A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1966-05-22 / 21. szám
Különös és szomorú dolgokra gondol. Arra gondol például, hogy a csillagok bármely sűrűn ragyognak is nena éjszakánként, kitárjak, kipitykézik az égboltot, az igaz, de a földet nem tudják bevilágítani.- Kárba veszett kivilágítás! De milyen szép kivilágítás! És arra gondol, hogy egy éjjel azt álmodra, neki kellett meggyújtania minden fényt az égen, egy létrával, melynek nem látta a végét, és nem tudta hová támasztani, s minduntalan kifordullt a kezéből, mert nem bírt el akkora terhet. És vajon hogy mászott volna fel azon a végtelen sok létrafokon, fel, egészen a csillagokig? Álmok! De micsoda szorongás, micsoda rémület az álomban! Arra gondol, hogy nagyon szomorú ez az ő lámpagyújtogató mestersége; legalábbis egy olyan lámpagyújtogató számára, mint ő, aki rákapott arra a rossz szokásra, hogy okoskodjék magában, miközben a lámpákat gyújtogatja. De lehetséges-e egyáltalán, hogy már a puszta cselekedet: fényt gyújtani ott, ahol homály uralkodik, idővel fel ne ébressze a gondolkodás szikráit a leglomhább és legsötétebb koponyában is? Quaquéo némelyik este gondolatmenetében egészen odóig jutott, hogy ő, aki a fényt gyújtja, ő hozza létre az árnyékot is. Persze, hisz nincs semmi a világon, aminek ne volna ellentéte. Aki születik, meghal. És az árnyék olyan, mintha a halál járna mindenütt a test nyomában. Innen ez o rejtélyes mondata, amely úgy hangzik, mintha fenyegetőzne a létra tetejéről a lámpák gyújtogatása közben, pedig nem más, mint egyik okoskodásának végeredménye:- Megállj, csak, megállj, tüstént odaragasztom mögéd a halált! Végül arra gondol Quaquéo, hogy van valami valóban magassabbrendű fontossága az 6 mesterségének: az, hogy a temészet egy hiányosságát pótolja. És micsoda hiányt! A fényét! Tiszta sor: ő, a maga körzetében a nap helyettese. Ketten vannak helyettesek: ő és a hold, s egymást váltogatják. Mikor a hold világít, ő pihen. S mesterségének teljes fontossága olyankor válik nyilvánvalóvá,, amikor a holdnak sütnie kellene, de nem süt, mert a felhők eltakarják, s kényszerítik, hogy elmulassza azt, ami kötelessége: bevilágítani a földet; talán jobban szeretné, ha nem volna ez a kötelessége, de hát van; s a vidék sötétben marad. Milyen szép látvány nagy messze egy-egy kivilágított városka az éji sötétben. Quaquéo látja ezeket a fényeket minden éjjel, amikor felér az utolsó lámpákhoz, a domb tetejére,, s hosszasan bámul le rájuk a lámpavasról lecsüngő kezekkel, vállára billent fejjel, és fels^hajt. Igaz, azok a fényecskék ott millió rajzó szentjánosbogárként küszködve világítanak, és őrt állnak a gyászos csendben egész éjen át, meredek, mocskos, nyomorba fakult sikátorok felett, melyek talán még szülővárosának utcácskáinál is nyomorúságosabbak, de így, madártávlatból mégis szép látványt nyújtanak, s édesen szomorú vigasz árad belőlük a beláthatatlal? sötétségben. Időről időre röpke fuvallat suhan át a sötétben, s ilyenkor mintha az odalenn rajzó számtalan tétova fény is felsóhajtana. Meg aztán így, messziről nézve, az ember azt gondolná, hogy a földön, a homályban tévedező, magukra hagyatott, szegény emberek összebújnak, hogy vigaszt, segítséget nyújtsanak egymásnak; pedig nem, nem így van: ha valahol ház emelkedik, a másik sohasem mellette épül, mint jó testvér, hanem odaáll vele szembe, ellenségként, hogy elfogja előle a kilátást és a szabad levegőt: és az emberek nem fognak össze szerte a földön, hogy gyámolitsák egymást, hanem tábort vernek egymás ellen, és háborúskodnak. Ó, ő, Quaquéo jól tudja ezt. És minden házban ott dúl a háború, éppen azok között, akiknek a legjobban kellene szeretniük egymást, a legnagyobb egyetértésben kellene élniök, hogy együtt védekezzenek a többiekkel szemben. Neki talán nem a felesége a legádázabb ellensége? Ha Quaquéo iszik, ezért iszik; hogy ne gondoljon bizonyos dolgokra, amelyek arra késztetnék, hogy elmulasszon valamih oly mélyen átérzett kötelezettségeiből. Persze aztán az is igaz, hogy vannak a világon bizonyos egyéb kötelezettségek is, bármennyire szeretné is az ember, ha nem volnának. Szeretné, ha nem volnának, de vannak.- Igaz, vén bőregér? Quaauéo egy denevérrel beszélget. Vén bőregérnek hívja; mert hát egér az, csak éppen szárnva is van. Máskor meq hol egy macskához beszél íqy, mely a falhoz Hörnőlőzve oson tova, s hirtelen megáll alattomosan és figyelmesen, s rámered sötét pillantásával, hol egy meiabús kóbor kutyához, amelyik nyomába szegoaiK a kihalt, meredek sikátorokon, lámpától lámpáig, és minden lampa alatt leül a hátsó laoara, úgy várja, hogy kigyújtsa a fényt. De mit gyújtson meg, ha nincs petróleum? Megtortennet, hogy ma este a varosKa sötétben marad. A világítási vállalkozó perben áll a várossal. Már hónapok óta egy fillért sem kap tőlük, vagy tizenkétezer lírát előlegezett, további hitelről azonban hallani sem aKar. Uuaquéo délután nem tudta megtölteni a lámpákat. Mikor leszállt az este, elindult kőrútjára a létrával, hogy kipróbálja, vajon meggyulladnak-e ez előző éjszakáról maradt kevésKe petróleummal. Egy pillanatra meggyúlladnak, aztán ellobban a láng, és bebüdosíti az utcát. Az emberek szidják, veszekednek v,ele, mintha ő az egészről tehetne. A legelvetemültebbek és az utcakölykök meg még pimaszabbuL gajdolják a fülébe a szokásos gúnydalt;- Lóssuk a szarvakat! Lássuk a szarvakat! A szarvakat, Quaquéo, a szarvakat! És a ricsaj egyre nő. Quaquéo már nem tudja elviselni. Hogy megszabaduljon a csúfolódók zaklatásától, letér a főutcáról és nyakában a létrával felkaptat az egyik sikátoron. Egyhelyütt, amint Quaquéo szokása szerint elcsigázva, kiábrándultán elhagyja magát a lámpavason, már nem elégszenek meg annyival, hogy szavakkal űzzenek gúnyt belőle, kirántják lába alól a létrát, és otthagyják, hónaljánál fennakadva, lelógó lábakkal. Szóval így? Ezek szerint most azt várják tőle, hogy teljesítse a megcsalt férj kötelességét, ha már ma este - nem lévén petróleum - nem tud eleget tenni lámpagyújtogatói tisztének. Tőrbe csalták épp ma este, mikor nem vághatja oda nekik mentségül, hogy a várost kell kivilágítania? Nos, jól van, adják vissza a létrát, és legyen meg az, amit akarnak! A létrát! Á létrát! Engedjék lemászni, az istenfáját, és majd meglátják, mire képes ő. Hárman, négyen nevetve visszarakják a lába alá a létrát, kapva kapnak a kínálkozó mulatságon, egymást túlkiabálva ugratják valamenynyien:- Késed van?- Mi az hogy, itt van! És Quaquéo felhúzza a zubbonyát, a nadrágzsebéből előkotor egy bughlibicskát, kinyitja és marokra fogja.- Ez jó lesz, a szűzmáriáját?- Megölöd?- Megölöm, és megölöm azt a másikat is, ha együtt kapom őket. Tanúi lesztek mind. Gyertek utánam I És a kurtábbik lábára sántikálva előrelódul, azok valamennyien követik hangoskodva, körülötte tolongva a felfelé kacskaringózó sötét sikátorokon^- Igazán megölöd? Quaquéo megtorpan, hátrafordul, és mellen ragadja az egyik tréfacsinálót.- Mér, talán meggondoltátok, magatokat? A szentségit neki, ha már felhergeltetek, és most itt állok fegyverrel a kézben, hogy teljesítsem a kötelességemet, ott kell, hogy legyetek mindnyájan. Mindnájan, a szentségit neki! S azt, amelyik a keze között van, megrázza, majd újra elindul. Néhányon visszarettenek, még egypár lépésnyit követik zavartan, tétován; egymás kabátujját huzigálják, hátramaradoznak, aztán elandalognak. Négyen tartanak csak ki mögötte egészen hazáig, meg két utcakölyök, de ezek is megdöbbenten, nem ingerük már, sőt készen állnak rá, hogy ha csakugyan meg akarja tenni, megakadályozzák benne. Nem messze a kaputól meg is ragadják a karját, és kórus-/ ban tréfálkozva igyekeznek magukkal cipelni valamelyik kocsmába. De Quaquéo feldúltan, lihegve kitépi magát a kezükből, és megfenyegeti őket a marokra fogott bicskával, megrugdossa a kaput, és beordít a feleségének:- Nyisd ki, te átkozott némber! Nyisd ki! Most megfizetsz mindenért! Engedjetek el, az isten... engedjetek el! Engedjetek el, mert szétverem a pofátokat! Azok a fenyegetésre oldalt húzódnak, ő meg a zubbonya mellső zesbéből előrángatja a kulcsot, és kinyitja a kaput; benyomakodik rajta, és belülről nagy csörgéssel újra bezárja. A többiek rögtön odatódulnak a kapuhoz, feszegetni kezdik, és segítségért kiabálnak. Belülről kiabálás hallatszik és hangos jajveszékelés.- Vért akarok látni! Vért! — ordít Quaquéo markában a késsel, megragadja borzas, sebtében beqombolkozott feleségét a hajánál fogva, és a földre rántja, aztán benéz az ágy alá, felrúgva mindent, ami a lába elé kerül, benéz GYURCSŰ ISTVÁN Biztató Jó munkát! Az idő parazsán forgasd meg szíved. Nyár van, nyári délután! Sóhajt a derék, síró csigolyák vágynak pihenni. Kapa-, kaszanyél ugyan elpihen, csak az ember, az ember nem pihen, dongó zúg, hallod, lusta zümmögés ... Acélveríték, mint véső, egyre vés, mélyül a ránc, a szem szembe néz: az idő meghajol, lehunyja szemét, nem állja, nem bírja az emberét. Jő munkát! Ne félj, ha tűz a nap. Ne félj, ha száll a por. Szívünk a napon csak lángra kap, s a por — aranypor! a szennyesládába, kimegy a konyhába, s közben egyre kiabál:- Hol van? Mondd meg, hogy hol van? Hová bújtattad el? A felesége meg:- Megőrültél? Részeg vagy? Mi ütött beléd te barom? Lenn a szűk utcán pedig ott kiabál a négy ember, aki vele jött, meg az utcakölykök, de mások is, akik a zenebonára összefutottak; ablakok nyílnak innen is onnan is, és mindenki kérdezősködik: - Mi az! Mi történt? — s ököllel verik, rugdossák, próbálják benyomni a kaput. Quaquéo nekiugrik a feleségének:- Mondd meg, hol van, mert megöllek! Vért, vért, vért akarok látni ma este. Vért! Már nem tudja, hol kutasson, szeme hirtelen a konyhaablakra téved, amely a sikátor túloldalán egy szakadékra néz. Jó magasan van az ablak, mindig csukva, a táblái feketéllenek a koromtól.- Fogj egy széket, és nyisd ki azt az ablakot! Nem? Nem akarod kinyitni? Majd kinyitom én, te dög! Felmászik egy konyhaszékre, kinyitják., iszonyat! Quaquéo tüskés hajába kap, tágrameredt szemmel hőköl vissza. A kés kihullik a kezéből. Bissi lovag áll odafönt az űr szélén, a mélység fölött, veszélyben forogva.- Jóságos isten, hiszen megcsúszhatik a méltóságos úr! — kiált fel Quaquéo. Alig tud magához térni a rémülettől, szájához kapja az öklét; s máris rohan remegve, szolgálatkészen, hogy segítsen neki lemászni.- Lassan . .. így, lassan, lépjen egyik lábával a vállamra, méltóságos ur... De hogy juthatott egyáltalán arra a gondolatra, méltóságos uram, hogy ott fönn bújjon el? Meg se járta az eszemet! Eg lovag, a nyaktörtést kockáztatva odafönt, egy ilyen nőszemélyért, mint ez. Nem megy a fejembe, méltóságos uram! A feleségéhez fordul, és öklével az arcába vágva ráüvölt:- Hogyhogy? Fönn, odafönt kellett elbújtatnod? Tisztább hely nem akadt? Nem láttad, te hülye, hogy mindenütt kerestem, csak a faliszekrényben nem, a függöny mögött? Gyerünk, egy ruhakefét ide a lovag úrnak! Legyen olyan jó, méltóságos uram, cask öt percre, így, ide be a faliszekrénybe. Hallja, hogy ordibálnak az utcán? Az embernek vannak bizonyos kötelezettségei, méltóságos uram, higgye el. Szeretné, ha nem volnának, de hát vannak. Csak öt perc, legyen olyan jó, elküldöm őket. És betessékelve a lovagot a faliszekrénybe, sarkig tárja a sikátorra néző" ablakot és lekiált az összeverődött tömegnek:- Nincs senki! Nyitom a kaput... Aki fel akar jönni, jöjjön, győződjetek mea magatok. De nincs itt senki! KOSIK JÓZSEF RAJZA 11
