A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1966-05-01 / 18. szám
Ili 1 * 1 a r 1 1*1 ■ Hat ember — az el et es ha lal urai ' ^ *■ « Mái h Az amerikai Washington állam Seattle városában lakó Frank B. White biztosítási hivatalnok abban különbözik polgártársaitól, hogy kis kötést visel bal alkarján. Csak kezelőorvosai tudják, hogy Franknak már két éve nincsenek veséi. A kötés a kézen egy U-alakú kis plasztik csövecskét rejt — és véd. Hetenként kétszer — hétfőn és csütörtökön — Frank korábban távozik hivatalából, és felesége, Betty, elviszi őt a „veseközpontba“, amelyet dr. B. Scribner vezet. Ott az orvosok hozzákapcsolják az ún. műveséhez, és Frank Így tölti az egész éjszakát. A művese eközben eltávolítja mindazt a toxikus (mérgező) anyagot, amely az utóbbi há; rom nap alatt felhalmozódott vérében. Amikor Frank másnap reggel megint felébred, és az ápolónő megszakítja a kapcsolatot közte és a gép között, képes néhány napon át önerejéből élni. De ez csak kölcsönkért erő, másodkézből nyert élet. 1963 nyárutójától, amikor egy krónikus gyulladás következtében Frank veséi megszűntek működni, attól függ élete, hogy a kitűzött időben pontosan elmenjen a seattle-i kórház pincéjében felállított géphez. Jaj neki, ha késne! A gép ugyanis a nappali és éjszakai műszakokban megoszlik egy pontosan kidolgozott időterv szerint húsz, ugyanabban a betegségben szenvedő személy között, úgyhogy arra, aki későn jön, nem kerül sor. Az a tény, hogy Frank White és vele együtt az emberek százai, vese nélkül tudnak élni, nagy vívmánya a jelenkori orvostudománynak. Mindez azonban csak a dolog egyik része, mégpedig pozitív része. A tulajdonképpeni probléma nem Frank Whitenél és szenvedő társainál, hanem dr. Beiding H. Scribnernél, a seattle-i „veseközpont“ vezetőjénél van, aki megtalálta a művese ambuláns használatának módját. Dr. Schibnernek már néhány éve rettentő álmai vannak. Találmánya ugyanis egyelőre olyan helyzetbe hozza őt, amelyből emberi szempontból nincs kiút. A probléma abban rejlik, hogy minden emberre, akinek a művese segítségével megmenthették életét, hét vagy nyolc olyan páciens esett eddig, akiknek meg kellett halniuk. Meg kellett halniuk azért, mert az anonim bizottság, amelyet Scribner hozott létre, titkos szavazással meggátolta őket abban, hogy igénybe vegyék az életmentő gépet. Hogyan lehet ez? Hogy'választ adhassunk a kérdésre, fel kell elevenítenünk az „extrakorporális dialízis“ találmány, a művese alkalmazása történetét. A művese egy bonyolult szűrő készülék, amely megszabadítja a vért az anyagcsere mérgező termékeitől, ha a vesék valami okból nem teljesíthetik ezt a funkciót. A vesék akut működési zavara esetén néhány napon belül urémia áll be. A toxikus anyagok a vérben gyorsan szaporodnak és megmérgezik az egész szervezetet. A beteg fogyni kezd. Fejfájás és szívdobogás lép fel, ehhez bénító aléltság járul, amely fokozatosan teljes apátiába megy át. Végül a kilélegzett levegő megkapja azt a jellegzetes kellemetlen szagot, amiből a tapasztalt orvos az első pillanatra megállapítja az urémiát. A beteg szervezete ebben a stádiumban ugyanis kétségbeesett kísérletet tesz a vérben keringő mérgező anyagok legalább egy részének légzéssel történő eltávolítására. Még húsz évvel ezelőtt minden páciens, aki a vesezavar ilyen állapotába került, menthetetlenül elveszett. Ez volt a betegség elkerülhetetlen folyamata, míg a második világháború vége felé fel nem fedezték a művesét. A tudósoknak egy roppant bonyolult feladatot kellett megoldaniok, mert a páciens véréből csakis a vérplazmában feloldódott hulladékanyagokat volt szükséges eltávolítani, hogy ma,ga a plazma és a benne úszkáló apró testecskék zavartalanul visszaáramolhassanak a testbe. 1945-ben az amerikai orvosok már életben tudták tartani az akut vesezavarban szenvedő pácienst. De mindig csak néhány napig, legfeljebb egy hétig. Legkésőbb egy hét múlva az ereket, amelyekben a vezetékek voltak, elzárta a véralvadék. Ezenkívül soha nem távozott el a vérből valamennyi mérgező anyag, úgyhogy a mérgezést csupán elodázni lehetett. Dr. Scribner tovább dolgozott a találmányon, és 1960-ban bejelentette, hogy ezentúl életben lehet tartani az olyan pácienst, akinek mindkét veséje teljesen és tartósan felmondta a szolgálatot. Az orvos előtt hirtelen felmerült szörnyű emberi problémák azonban csakhamar meghaladták erejét. Scribner ezzel kapcsolatban a következőket mondta: „A helyzet amilyen egyszerű. olyan súlyos is volt egyben. Egyetlen készülék állt rendelkezésünkre. Vele hat pácienst kezelhettünk rendszeresen. Ha valakit ekképp gyógykezelnek, abbahagyni már sohasem szabad. Így aztán bekövetkezett az, amitől már hónapok óta tartottunk: a művese e,gy szabad helyére három igénylő esett.“ Hát nem állt módjukban, högy egy éven belül egy új készüléket felszereljenek? Erre a kérdésre Scribner így felel: „Dehogynem! Nem a készülék okozott gondot. A személyzet volt a döntő. A müvesénket kezelő személyzetnek hosszas oktatásra és nagy tapasztalatra volt szüksége. Nem volt emberünk a többi művese kezelésére.“ Milyen megoldást talált dr. Scribner azoknak a pácienseknek kiszemelésére, akiket a művese segítségével megmenthettek? Ezt válaszolta: „Kijelöltünk egy pácienst. Mi mást tehettünk? Kijelöltünk egy egyébként egészséges férfit, három gyerek apját, aki intelligens és lelkileg elég erős volt. Nem mindenki visel el egy készüléktől való függőséget. Az a férfi mindmáig él. Efféle válogatást még jó néhányszor végeztünk. De aztán túl nagy felelősség nehezedett ránk. El akartuk érni azt is, hogy a válogatás valóban pártatlanul történjen. Mi azonban a pácienseket itt a klinikán személyesen túl jól ismertük ahhoz, hogy tárgyilagosan dönthessünk. Ezért bizottságot alakítottunk.“ A „bizottságnak“ a város hat polgára a tagja: egy háziasszony, egy lelkész, egy szakszervezeti dolgozó, egy ügyvéd és kát orvos. Nevüket titokban tartják. Éppúgy a „bizottsájg“ tagjai előtt is titokban maradnak azoknak a pácienseknek nevei, akiknek sorsáról közös tanácskozás után titkos szavazással döntenek. A „bizottság“ csak az igénylő korát, nemét és alapvető szociális adatait tudja meg. A 40 évnél idősebb betegeknek eleve semmi kilátásuk. Aktáikat nem is terjesztik a bizottság elé. A tartós kezelésért járó pénzt — egy páciens után évenként 10 000 dollárt — végül is Washington állam adófizetői térítik meg. Úgyhogy a bizottság azok közül választ, „akik még számításba jönnek.“ Olyan döntés ez, amelyért csak saját lelkiismeretüknek felelnek a tagok. Ki maradjon életben? A háromgyerekes anya? Férje viszont magasrangú hivatalnok, és házvezetőnő segítségével is felnevelhetné gyerekeit. Nem fontosabb talán az elárusító? Egy gyereke van csak ugyan, felesége azonban szívbeteg, és ha a férj meghal, az asszony teljesen pénz nélkül marad. Így kerülnek szembe az emberi sorsok. Itt Seattle-ben a haladás furcsa jelleget öltött. Arra késztet hat polgárt, hogy évenként néhányszor élet és halál fölött döntsön, bíró legyen segítségre szoruló emberek, betegek fölött, akiknek élete a bizottság végzésén múlik. Dr. Scribner felteszi a kérdést, amely az efféle eljárás kapcsán szükségszerűen felmerül: Megengedett dolog az egyáltalán, ami Seattle-ben történik? így válaszol rá: „Mit tegyünk? Hagyjuk meghalni valamennyit, hogy kitérjünk a választás felelőssége elől? Amióta művesénk van, nem tehetünk egyebet.“ Ám sok kérdés eszünkbe Jut még. Például: mi történne akkor, ha egy napon megjelenne dr. Scribnernél egy vesebajos multimilliomos, és felajánlaná neki, hogy megfizeti egész osztályát és minden páciens kezelését azzal a feltétellel, hogy a bizottság cenzúrája nélkül használhatja a művesét? Az utóbbi időben „házi müveséket“ szerkesztenek, amelyeket fel lehet a páciens lakásán állítani, mint mondjuk a mosógépet. Kezelésük annyira egyszerű, hogy a páciens hozzátartozói is elsajátíthatják. De a végső cél, melynek elérésén néhány kutató csoport már dolgozik, a miniatűr művesék megszerkesztése, olyan kis műveséké, amiket a páciens övként testére csatolhat, és ruha alatt hordhat.
