A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1966-05-22 / 21. szám
Miroslav Válek, a fiatal, nagyon tehetséges, háromkötetes szlovák költő méltón szerepel idei államdíjasaink között. Miroslav Válek Ősz Bolondulj meg, vagy idd holtra magad. Az ősz nyirkos kezét válladra ejti, tüzet kér; az ősz kabátujján egér ül, s könyörög az ősz: „Ne menjetek el, vegyétek meg rubinijait." Elutasítod, hát megvesz ő téged. A nesztelen, követő léptek elől már nem menekülsz, s érzed, ok nélküli távozás ez, — és vajon hová? S alva is hallod, ahogy az órákat felhúzza az ősz, ahogy rosszalóan lesímítja bársonyát., ahogy fél, hogy elkésik ... Vonat fütyül, száll az udvarok felett a madár utolsó, szomorú gyökvonala. frj fel mindent, bolond számadó. Hogy sok boldogságot megéltél, nagy félelmeket,- zsebedbe ebből jutott arany. írj fel mindent az ősz majd összeadja. A borozókat bezárják. Fél évnyi sötét. A pazarlók hazatérnek rubintjaikkal. Minden érthető: Horgonyt vetettek a fák, mélyen az agyakban láncok csörögnek, a néma szavak súlya oly nehéz, akár a félelem. Valaki tapsol itt. Az ősz pénzét tenyérből tenyérbe pörgeti. Eladott fiai aludni térnek. len és rendre utasító. Gyanakvó, hatalmát lobogtató ember. Kedvenc szavajárása a „megtorlás“ és a „leszámolás“. Sorba álltunk előtte, mint kaszárnya! kihallgatásokon szokás. Előbb Jól megnéz mindegyikünket és csak aztán kérdez: — Ki bújtatta fel magukat? , — Magunktól tettük =* mondja hosszú hallgatás után Kárász, egy utolsó éves tanítónövendék. Értelmetlen, Ingerlő kérdés. — A forradalom nem tűri az anarchiát. Itt nem ordítozhat mindenki, ahogy neki tetszik... Az ellenséget másként kell megsemmisíteni — vágja felénk és rándít egyet a vállán. — Így láttuk jónak — válaszolja nyugodtan Kárász. Dacosan farkasszemet néz a rendőrtiszttel. Nem fél. Így beszél mindenkivel, nyíltan, szúrósan szembenézve. Ö az intézet legöregebb diákja, gömörl parasztfiú. Megjárta a frontot. Három hónapot harcolt a csehszlovák hadseregben. Egyenruhában szökött át a határon, egy fél évig így járt az órákra is. Nem nagyzolt, egyszerűen nem volt más öltözéke. — A forradalmat ml irányítjuk — folytatta a kapitány. Hunyorogva hallgattunk. Ilyen összeállításban még nem találkoztam ezekkel a szavakkal. Mi így érezzük — ellenkezett Kárász. A kapitány meghökkenve végigmérte a diákot. — A hitvallás senkinek sincs a homlokára írva — vetette közbe bátortalanul egy pirosarcú gimnazista. == Ne oktasson — torkolta le a prancsnok. p=s Parasztsuhancoktól nem kérünk tanácsot. Mi vagyunk a munkáshatalom ... Mondta, beszélt a forradalomról, felelősségről, mintha könyvből olvasta volna. Kárász arcát figyeltem. Fejét leszegve hallgatott. Ez a szokása. Ha valami nem tetszett neki. a cipője orrát nézte és a nagylábujját mozgatta. Aztán fenyegetések közepette utunkra engedtek. jólesett tiszta levegőt szívni magunkba. Nevettünk, öleltük egymást. Erősnek és fiatalnak éreztem magam. Korai volt az öröm. Elrendelték, hogy a csehszlovákiai diákok hetenként Jelentkezzenek a Nyulak leölése Vasárnapi reggeli után, mikor már félig jéggé dermedt a lég, s a kéményben egerek vékony flótái sikongnak, vasárnapi reggeli után, a friss havon lépegetve a ketrecek felé. Lehúzni a kesztyűt a rózsaszínű ünnepélyhez, s mint a frissen leszelt kenyeret a kerítésre tűzni cigarettázva. Majd kereső kézzel a ketrecbe nyúlni, s fogak közt füstölgő cigarettával szónokolni édesen, bókolni, gyöngéd szókkal, S kicsit sajnálkozva, szilárdan megragadni a bőrt, és felemelni a meleg szalmáról. Vasárnapi reggeli után, szagolni az ammóniákot. Egy kicsit igy tartva, bal kézzel, fejjel lefelé, s figyelni, hogy sötétednek a fülek, nyakszirtjét megsimogatni, ráfújni, s odább, hirtelen, jobb kézzel tarkón sújtani. A tenyér élein érezni a felesleges, végső mozdulást, s míg a bánat súlya nehezül a kézre s az ég alja megédesül, hallani, hogy kitárul a nyulak édene s fürtökben hull a szőrpamacs. Bécsi kék, belga óriás, francia kosorrú, cseh tarka, és basztard is bármilyen vérből; s mind meghalnak, egyforma gyorsan, hangtalanul. Szirotyák Dezső rajza S hétfőn, kék árnnyal a szem alatt, hallgatni, kedden elmélkedni a világ sorsáról, szerdán és csütörtökön feltalálni a gőzgépet, felfedezni csillagokat, másra gondolni pénteken, főleg kék szemekre, egész héten az árvákat sajnálni, csodálni a virágokat, és szombaton rózsaszínűre fürödve elaludni a kedves ajkán. S a vasárnapi reggeli után nyulakat ölni. Gál Sándor fordítása rendőrségen. Megalázó számonkérés. Az Időpontot Is megadták: vasárnap tizenegykor. Végighallgattuk a zengzetes Istentiszteletet, énekeltem, imádkoztam, s hazamenet beléptem a rendőrségre. A szolgálatos aláíratott velem egy ívet, s egy hétig nyugtom volt. Tréfálkoztunk ezen a felesleges szigorúságon. Elmókáztuk. De csak eleinte. Aztán már nem ment. Resteltük. Szétnéztem, mielőtt beléptem volna a nagy vaskapun. Tétováztam, úgy tűnt, hogy mindenki engem figyel. Plakátokkal ragasztották tele a kerítéseket, a házak falát, a széles fatörzseket. „Szabadság“ lett a Jelszó, „Szabadság“, így köszöntünk. Énekeltünk, meneteltünk, „Nem lesz a tőke úr mirajtunk“ — Vasárnap tizenegykor bekopogtam a szolgálatos rendőr ajtaján. Aláírtam a nevemet... Hat nap múlva ismét Jelentkeznem kell. Húsvétkor legációba mentem egy észak-magyarországi kis faluba. Lelkesen hirdettem, hogy feltámadott a Krisztus. Az ünnep másnapjának estéién gazdag vacsora borította az asztalt. Harsogva nevetett a pap, kínált, maga is ívott, három ember helyett. Nótába csapott, szomorú emléket siratott, elhallgatott, majd újra kezdte: „...elindultam szép hazámból“... — Magára Illik ez, édes öcsém — kínálta koccintásra a poharat. Fenékig ittuk. — Se hazája, se Istene — folytatta közel hajolva hozám — az igazhitű ember másként imádkozik. Alázatosabban. A prédikációkat jól elmondta, de az Imádsága a haranenvelvélg sem jutott el. Megszégyenítve hallgattam. A pap kárpótlásul teletöltötte poharamat. Énekelje velem, kedves öcsém; „bú ebédem, bú vacsorám“ .. . — Az enyém is az — harapott a nóta félsorába — minden magyaré az. Nekünk csak a búsongás áll jól. Máskor hamisak vagyunk. . . . Minek örüljek, két lányom van... — Apa — ugrott fel az asztaltól Ibolya, a kisebbik papleány. — Csend' Az aszta! körül elnémult a beszélgetés. Mindenki a papra figyelt. Sírős képű felesége Ijedten az ajkához kapta kezét. — Dénes e= súgta maga elé. — A nagyobbik lányom rendőr, rangja Is van, hadnagy, rendőrhadnagy. Nem jutott neki lobb kenyér. Betörők után nyomoz ... Isten verése. Sok a magyar, kedves öcsém. Rákóczi óta bujdosik a magyar,, mégis tele van vele az ország. A lányomnak csak egy uniformis jutott, ml lesz belőle? Ide özönlenek maguk ts. Ma még csak az iskola kell, holnap már a hivatalokban ülnek. — Igyon — szólt rám hangosan. Nem nyúltam a pohár után. — Tisztelendő úr — emelte poharát a kántor. A pap nem figyelt rá. — A lányom majd vigyáz magukra. Tanuljanak. Urak lesznek. Eleszik előlük a kenyeret. A kisebbik lány hozzám hajolt és bíztatóan váltamra tette kezét. „Ne hallgassa“ — súgta kedveskedőn. — Mindig mások Jönnek. Erőszakosak, tolakszanak ... — Az istenért — próbált közbeszólni a papnő. Elég volt egy mogorva tekintet, asztalra szegte a fejét. — Viseljék a sorsukat e= fújta magából á mérget a lelkész. összeroppant a jókedv. íöbbet nem szólt fii pap. Beállt a sarokba, hátát a falnak támasztva ivott. Egymásután ürítgette a poharakat. Egykedvűen nézett maga elé, mintha keresne valamit, az asztalon vaev a székek lába! közö*‘ Ahogy fogyott a vendégsűrű, kiosontam fii szobából. Összekapkodtam sebtében a holmimat. kimásztam a kertre nyíló ablakon és irány az állomás. Elszöktem. Ilyen még nem volt, az istenszolgáló legátus zsivánv módra hagvta ott a vendéglátó parókiát. Keserű éjszaka. A háborútól megrongált váróteremben hideg volt. Az is lehet, hogy csak a harcok előtt takarították utoljára. Piszok és bűz. Sötétsév n»TM morfom fárkálni sem, irtóztam. (Folytatjuk! 13
