A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1966-04-17 / 16. szám
MONOSZLÓY M. DEZSŐ: Fohász a szerelemhez Annyion fohászkodtok már a nagy 7euszhoz Jupiterhez Jehovához a mindenhatóhoz a tüzeshasú Bálhoz o kecskelábú Dianához Visnuhoz a megtartóhoz Sivához a pusztítóhoz Krisztushoz a keresztrefeszítetthez Buddhához Konfucséhez Mohamedhez Rá-hoz a napistenhez Hadúrhoz s a többi felsorolhatatlan számú istenhez sámánokhoz vajákosokhoz Belzebubhoz az ördögi nagyherceg Luciferhez hadd fohászkodom én most tehozzád érző és varázsló asszonyszivedhez hogy szabadíts meg engem mindattól ami hinni késztet s mindattól ami hinni nem enged ne ásítsanak fejemben a rémület szakadékai a semmi embrióját ringató nihilista vermek az igazság kimondása ne égjen parázsként a nyelven kimondásában bízni ne legyen lehetetlen a lefolyók láncait gépiesen rángató civilizáció egyedül üdvözítősége ne mossa el bennem az érzés gyámolatlan fészkeit az Egész felfoghatatlanságának riasztó látomása ne takarja el amit a megértett Rész vetít szabadíts meg mindattól mely hiteget és elhitet hogy ne kelljen kergetnem tovább Tibet hómezőin o yetiket szörnyű gépeket birtokolva a lochnessi-szörnyet kihalásszam repülő csészealjak utasait vagy el se higgyem vagy megtaláljam mert felháborító hogy millió-tudósú antennáink csak felkavarnak mint babonákat hebegő varázsló karoddal hessentsd szét az elérhetetlent ma-kodba szorítsd a világot punaságod irgalmával szabadíts meg engem hogy ne kelljen magamtól is elidegenednem szabadíts meg akkor is ha nem tarthatod fel a végzetet hitesd el velem hogy nem annak van igaza aki szemérmetlenebb aki arcátlansággal vértezett megértésed felhője betakar hitesd el hogy nemcsak a szájaskodók világa felett ragyognak csillagok s hogy fontos volt helvettesíthetetlen fontosságú hogy születtem éltem s meghalok. séges, erőtlen bosszúállás, Ilyen fákat tördelő fergetegben annyi egy sorsára bízott levél, mint egy földre fordított madárfészek. Senki gondja. Lehasaltam a talpfák mellé. Fülemet a sínre téve hallgatóztam. Halottan nyújtóztak a sínek is. Az ember tető alá húzódik, a vonat mozdulatlanságával takarózik, a fényeket pedig elsodorja előlünk a vihar. Az éjszakai falvak felől sokszor a kutyaugatás igazított el. A csaholás irányából megállapíthattam féltucatnyi falu fekvését. Most az ebeknek is más gondjuk van, a szél, s ez a jéghideg mosolygás vacokra kergeti őket. Már a nagylegelő érintetlen fehérségében tapostunk ösvényt. Én mentem elöl, Erzsi pedig a hátizsákom szíjába fogódzva követett. Ilyen kor az időt és a távolságot lehetetlen mérni. Száz lépés ezernek tűnik, látszólag a percek is órákká dagadnak. Rábukkantam a vízvezető árokra, ami félkörben közelít a túloldali dombok aljához. Kis darabon odahajlik, aztán visszakanyarodik a csehszlovák oldal irányába. Ez jő is, rossz is. Ki tudja megállapítani ebben a pokoli kavargásban, hogy hol van a félkör legtávolabbi pontja. Mégis az árok jegére léptünk. Volt némi biztonságunk a haladás irányáról, meg úgy éreztem, könnyebb Is a lépés. Valami kiszélesedéshez értünk, mikor beszakadt alattunk a jég. Én térden felül, a lány pedig egyik lábával süllyedt a vízbe. Négykézláb egymást segítve kikecmeregtünk a sánc magasra hányt partjára és tanácstalanul megálltunk. Éreztem, hogy a sáros víz elárasztja a cipőm és felszívódik a téli zokni szálaiba. Erzsi háttal állt a szélnek és kérdően nézett rám. Szerettem volna kihúzni magam, úgy, mint az első találkák idején, de a húszkilős hátizsák súlya alatt egyre inkább előre görnyedtem. Jó lett volna a hóba ereszkedni néhány pillanatra, megpihenni, kiegyenesedni. Restelltem. A lány arcán rémült vonásokra pergett a hó. Az előbbi Ijedtség rémületté fokozódott benne. Tett is néhány lépést nélkülem. Próbáltam tájékozódni, körbe forogtam, nem volt egyetlen támpont sem. Képtelen voltam eldönteni, hogy az árok partjáról milyen szögben kanyarodjunk a határ felé. Erzsi alakját elmosódva láttam. A szeszélyesen vékonyodó-vastagodó hófüggöny csupán egy embernyi foltot sejttetett. A lány után léptem. Mindegy volt, hová. Mentünk. Lépkednünk kellett, hogy levezessük a vizes lábak keltette hideg borzongást. Sokáig gyalogoltunk. Nem szóltunk egymáshoz, a beszéd ilyenkor a kételyt élesztgeti. Erzsi azt hitte, így is tudom az irányt. Én a nagy véletlenben reménykedtem, hátha ráakadunk a túloldali dombok valamelyik szánútjára. — Álljunk meg — mondtam, pihenjünk meg. Nem bírtam tovább. Szégyenérzetemnél erősebb volt a vállaímat hasító fájdalom. Hóba süppedt a hátizsák és szembefordultam a széllel, hogy kiegyenesedve teleszívhassa magam levegővel. Erzsi nem szólt. Melengetve hozzám dőlt. Védett, félt, avagy bátorított? Nem tudom. Csak világító apácaarcát láttam... Az állatok hajolnak így bajbajutott társaik fölé. Tovább mentünk. A legelő simasága nőtt, terjedt, szélesedett. Lábunk alá szaporodott a világ: a téli határ bosszúja. — Jól megyünk? — kérdezte a Béréi lány. — Ilyenkor tovább tart az út — nyugtattam. Erős akartam lenni Átkoztam a hátizsákba gyömöszölt húsz kiló sót. Fél évig sőtalan ételt ennék, ha legalább a felétől megszabadulnék. Bicska után kotortam a zsebemben, „észrevétlenül kiszúrom, hadd folyjon, megsózom a hó tetejét, könnyebb lesz“, reménykedtem. Dermedt üjjaim közül kihullott a kés. Szeszélyes jókedvében táncolt a vihar: „lehet, hogy a túloldali dombokat Is elegyengette“, keseregtem. — Báránybőgetés — fordult felém a lány. Hallgatőztunk. — Biztosan kutya vonít valahol... Ilyenkor még nincs kis bárány. Február végén kezdenek elleni — magyaráztam. — Bárány volt — erősködött. Biztos voltam benne, hogy képzeleg, de nem akartam ellenkezni. — Lehet — mondtam és földre eresztettem a sósbatyút. Mélyeket lélegezve vártam, hátha ismétlődik valamiféle állati hang. — Harangoznak — fordult felém ismét. Azt se hallottuk többet. Minden pihenés és indulás csak még jobban összezavarta a tájékozódást. Erzsi erősködött: — Balra kell fordulnunk ... — Még nem lehet hajnal, öt órakor kezdik a harangozást — próbáltam meggyőzni. Mai kacs volt, ragaszkodott a harangkonduláshoz. Balfelé tértünk. Bizonytalan lettem. Gyalogoltunk. Megálltunk, hallgatóztunk. Semmi jel, semmi villanás. A lábaim már reszkettek. Lecsaptam a batyut, körbeforogtunk, mélyet lélegeztünk és tovább törtettünk. Egy pillanatra még megpróbáltam a széifúvás irányába fogódzni. Mikor elindultunk, északi szél hajtotta a havat. Ez volt az utolsó kompasz. Dehát a pusztai szél keresztül-kasul fésüli a határt. Mi pedig ösztönösen mindig a hátunkat támasztottuk a vihar szeszélyének Lehet, hogy éppen ez tévesztett meg. A szél nyomában talpaltunk. Az meg forgatott bennünket, tekergetett jobbra-balra, nyugatnak, keletnek, ahogy kedve tartotta. Eltévedtünk. — Fény villant — suttogta rekedten a lány. Néztünk, vártunk. Reménytelen képzelgés indított tovább. Most már csak az volt a fontos, hogy menjünk. Mindegy, akármerre. Ha megálltunk, akaratlanul is gondolkodni kellett. Tanácstalanságunk félelmetes volt. — Messze van még? — kérdezte Erzsi. — Micsoda? — A határ. — Már elhagytuk — biztattam. — Nem harangoznak még? — nyűgösködött. — Akkor falut érünk — mondtam, de magam sem hittem már. hogv ennek az útnak valaha is vége lesz. A harangszó mindenkit eligazít — Ismételte és fáradtan belém kapaszkodott. Folytatjuk |3
