A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)

1966-05-22 / 21. szám

Emlékülés egy régi színházi előadásra

Azt hiszem, nem lesz érdektelen, ha elmondom, hogy a harmincas évek derekán hogyan tiltották be Gerhard Hauptmann „Takácsok" című színművének előadását a pozsonyi magyar színház színpadán. Abban az időben a Földes Dezső vezette nyugat-szlovenszkói magyar színház titkára voltam. A színház könyvtárosa, Maár János, hívta fel a figyelmünket a „Takácsok" előadására. Neki köszönhettük az „Éjjeli menedékhely", a „Fehér kór" és még sok más haladó mondanivalójú darab bemutatását.

— Kedves direktorom! - mondta Maár Földesnek. — Van egy ötletem. Mutassuk be a „Takácsok" című színművet, amely ebben a forradalmi hangulatú légkörben igen aktuális lesz. A németországi takácsok nyomorúságos helyzetét hatásosan ábrázolja a szerző. A mű tendenciája szokatlan, új. Nincs benne se szerelem, se házasság. Anyagi sikert nem merek jósolni, de arról biztosítom, hogy a közönség bizonyos rétege előtt tisztességes művészi sikert és elismerést fogunk aratni.

Nyolc-tíz nap múlva a „Takácsok" egy példánya színházunkhoz érkezett. Mikor minden szerep kézben volt, a színészek, de a technikai dolgozók is mindent megtettek a mű sikeres színreviteléért. Pár heti lázas munka után elkészültünk a darabbal. Ment minden, mint a karikacsapás. És elérkezett az előadás estéje. A darab hatása felvonásról-felvonásra emelkedett. A harmadik felvonás egy német csapszékben játszódik. A végjelenetnél a sztrájkoló munkások székekre, asztalokra ugrálnak kezükben vörös zászlóval, egy lázító dalt énekelnek.

A felvonás után a közönség többször is a függöny elé kérte a szereplőket. A darabnak sikere volt, a közönség mind nagyobb számban látogatta az előadásokat. Pár nap múlva a gyárak dolgozói előre tudatták, hogy ezen és ezen az előadáson tömegesen jelennek meg.

A tizedik előadást követő nap délelőttjén Király Dezső rendőrtanácsos jelent meg a színházi irodában, s rövid beszélgetés után arra kérte Földes igazgatót, hogy Mahácek rendőrparancsnok kérésére a déli órákban jelenjen meg irodájában.

A meghívás okát nem közölte, de szívélyes kézszorítás után hagyta el az irodahelyiséget.

Nem tudtuk mire vélni a meghívást, lehet, hogy végignézte az előadást s tetszett neki a jó darab és az összevágó előadás?

Pontosan tizenkét órakor megjelent Földes igazgató a rendőrkapitányság titkári szobájában. Néhány perc múlva kinyílt a párnázott ajtó s a rendőrkapitány barátságos mosollyal fogadta Földest.

— Tessék helyet foglalni, igazgató úr.

Mahácek elővette tárcáját s szivarral kínálta

meg Földest.

— Tessék, igazgató úr! Gyújtson rá.

Mahácek szintén meggyújtotta szivarját és kis

szünet után megszólalt:

— Nos, kedves igazgató úr, hogy vannak?

— Köszönöm kérdését, főtanácsos úr, vergődünk.

— Hogy megy a színészet! Van-e közönségük?

— Változik ... változik . .. mint az időjárás. De a legutóbbi bemutatónkkal igazi nagy közönségsikert értünk el ...

— Igen, tegnap este én is ott voltam! - vágott közbe Mahácek. — Megnéztem azt a híres darabot.

— Ugyebár nagyszerű darab? - lelkesedett Földes. - Remélem, hogy ezt a darabot nagyon sokszor...

— Elő fogja adni, - vágott közbe Mahácek. — Legalább is azt hiszi, igazgató úr. Nos, hát éppen ezért hivattam önt! A darab kommunista munka, izgatja, lazítja a népet. Nem lehet tisztességes darab az, amelyben egy léha, dologkerülő mesterlegény, a katonaságtól szabadságra bocsátott közbaka a város rendőrfőkapitánya előtt fogai közül a padlóra köp? Pfúj! Ismerem az ön színtársulatának több tagját. Látom, hogy mind szorgalmas, tehetséges, derék egyének. Kár, hogy ön ilyen szennyes darabra fecsérelteti idejüket és tehetségüket.- De főtanácsos úr... ezer bocsánat... Hiszen Hauptmann... a berlini színpadok... az intelligens német közönség ... a magasztaló hangon frt kritikák! - hebegte összevissza, rémüldözve Földes.- Mindegy! Azt a darabot nem szabad többet előadniuk. Azaz, hogy hát... én nem tiltom be... csak kívánom, hogy ne adják töBbé... Sőt ajánlom, hogy már ma vegye le a műsorról.- Főtanácsos uram, - mondta Földes — ne tessék azt kívánni, hogy a darabot ma levegyem. A jegyek nagy részét mór eladtuk. Ha valahogy kipattan, hogy a darabot betiltották, azaz, hogy .. . ezer bocsánat. .. szörnyű botrány lesz.- Hm! ... Hm! . .. Ebben igaza lehet! — mondta Mahácek rövid gondolkodás után. — Jól van. Tehát ma még előadhatják. De holnap már okvetlen vegye le a műsorról.- Persze, természetesen ... De az én anyagi veszteségem ...- Úgy tudom, hogy kérvényezte az állami szubvenció felemelését. S azt ön nagyon :ól tudja, hogy ei csak az én ajánlásomra történhetik meg. Azonban még egyet. A köztünk történt beszélgetésről ne tessék senkinek sem szólni, nehogy ebből valami is a nyilvánosság elé kerüljön.- Dehogy kerül, főtanácsos uram, dehogy kerül! — mondta Földes, s lehangoltan távozott a demokratikus kormányzat éber őrétől.

WITTENBERG JÓZSEF

Az értelem nem fogja fel azonnal a mellőzöttséget, előbb vigasztalja magát. Hallgatag baráti társakhoz tőrleszkedtem, hízelegtem, hozzá hazudtam megpróbáltatásaimhoz. Sajnálkozva megmosolyogtak. Innen már csak egy lépés a koldulás... Ajánlkoztam Istennek, egyháznak, nagyhangú politikai hatalmasságoknak, megmerevedtek a mozdulatok. Elfordultak tőlem az emberek ... Nappalok és éjszakák szövevényében szilánkokra roppant bennem a remény és a bizakodás. Az elkövetkező események dobra verték hitemet és gyermeteg naivitásomat.

* * *

Magyarországon történt, negyvenhat tavaszán. Fiatal szónok érkezett a kollégiumba, ötszázan szorongtunk egy szűk előadóterem padjaiban. s száltátva hallgattuk a beszélőt:

— Elég a papok huncutságából. Az urak szekerét tolták, megáldották a fegyvereket. A nép ellen szövetkeznek most is. Butítottak bennünket, mindenkit. Elég volt.

Hangosan helyeseltünk. Lármáztunk, kiabáltunk. Mindenkinek volt valami emléke, ami tüzet fogott a lázítő szavaktól. Seregbe verődtünk, törvényt kívántunk ülni. Hangos vonulással a katolikus kolostor bejáratához értünk. Ordítozva szitkot szórtunk a néma falakra:

— Mutassátok magatokat.. .1

— Miért bújtok el?

Senki sem szólt vissza. Kövekkel, tégladarabokkal bevertük az ablakokat. Megrészegített bennünket a ház néma hallgatása. Kitörtük a kaput. Beözönlöttünk az udvarra. Dobogva vonultunk a falépcsőkön. Nem állta utunkat senki. Leszaggattuk az imafülkék bíbor bársonyát. Szétdobáltuk, téptük, ami kezünk ügyébe akadt.

Kiabáló diákfalkávai sodródtam szobáról szobára. Csendet és egyszerű rendet találtunk mindenütt.

— Itt van, megvan !=-• kiabálta valaki diadalittasan.

Kíváncsi gomolyaggá torlódtunk a szűk folyosón. A kör közepén reszkető asszony állt. Apró szemeit ijedten kapkodta egyik arcról a másikra.

— Hol vannak? — kiáltott rá egy széles arcú, szőke fiú. Hebegett valamit, de nem értettem.

— Hová bújtak?

Az asszony kövérkés állát sírás reszkettette. Képtelen volt egy szót is mondani. Kezeit tördelte, fehér kötényét gyűrte markaiba.

Egyetlen papot találtunk az épületben. Agya szélén ült egy üvegfallal elválasztott hosszúkás helyiségben. Valószínűleg ez volt a gyengélkedő. A közelgő zsivajgásra felállt, imára kulcsolt kezekkel az üvegfalhoz lépett. Szembeálltam vele. Száraz, sovánv arca volt és hegyes nagy orra. Szempillái rebegtek az izgalomtól. Vártam,

.Szól majd valamit. Kérlel, vagy rendre int, á zsivajgás el is csitult néhány pillanatra. Ajkának vonala feltűnően sárga volt, szája szélén remegett a sötétlő ráncok sora.

Hol vannak? — követelte valaki hátulról.

A papnak megrebbent a szeme, de nem szólt. Hidegen elnézett a fejünk felett. Csontos szoborarca és hallgatása tiszteletet parancsolt.

— Főpap — kiabálta még az előbbi hang. Suttogásba fúló csendes morajlás volt a válasz. Hátulról durván nyomakodtak, vállamat kegyetlenül az üvegfal vasbordáihoz szorították.

— Jöjjön ki, álljon elénk — mondta bizonytalanul a délutáni gyűlés szónoka.

— Menjetek be érte — kiáltotta valaki.

— Néma — röhögtek a hátam mögött. Senki sem nyúlt a kilincshez. Dühödt kiabálásunkat felitta a papi arc szenvtelen merevsége. Előbb azt hittem, alázkodni fog előttünk. Rémületében térdre esik. Indulataink juhászkodásával fenséges nyugalmat láttam a homlokán. Engedett a vak tolakodás ereje. A boszszúért lihegő diákfaika elernyedt. Úgy éreztem, már parancsol a csontos papi arc.

Másnap tucatnyi diákot bevittek a rendőrségre. Beírták az adatainkat, aztán kiküldtek egy poros folyosóra, várjunk. Izzadság verte a homlokunkat. Lehet, hogy ez a várakoztatás is a vallatás módszereihez tartozott már. Alig szóltunk egymáshoz. Nem értettem. Tegnap a papok ellen uszítanak, ma meg felelősségre vonnak érte. Bődültség. Hogy lehet ezen eligazodni. Ki szervezi ezt így? Véletlenek! Vagy egy különös helyzet figurái vagyunk? Izgultam kissé, de megbánás nem volt bennem, jólesett az a tegnapi tombolás. valami vad tehetetlenséget tompított el. Igazságtalanok voltunk? Nem baj. A szavak és kételyek mögött kicsit hősnek is éreztem magam. Fontosnak.

Bekerültünk a parancsnok elé. A kapitány feltűnően alacsony, zömök ember. Gondosan vasalt egyenruha tartja a vállpántot, mégis esetlen. Folyton a vállait rángatja. Mozgása szándékoltan katonás, nem illik hozzá. Azelőtt boltos volt. A városban rossz híre van. nem szeretik. Családja elpusztult a táborokban, egyedül jött vissza és rendőrnek állt. Modora türelmet-12