A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1966-04-17 / 16. szám
Illllülillllllíllllllllllillll) Könyvjelző IIIIilllllillllllillllHlltlISII) berbert annyi egészség, bogy patetikus tudjon lenni — hogy túl tudja tenni, túl tudja érezni magát saját testiségén! Csak ebben tudjon hiszékeny maradni, minden másban legyen tisztánlátó! Hinni tudjon hinni a szenvedésben.. . De hiszen ő hitt a szenvedésben, oly mélyen, oly bensőén, hogy ennél a hitnél fogva nem lehetett haszontalan, nem lehetett rossz az, ami fájdalmak közt történt vele. Tekintete megint a kéziratra sikfott, karjait még szorosabban öszefonta mellén. - A tehetsége maga — tán az nem szenvedés? S ha most amiatt a szerencsétlen mű miatt szenved, nem jól van-e ez így, nem jelent-e már az kedvezőt? A munka sohasem buzgott belőle könnyen és akkor kezdene el kételkedni önmagában, ha már ott tartana, hogy könnyen buzog. Csak kontárokból árad önként az alkotás, a könnyen kielégültek és tudatlanok leikéből, akik nem éltek a tehetség nyomása és fegyelme alatt. Mert a tehetség, uraim és hölgyeim ott lent, a messzi nézőtéren, a tehetség nem valami könnyed, játszi dolog, nem pusztán képesség és semmi más azontúl. Lényegében szükségérzet, kritikai látása az elvont eszmének, belső telhetetlenség, amely kell ahhoz, hogy a képesség kínok árán megszülessen és nagyra nőjön. És a legnagyobbak, a legtelhetetlenebbek számára a tehetségük a legélesebb korbács. Csak nem panaszkodni! Csak nem kérkedni! Szerényen, türelmesen gondolkodni arról, amit magunkban viselünk! És ha a hétnek nincs egy napja, a napnak nincs egy órája, amely mentes a gyötrelmektől — hát aztán? A terhet és teljesítményt, a követelményt, a nehézséget, a hajszát kicsibe venni, csekélynek látni — ez az, ami • naggyá teszi a lelket! Fölállt, kivette a burnótszelencéjét és mohón szippantott belőle, aztán kezeit hátán összekulcsolta, olyan hevesen járt fel-alá a szobában, hogy a gyertyák lángja lobogott a léghuzattól. Nagyság! Rendkívüliség! Világhódítás és halhatatlan hírnév! Mit ér az örökké ismeretlenek minden boldogsága ehhez a célhoz képest? Ismertnek lenni — ismertnek és szeretettnek a föld népeinek szívében! Fecsegjetek önimádatról, ti, akik semmit sem tudtok ennek az álomnak, ennek a vágynak édességéről! önimádó minden rendkívüli lélek, ha megszenved érte. Nosza, kóstoljatok belé! — vágja oda a küldetésnélkülieknek. Ti, akiknek annyival könnyebb a sora a földön! És szól a becsvágy: Hiába lett volna mind a szenvedés? Kell, hogy naggyá tegyen engem! Nagy orrának cimpái kifeszültek, tekintete fenyegetően járt körül. Jobbját hevesen és mélyen betaszította házikabátjának kihajtójába, míg bal keze ökölbeszorulva lefelé csüggött. Sovány arcát lobogó pirosság öntötte el. amely művészönzésének izzásából támadt, abból a szenvedélyes önérzetből, mely kiolthatatlanul tüzel a lelke mélyén. Ismerte jól ennek az önszeretetnek titkos mámorát. Néha elég volt a kezét néznie, hogy elteljen lelkesült gyöngédséggel önmaga iránt, amely érzést szolgálni kívánta a tehetség és művészet minden fegyverével, ami neki megadatott. Megtehette, nem volt ebben semmi nemtelen. Mert még ennél az önimádatnál is mélyebben élt benne a tudat, hogy mindennek ellennére. bár érdemén kívül, egy belső szükségérzet ösztönzésére, valami magasztos célért önzetlenül eméssze és áldozza fel magát. És csak arra ügyelt féltékenyen, hogy senki nagyobb ne lehessen nálánál, ha nem szenvedett meg egyúttal nálánál mélyebben ezért a nagyságáért. Senki! — Megállt, szemére szorított kézzel, törzsét félig oldalvást fordítva, mintegy kitérve, menekülés-szerűen. De már szívében érezte tüskéjét ennek az elháríthatatlan gondolatnak, amely öt, a másikat illette, az egészségest, az élest tapintásút, az érzéki, az istenien öntudatlant, amazt “ott. Weimarban, akit szerelmes gyűlölettel imádott. És most is, mint eddig, mély izgalommal, vad mohósággal érezte megindulni bensőjében a munkát, amely erre a gondolatra következett: hogy saját lényét és művészetét megszilárdítva elhatárolja a másikétól. Amaz nagyobb nálánál? Miben? Miért? Talán bizony a vérezve mindenneldacolásnak köszönhette győzelmét? Lesz-e valaha tragikus színiáték az alulmaradása? Az a másik lehet, hogy isten — de hősnek nem hős. Csakhogy könnyebb ám istennek lenni, mint hősnek! — Könnyebb ... A másiknak könnyebb a sorsa! Bölcs és szerencsés kézzel szétválasztani a megismerést az alkotástól, ó, ez derűt adhat, gyötrelem nélkül és forrásként buzgó termékenységet. De ha az alkotás isteni adomány, akkor a megismerés hősi tett, és mindkettő tud lenni, isten és hős az, aki meqismerve alkot! Akarni a nehezet!... Ki sejti, mennyi fegyelembe és önleigázásban kerül neki egy mondat. FÁBRY ZOLTÁN: Európa elrablása Fábry Zoltán csehszlovákiai magyar író új könyvét egy nagy életmű összegezésének tekinthetjük, Fábry egész életében konok eszmei harcot ví« vott a fasizmussal, miközber a nácizmus fejlődé* sének éber figyelője volt, s mint üldözött antifa* siszta fizikailag is végigszenvedte a diktatúrát, Az Európa elrablását az teszi időszerűvé, hogy kibogozza a szálakat, amelyek a mai nyugatnémet politikát a nácizmushoz és a hagyományos német niilitarizmushoz kötik. A FORBÁTH IMRE Eszmék és arcok Mozgalmas, sorsdöntő évtizedről adnak hirt a kő* tétünkbe jogialt írások, és közvetlen mondanivaló* jukon túl önkéntelenül is szuggesztiv képét tükrözik egy kornak, mely már az eljövendő új világ reménységeit ígérte, de ugyanakkor a legvégzete sebb katasztrófa kirobbanásának villamos feszült* ségeivel volt terhes. Forbáth Imre a haladás, a szabadságvágy és a nosztalgitás életingerlés költője, szenvedélyesen és sokoldalúan részt kér e korszak szellemi, szociális és művészi mozgalmaiból, s minden írását a meggyőződés erkölcsi princípiumának kovásza hatja át. Állásfoglalása mindig egyértelmű és művészi felfogása harmonikus, annak a cseh és szlovák auantgardenak szószólójap „mely nem tévedt el az izmusok útvesztőjében, s a művészi forradalmat erős kézzel fogta egybe a politikai avantgardiz~ mussal*. L. KISS IBOLYA: Az asszony tragédiája A cím nem kihívás, nem kesztyűdobás a hagyományos köztudatnak. A szerző nem szerecsenmosdást végez. Csak az igazságot keresi: leveleket, szóbeli vallomásokat vonultat fel, hogy bevilágítson a Madách kontra Fráter Erzsi per homályába. tgy szigorú gondolat? Mert végül is ő tudatlan és kevéssé iskolázott, kába álmok rajongója. Nehezebb megírni Julius egy levelét, mint megcsinálni e legjobb színpadi jelenetet — és vajon már ennélfogva nem az-e a magasabbrendű cselekedet? A benső művészetnek anyag, tárgy, megnyilatkozás után való első ritmikus ösztönétől -t a gondolatig, a képig, a szóig, a verssorig: micsoda vívódás, micsoda kálvária! A vágyakozás csodája minden, amit írt, a forma, az idom, az elhatározás, áa megtestesítés utáni vágyakozásé, mely oda túl, abba a tiszta világba vonzza őt, a másikéba, aki közvetlenül, isteni ajakkal nevezte nevén a napsütötte dolgokat. És mégis. - Ki hát a művész, ki a költő, ha nem ö, aki szembeszegezi magát a másikkal? Ki teremtett úgy, mint ő, a semmiből, a tulajdon szívéből? Nem úgy született-e meg lelkében egy-egy költemény, mint a zene, mint a tét tiszta ősképe, sokkal előbb, mintsem a jelenségek világából jelképi köntöst öntött volna magára. Történelem, világbölcsélet, szenvedély; mind csak ürügy, semmi más, út és eszköz valamihez, aminek hozzájuk nagyon kevés köze van, amely orphikus mélységekből származik. Szavak, fogalmak: csak billenytűk, amelyeket művészete megütött, hogy rejtett húrok játékát zenditse' meg. Tud erről valaki? Magasztalták őt nagyon a jó emberek, az érzület erejéért, amellyel egyik vagy másik billentyűt megütötte. És kedvenc szava, végső pátosza, a nagy harang, amellyel a lélek legmagasztosabb ünnepeire harangozott, sokakat összetoborzott. Szabadság . .. Való igaz, hogy többet és kevesebbet értett rajta, mint azok, akik ujjongva ünnepelék. Szabadság — mit jelent ez? Csak nem egy kis polgári önérzetet, fejedelmi trónok előtt? Sejtitek-e álmotokban is, mi minden értelmet mer tulajdonítani e szónak egy igazi szellem? Szabadnak lenni? Mitől szabadnak? Mi mindentől vajon? Talán legvégül még a boldogságtól is, az emberi boldogság selyem béklyójától, amely lágy bűvöletével a földhöz nyűgözi a lelket. Boldogság... Ajkai megremegtek; a pillantása mintha befelé fordult volna - lassan két kezébe temette arcát. Az igazságszolgáltatás rentes vágya fűtötte írót szenvedélyét mérsékelt az idegorvos szeme, amely, lyel taglalja és indokolja azt a negatív sztfrepet, amit az Ember tragédiája írójának életében Fráter Erzsébet betöltött. Olyan írás ez, mely — a szerző szándéka szerint — nem vet árnyékot a költő dicsfényére, csak emberibb közelségbe hozza Madáchot, a végzetét a vérében hordó, szerencsétlen sorsó feleség arcáról pedig lehántja a szennyet, aintt egy évszázad patinázolt rá. Az eddig Ismeretlen források (levelek, beszélgetések során tett vallomások) az írói szándéktól függetlenül, objektíve is értékeseit, figyelemre érdemesek, és elősegíthetik egy teljesebb, hitelesebb Madách-kép kialakulását. A tanulmányt huszonhárom — többnyire dokumentumjellegű — fényképmelléklet egészíti ki. SZABÓ ÁRPÁD: Aranygyapjú Antik görög tárgyú és görög eredetű elbeszéléseket, meséket gyűjtött össze új kötetében a szerző. Az első részben az Argó hajósainak — az argonautáknak — vakmerő kalandjait, a kolklszt aranygyapjú elrablását, az alvilág jélelmetes istennőjével cimbórdló, szépséges Médeia és laoszón végzetes szerelmének történetét meséli el. Héraklesz páratlan hőstetteiről szól a kötet második része, amely egy ősibb, drdmaiab levegőjű világba vezet bennünket. Heraklesz leírhatatlan hős, de sorsa már születése pillanatától tragikus. Mert bár ö a legnagyobb és legerősebb az emberek között, mégis a nála gyöngébbet, hitványabbal kell szolgálnia egész életén át. Le kell győznie a nemeai oroszlánt, a ktlencjejű lernai hidrát — összesen tizenkét emberfölöttien nehéz küzdelemből kelt győztesen kikerülnie, de egyik sem szolgálhatja az ö hasznát. A harmadik részben — amely az „istenek, hősök, emberek“ címet viseli — a gorög mitológia jelentős alakjaival, a „tüzhozó“ Prométheusszal, a szarvassá változott Antaiosszal és másokkal ismerkedhet meg az olvasó. Az emberiség ragyogó gyermekkorát varázsolja vissza, a mítoszok világának harmóniáját idézik fel Szabó Árpád művészien újraköltött görög regéi. Átment a belső szobába. Kékes fény szivárgott az éjjeli mécs felől és a virágos függöny szelíd redőkkel borult az ablakra. Ott állt az ágynál, lehajolt a párnán pihenő édes fej fölé... Egy fekete hajfürt gyűrűzött c|Z arcon, mely halványnak látszott, mint az igazgyöngy és a gyermeki ajkak kinyíltak a szendergésben . .. Feleségem! Szerelmem! Követted a vágyamat és mellém álltái, hogy a boldogságom légy? Az vagy, csak pihenj! És aludj! Ne vesd most fel bűvös, hosszú árnyékot vető pilláidat, ne nézz rám tágranyílt, sötét szemeddel, mint annyiszor, szinte kérdezőn és engem keresve! Isten látja lelkemet, nagyon szeretlek! Csak néha nem tudok rátalálni az érzésemre, mert gyakran nagyon fáradt vagyok a szenvedéstől és attóf, hogy birkóznom kell a feladatta!, amely elé saját énem állít. És én nem lehetek túlságosan a tiéd. sohasem szabad egészen boldognak lennem tebenned. tiltja a küldetésem. Megcsókolta az aszonyt, azután elvált alvásának jóleső melegétől, körülnézett és visszament a szobájába. A harangütés figyelmeztette, hogy késő éjszakára jár, de mintha egyúttal jóságosán jelezte volna azt is, hogy véget ért egy nehéz óra. Föllélegzett, szája szorosra zárult; »dament és tollat ragadott. Csak nem töprenkedni! A elke mélyebb, semhogy töprenkednie szabadna! Csak nem leszállni a káoszba, vagy ha már leszáll, nem időzni ott sokáig! Hanem a káoszból, amely a teljesség, napfényre hozni azt, ami képes és megérett rá, hogy formát öltsön. Nem töprengeni! Dolgozni! Elhatárolni, kikapcsolni, alakítani, elkészülni! És elkészül a kínok-szülte mű. Talán nem lett jó. de kész lett. És amikora kész lett, lám, már já is volt És a leikéből, zene és eszme mélységéből, új művek törtek felszínre, zengő és sugárzó képződmények, melyek a forma, szentségében csodásán sejttették a végtelen hazát, miként a kagylóban zúg a tenger, ahonnét kihatászták. Lányi Viktor fordítása Botyänszky Lenke rajza 11
