A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)

1966-05-22 / 21. szám

Emlékülés egy régi színházi előadásra Azt hiszem, nem lesz érdektelen, ha elmon­dom, hogy a harmincas évek derekán ho­gyan tiltották be Gerhard Hauptmann „Takácsok" című színművének előadását a pozsonyi magyar színház színpadán. Abban az időben a Földes Dezső vezette nyu­­gat-szlovenszkói magyar színház titkára voltam. A színház könyvtárosa, Maár János, hívta fel a figyelmünket a „Takácsok" előadására. Neki kö­szönhettük az „Éjjeli menedékhely", a „Fehér kór" és még sok más haladó mondanivalójú darab be­mutatását. — Kedves direktorom! - mondta Maár Földes­nek. — Van egy ötletem. Mutassuk be a „Taká­csok" című színművet, amely ebben a forradalmi hangulatú légkörben igen aktuális lesz. A német­­országi takácsok nyomorúságos helyzetét hatá­sosan ábrázolja a szerző. A mű tendenciája szo­katlan, új. Nincs benne se szerelem, se házas­ság. Anyagi sikert nem merek jósolni, de arról biztosítom, hogy a közönség bizonyos rétege előtt tisztességes művészi sikert és elismerést fogunk aratni. Nyolc-tíz nap múlva a „Takácsok" egy példánya színházunkhoz érkezett. Mikor minden szerep kéz­ben volt, a színészek, de a technikai dolgozók is mindent megtettek a mű sikeres színrevitelé­­ért. Pár heti lázas munka után elkészültünk a darabbal. Ment minden, mint a karikacsapás. És elérkezett az előadás estéje. A darab hatása felvonásról-felvonásra emelkedett. A harmadik felvonás egy német csapszékben játszódik. A vég­jelenetnél a sztrájkoló munkások székekre, aszta­lokra ugrálnak kezükben vörös zászlóval, egy lá­­zító dalt énekelnek. A felvonás után a közönség többször is a füg­göny elé kérte a szereplőket. A darabnak si­kere volt, a közönség mind nagyobb számban lá­togatta az előadásokat. Pár nap múlva a gyá­rak dolgozói előre tudatták, hogy ezen és ezen az előadáson tömegesen jelennek meg. A tizedik előadást követő nap délelőttjén Király Dezső rendőrtanácsos jelent meg a színházi iro­dában, s rövid beszélgetés után arra kérte Földes igazgatót, hogy Mahácek rendőrparancsnok ké­résére a déli órákban jelenjen meg irodájában. A meghívás okát nem közölte, de szívélyes kéz­szorítás után hagyta el az irodahelyiséget. Nem tudtuk mire vélni a meghívást, lehet, hogy végignézte az előadást s tetszett neki a jó darab és az összevágó előadás? Pontosan tizenkét órakor megjelent Földes igaz­gató a rendőrkapitányság titkári szobájában. Né­hány perc múlva kinyílt a párnázott ajtó s a rend­őrkapitány barátságos mosollyal fogadta Földest. — Tessék helyet foglalni, igazgató úr. Mahácek elővette tárcáját s szivarral kínálta meg Földest. — Tessék, igazgató úr! Gyújtson rá. Mahácek szintén meggyújtotta szivarját és kis szünet után megszólalt: — Nos, kedves igazgató úr, hogy vannak? — Köszönöm kérdését, főtanácsos úr, vergő­dünk. — Hogy megy a színészet! Van-e közönségük? — Változik ... változik . .. mint az időjárás. De a legutóbbi bemutatónkkal igazi nagy közön­ségsikert értünk el ... — Igen, tegnap este én is ott voltam! - vá­gott közbe Mahácek. — Megnéztem azt a híres darabot. — Ugyebár nagyszerű darab? - lelkesedett Földes. - Remélem, hogy ezt a darabot nagyon sokszor... — Elő fogja adni, - vágott közbe Mahácek. — Legalább is azt hiszi, igazgató úr. Nos, hát ép­pen ezért hivattam önt! A darab kommunista mun­ka, izgatja, lazítja a népet. Nem lehet tisztessé­ges darab az, amelyben egy léha, dologkerülő mesterlegény, a katonaságtól szabadságra bocsá­tott közbaka a város rendőrfőkapitánya előtt fo­gai közül a padlóra köp? Pfúj! Ismerem az ön színtársulatának több tagját. Látom, hogy mind szorgalmas, tehetséges, derék egyének. Kár, hogy ön ilyen szennyes darabra fecsérelteti idejüket és tehetségüket.- De főtanácsos úr... ezer bocsánat... Hiszen Hauptmann... a berlini színpadok... az intel­ligens német közönség ... a magasztaló hangon frt kritikák! - hebegte összevissza, rémüldözve Földes.- Mindegy! Azt a darabot nem szabad többet előadniuk. Azaz, hogy hát... én nem tiltom be... csak kívánom, hogy ne adják töBbé... Sőt ajánlom, hogy már ma vegye le a műsorról.- Főtanácsos uram, - mondta Földes — ne tessék azt kívánni, hogy a darabot ma levegyem. A jegyek nagy részét mór eladtuk. Ha valahogy kipattan, hogy a darabot betiltották, azaz, hogy .. . ezer bocsánat. .. szörnyű botrány lesz.- Hm! ... Hm! . .. Ebben igaza lehet! — mond­ta Mahácek rövid gondolkodás után. — Jól van. Tehát ma még előadhatják. De holnap már ok­vetlen vegye le a műsorról.- Persze, természetesen ... De az én anyagi veszteségem ...- Úgy tudom, hogy kérvényezte az állami szub­venció felemelését. S azt ön nagyon :ól tudja, hogy ei csak az én ajánlásomra történhetik meg. Azonban még egyet. A köztünk történt beszélge­tésről ne tessék senkinek sem szólni, nehogy eb­ből valami is a nyilvánosság elé kerüljön.- Dehogy kerül, főtanácsos uram, dehogy ke­rül! — mondta Földes, s lehangoltan távozott a demokratikus kormányzat éber őrétől. WITTENBERG JÓZSEF Az értelem nem fogja fel azonnal a mellő­zöttséget, előbb vigasztalja magát. Hallgatag ba­ráti társakhoz tőrleszkedtem, hízelegtem, hoz­zá hazudtam megpróbáltatásaimhoz. Sajnálkoz­va megmosolyogtak. Innen már csak egy lépés a koldulás... Ajánlkoztam Istennek, egyház­nak, nagyhangú politikai hatalmasságoknak, megmerevedtek a mozdulatok. Elfordultak tő­lem az emberek ... Nappalok és éjszakák szö­vevényében szilánkokra roppant bennem a re­mény és a bizakodás. Az elkövetkező esemé­nyek dobra verték hitemet és gyermeteg naivi­tásomat. * * * Magyarországon történt, negyvenhat tava­szán. Fiatal szónok érkezett a kollégiumba, öt­százan szorongtunk egy szűk előadóterem pad­jaiban. s száltátva hallgattuk a beszélőt: — Elég a papok huncutságából. Az urak sze­kerét tolták, megáldották a fegyvereket. A nép ellen szövetkeznek most is. Butítottak bennün­ket, mindenkit. Elég volt. Hangosan helyeseltünk. Lármáztunk, kiabál­tunk. Mindenkinek volt valami emléke, ami tü­zet fogott a lázítő szavaktól. Seregbe verődtünk, törvényt kívántunk ülni. Hangos vonulással a katolikus kolostor bejáratához értünk. Ordítoz­va szitkot szórtunk a néma falakra: — Mutassátok magatokat.. .1 — Miért bújtok el? Senki sem szólt vissza. Kövekkel, tégladara­bokkal bevertük az ablakokat. Megrészegített bennünket a ház néma hallgatása. Kitörtük a kaput. Beözönlöttünk az udvarra. Dobogva vo­nultunk a falépcsőkön. Nem állta utunkat sen­ki. Leszaggattuk az imafülkék bíbor bársonyát. Szétdobáltuk, téptük, ami kezünk ügyébe akadt. Kiabáló diákfalkávai sodródtam szobáról szo­bára. Csendet és egyszerű rendet találtunk mindenütt. — Itt van, megvan !=-• kiabálta valaki diadalit­tasan. Kíváncsi gomolyaggá torlódtunk a szűk fo­lyosón. A kör közepén reszkető asszony állt. Ap­ró szemeit ijedten kapkodta egyik arcról a má­sikra. — Hol vannak? — kiáltott rá egy széles ar­cú, szőke fiú. Hebegett valamit, de nem értet­tem. — Hová bújtak? Az asszony kövérkés állát sírás reszkettette. Képtelen volt egy szót is mondani. Kezeit tör­delte, fehér kötényét gyűrte markaiba. Egyetlen papot találtunk az épületben. Agya szélén ült egy üvegfallal elválasztott hosszúkás helyiségben. Valószínűleg ez volt a gyengélke­dő. A közelgő zsivajgásra felállt, imára kulcsolt kezekkel az üvegfalhoz lépett. Szembeálltam vele. Száraz, sovánv arca volt és hegyes nagy orra. Szempillái rebegtek az izgalomtól. Vártam, .Szól majd valamit. Kérlel, vagy rendre int, á zsivajgás el is csitult néhány pillanatra. Ajká­nak vonala feltűnően sárga volt, szája szélén remegett a sötétlő ráncok sora. Hol vannak? — követelte valaki hátulról. A papnak megrebbent a szeme, de nem szólt. Hidegen elnézett a fejünk felett. Csontos szo­borarca és hallgatása tiszteletet parancsolt. — Főpap — kiabálta még az előbbi hang. Sut­togásba fúló csendes morajlás volt a válasz. Há­tulról durván nyomakodtak, vállamat kegyet­lenül az üvegfal vasbordáihoz szorították. — Jöjjön ki, álljon elénk — mondta bizony­talanul a délutáni gyűlés szónoka. — Menjetek be érte — kiáltotta valaki. — Néma — röhögtek a hátam mögött. Sen­ki sem nyúlt a kilincshez. Dühödt kiabálásun­kat felitta a papi arc szenvtelen merevsége. Előbb azt hittem, alázkodni fog előttünk. Ré­mületében térdre esik. Indulataink juhászko­dásával fenséges nyugalmat láttam a homlo­kán. Engedett a vak tolakodás ereje. A bosz­­szúért lihegő diákfaika elernyedt. Úgy éreztem, már parancsol a csontos papi arc. Másnap tucatnyi diákot bevittek a rendőrség­re. Beírták az adatainkat, aztán kiküldtek egy poros folyosóra, várjunk. Izzadság verte a hom­lokunkat. Lehet, hogy ez a várakoztatás is a vallatás módszereihez tartozott már. Alig szól­tunk egymáshoz. Nem értettem. Tegnap a papok ellen uszítanak, ma meg felelősségre vonnak érte. Bődültség. Hogy lehet ezen eligazodni. Ki szervezi ezt így? Véletlenek! Vagy egy különös helyzet figurái vagyunk? Izgultam kissé, de megbánás nem volt bennem, jólesett az a teg­napi tombolás. valami vad tehetetlenséget tom­pított el. Igazságtalanok voltunk? Nem baj. A szavak és kételyek mögött kicsit hősnek is éreztem magam. Fontosnak. Bekerültünk a parancsnok elé. A kapitány feltűnően alacsony, zömök ember. Gondosan va­salt egyenruha tartja a vállpántot, mégis eset­len. Folyton a vállait rángatja. Mozgása szán­dékoltan katonás, nem illik hozzá. Azelőtt bol­tos volt. A városban rossz híre van. nem sze­retik. Családja elpusztult a táborokban, egyedül jött vissza és rendőrnek állt. Modora türelmet-12

Next

/
Thumbnails
Contents