A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)

1966-04-17 / 16. szám

ires, helyesebben hírhedt hely volt a Három Vén Hullarabi<5. Itt tanyázott Lapaj, a vágány, bandájával és egyetlen szerelmével, Lusztig Lolával és Hu pert Idával.

A sajtó már hosszabb Ideje cikkezett a Három Vén Hullarablóról és kitartóan követelte a bűnbarlang haladéktalan bezárását. Egy szép napon aztán valóban becsuk-‘ ták a rossz hírű söntést és Lapajt, a stammvendéget a kővetkező tábla fogadta: „Átalakítás miatt zárva *

Csak fél év után nyílt meg ismét, Három Ifjú Zárdanövendék néven. Szeszesitalt egyáltalán nem árusítottak, csak tetet, tejbegrízt, zabkását és ehhez hasonló jókat. A sajtó hosszú cikkekben, tanulmányokban és glosszákban emlékezett meg erről az eseményről, és megdicsérte a főváros és a vendéglátóipar vezetőségét.

Mesélték a bennfentesek, hogy amikor Lapaj, a vagány először lépett be az átalakított söntésbe, percekig szóhoz sem tudott jutni a megilletödöttségtől, aztán sírva borult rá az ügyeletes óvónő vállára:

— Merszi madam ... — suttogta könnyek között — most látom csak, hogy eddig milyen züllött életet éltem ... Rum, nők, verekedés ... Pfuj! Most látom csak, hogy más élet is van... Tiszta élet, tiszta abrosz, tiszta pohár ... Mea culpa ... Meg fogok változni, meg fogok változni__— zo- kogott szivszaggatóan, majd asztalhoz tilt, és tiszta pelenkát gyűrve az álla alá, illedelmes hangon

rendelt egy nagy adag grízpapit, csörgővel.

Képe megjelent az egyik esti lapban: gyermeteg tekintettel nézett az olvasóra, mutatóujját a szájába dugva, félrebillent fejjel, kacér kis kakastaréfjal a fejebúbján. A kép címe ez volt: Az újjászületett Három Vén Hullarablóban. Aláírás: „Egy az új vendégek közül."

Lapaj éppen vacsorázott, amikor beléptek menyasszonyai, Lusztig

Lola és Hupert Ida. Nekiestek Lapajnak:

— Hát te mit csinálsz itt?!

— Nem látni rajtam? — kiáltott jel Lapaj megbántottan, szipogva. — Megváltoztam! Szakítottam eddigi bűnös életemmell A vendéglátóipari főfőigazgatóság (LI. kér. Só utca 36/c) felébresztette szunnyadó lellkiismeretemet és kiemelt a fertőből.

Lusztig Lola és Hupert Ida menyasszonyok ámulva hallgatták a vőlegény vallomását, és ők is azonnal, ott helyben, szakítottak előbbi életükkel, és az asztalhoz ülve rendeltek két kupica Ovomaltint...

Azontúl megváltozott a söntés képe. Esténként hátratett kézzel üldögéltek a vendégek, hajdani zsebmetszők, aszfaltbetyárok, kasszafúrók, rosszleányok, és tanulságos állatmeséket mesélgettek egymásnak egy-két lityi kecsketef meU lett.

A Három Ifjú Zárdanövendék büszkesége lett a városnak és az erkölcsrendészetnek.

így ment ez néhány hétig, aztán egy esős szombat este az történt, hogy egy vendég alaposan felöntött a garatra — együltében megivott öt liter frissen fejt kecsketejet —, mire a csapos kijelentette, hogy több kontyalávalót nem kaphat.

Az illető kiabálni kezdett, többen rászóltak, és csakhamar nagy verekedés tört ki. Lapaj elemében volt, egy csörgővel leütötte a szomszédját és a kezeügyében levő inspiciáló gyermekkertészt, aztán öt is leütötték egy cuclisüveggel. Az egész vendéglátóipari tizem verekedett. A grízzel teli tányérok úgy röpködtek ide-oda a levegőben, mint sirályok a télt Duna felett, miközben egy félszemű, ájtatosképü szakállas férft ellopta a fél berendezést.

Amikor a rendőrség megérkezett, már alig maradt valami az üzletből. A sajtó követelésére azonnal bezárták a Három Ifjú Zárdanövendéket, és csak hosszú hónapok után nyitotfák meg újra, Mágnás Kaszinó néven.

Az első vendég Lapaj volt: zsakettben, micisapkával, kezében bagolyfejű, elegáns sétapálcával.

MIKES GYÖRGY,

Jíapaj megtéxéójz

Ezerkilencszáznegyvenhat januárjának utolsó napjait mutatja a kalendárium.

Ahogy bezártuk magunk mögött az ajtót, sirás görcsölt a torkomban. Északi vihar seperte a havat, hideg volt, kutyákra is kegyetlen télídö. Hárman vágtunk az útnak; Béréi Erzsi, apám és én. A lányt féltőn bebugyolálták, s csak szemét, orrát és szájának egy darabkáját csaphatta a hó. Erzsi középütt gyalogolt, védjük, ahogy lehet. Az ünnepek alatt betegeskedett, a feje fáj sokat. A kendő alatt fáslit is tekertek a homlokára. Ha Időnként visszafordul, arca szélét körbe világítja a kötés, ilyenkor tűhegyni rémület szúr belém; „apáca arc“ máskor meg: felkötötték a Béréi Erzsi állát.

A hó kavargása övét csavart külön-külön mindhármunk köré. Még az országúton gázoljuk a havat, de már itt is méternyi hófúvásokon bukdácsolunk. Mi lesz a széles nagy határban? „Ha nyakig ér is, nem bánom. A határőr-finánc mindennél, szélnél, hidegnél, hónál is nagyobb ellenség. Bolond lenne Ilyen ítélet időben a határt járni“, keserítem — vígasztalom magam. Lappangó kárörömmel tűröm, hogy verjen, csapkodjon a hó jókedve szerint.

A nagykabátom belső zsebében egy üveg pálinka feszült. Még meleg volt, amikor a ke zembe adta apám. Vállaimat súlyos hátizsák

húzza. Két kilométert sem jöttünk még, de a

kulcscsontom tájékán már élesen nyilallott. # * * •

Megreccsent alattunk a padka. Egy pillanatra' eltört a beszéd. A pilóta szótlanul felállt, nyútózva megropogtatta a derekát, intőleg a szája elé emelte az ujját és hasmánt feküdt egy ösvény homokjában.

— Még meleg — mondta csendesen.

— Elalszik — válaszoltam sértődötten.

— Figyelek — vigasztalt. Éreztem a hangjából, hogy őszintén mondja.

• » •

— Itt álltunk meg először pihenni a domb alatti út végénél — folytattam. Apám intett, hogy adjam oda az üveget. Meghúzta. Én is ittam. Kínáltuk Erzsit is, de tartózkodva elfordult tőlünk.

Széles mezei szekérúton gázoltunk tovább. A hó féllábszárig, a fatörzsek és zsombékok közelében térden felül ért. Előbb száz, majd ötven lépésként kifújtuk magunkat. Ittunk és hátunkat a szélnek vetve tovább caplattunk. Százféle hangból eggyé fonődott zúgás volt köröttünk minden. Kétoldalt a legelő hátán kavargott az aprőszemű hőmorzsalék. Előttünk a premontrei prépostság erdejének zúgása közelített.

Sehol egyetlen fény. A vihar dühödt seprése telhetetlenül magába falta az éjszakát.

Biztos voltam benne, hogy határőr nem állja utunkat. És ha akadna valami túlbuzgó finánc, a hátára kell másznunk, hogy észrevegyen. Tíz méterre sem láttunk. Elég volt, ha apám megnyújtotta a lépést, szem elől téveszlettem. Ilyen morajló téli vaksötétben tájékozódni nagyon nehéz. A fagyhalál vigyorgó arca mihamar nyomra lel.

Félelmetes a téli erdő zúgása. A fák hajlongár.ából semmit sem látni, mintha felgyűlt haragját okádná a föld. Kétszáz méterrel odább a vasút menti telefonhuzalokon zenél a vihar. Hátborzongató összhang: tébolyult emberi kéz a szakadásig feszített húrokon muzsikál.

Apám csak eddig kísért. Még egyszer ivott az üvegből és búcsúzóul csak annyit mondott:

— Fázom, visszamegyek.

Félt, csak restellte bevallani. Amíg követni tudtam, figyeltem, futott, bukdácsolva futott, hogy ne kelljen hallani az idegeket barázdáló vijjogást.

Nyár óta vártam erre az alkalomra. Sóvárgó álmok legtetején Béréi Erzsi arca parázslott. Az ősszel kínálkoztam kísérőjéül, hívtam haza szüretre, majd a halottak napjára, nem jött.

Félt. Hányszor magam elé képzeltem veszélyes helyzeteket, izgalomtól reszkető pillanatokat, rejtőzéseket, üldözéseket, meghurcoltatásokat.

Ketten tettük meg ezeket a kigondolt uta-: kát, Erzsivel. Egyedül kívántam lenni a lánynyal, Katocs, a katona, fináncok, tanárok és diáktársak nélkül. Egyszerűen a közelségét vágytam, volt ebben a lányban valami áradó tisztaság és feszültséget keltő forróság.

Egy darabig egymás mellett törtük a havat. Balkezembe vettem a batyuját, jobbal pedig a kezét fogtam, hogy könnyítsen) ezt a fárasztó törtetést. Elértük a vasúti átjáró sorompóit. Egy hónappal ezelőtt innen iramodtak utánunk a fináncok. A lány nógatott, „a túloldalon megpihenünk“, mondta. Én szívesen Időztem a határőrök figyelő helyén. Megfordult a fejemben, hogy levelet hagvok nekik az ágasra szúrva. Egyék a mérget. Űk sem Istenek, nem láthatnak mindent. Mosolyogtam magamon, nevet-12