A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1966-04-17 / 16. szám
Fölállt oz Íróasztaliét, csüggedten állt a kicsiny, törékeny fiókos szekreter mellett és lehorgasztott fejjel ment a szoba túlsó sarkában álló kályhához, amely hosszú volt és karcsú, mint egy oszlop. Két kezét a csempékhez nyomta, / de a kályha már egészen kihűlt, mert rég elmúlt éjfél és így anélkül, hogy részesült Volna a keresett csekély jótéteményben, hátát támasztotta neki, köhögve húzta össze magán hoszú házikabátját, melynek hajtókái mögül kilógott az ogyonmosott csipkebodor, azután erőlködve szipákolt az orrán át, hogy egy kis levegőhöz jusson; mert, mint rendesen, náthás volt. Különös és gyötrelmes volt a náthája, szinte sohasem szűnt meg teljesen. Szemhéjai gyulladtak voltak tőle, orrcimpái egészen fölsebződtek, fejét és tagjaiit úgy nyomta ez a nátha, mint egy súlyos, fájó részegség. Avagy ez az egész lankadt és nyomott állapot csak az undok szobafogságtó volt, amelyre megint hetek óta elítélte az orvos? Tudja isten, jót tett-e vele. Talán szükség volt erre, az örökös hurut, a mellkas és oz altest görcsei miatt, aztán meg. igaz, rossz idő is volt. Jénában hetek, hosszú hetek óta gyalázatos, gyűlöletes idő, az ember minden idegszáiában érezte a sivár ködöt és hideget, s a kályhacsőben oly elvetemült, istenverte módon bőgött o decemberi szél, mint mikor vihar és fergeteg süvít éjszako a pusztán és gyógyíthatatlan bánat üli meg tőle a lelket. Hanem jónak ez a szoros fogság nem volt mondható, nem tett jót a gondolatnak és a vér ritmusának, amelyből a gondolatok támadnak. A hatszögletű szoba, melynek fehérre meszelt menyezete alatt sűrű dohányfüst terjengett, rézsútoson kockázott falkárpitjával, amelyen oválkeretes sziluett-képek lógtak, és négy-öt vékonylábú bútordarabjával kopáron, józanul, kényelmetlenül terpeszkedett, az Íróasztalon a kézirat fölött a pislákoló két gyertya gyér világosságára eset, hogy lelket öntött belé a megkönnyebbülés érzése, ha elfordult a viaskodós helyétől. És ez még mindig ártalmatlanabb ösztönzés volt, mint mikor likőrt ivott vagy feketekávét. A kis csésze ott állt az iróasztaon. Hátha ez átsegítené a gátláson? Nem, nem, soha többet! Nemcsak az orvos, hanem más is, egy sokkal tekintélyesebb valaki, lelkére kötötte, hogy tartózkodjon ilyesmitől, oz o másik ott, Weimarban, akit szerelmes gyűlölettel imádott. Az zölcs volt. Az tudott élni, alkotni: az nem tette tönkre magát; az csupa kímélettel volt önmaga iránt. Csönd volt a házban, csak a szél zúgott a kastély felöli utcán és az eső, amint csörömpölve verte az ablakot. Aludt mindenki, aludt a házigazda és aludtak az övéi is, Lotte és a gyermekek. Egyedül állt, ébren a kihűlt kályho mellett és gyötrődve hunyorgott munkájára, amelyben beteges elégületlensége hinni nem tudott. Fehér nyaka nyurgán meredt ki a rócsovart kendő alól és köntösének két szárnyo mögül kilátszottak befelé görbülő lábszárai. Magas és szelidvonalú homlokáról hátrofésült vörös haja szabadon hagyta holántékának sápadt, erezett iveit és ritkás fürtökkel takarta be a fülét. Nagy, horgas, fehéren hegyesedö orrának tövében öszszesűrűsödött a hajánál sötétebb szemöldöke, amitől beesett, könnymarta szemeinek pillantása valami tragikus kifejezést nyert. Minthogy száján át volt kénytelen lélegezni, keskeny ajkai nyitva voltak, szobalevegőtől foká, szeplős orcái petyhüdtek és beesettek. Nem, hiába minden, a mű nem sikerült! A hadsereg! A hadsereget kellett volna megmutatnia benne! A hadsereg volt mindennek az alapja. Minthogy a néző elé vinni lehetetlen — lehetséges-e olyan óriási művészet, amely képes ráerőltetni a képzeletre? Téves az elgondolás és hamis a nyelv, száraz és lendület nélküli történelmi prelekció az egész, terjengős, józan, a szín-, pad számára elveszett! lehetné, ha mindig élvezhetne ezt a molasztot: az ilyen órákat a homály és bénoság egy-egy hetével kellett megfizetnie. Fáradt volt, még csak harminchat esztendős, de már végét járta. Mór nem él benne a hit, mely csillogó volt o nyomorúságban. így volt, ez volt a kétségbeejtő valóság: a szükség és Ínség esztendei, melyeket a szenvedés, a megpróbáltatás éveinek tartott, ezek voltak az igazán dús és termékeny esztendők; és most, amikor már egy kis Szerencsé szegődött mellé, amikor o szellem kalózkodásából jórava|ó és polgári közösségbe lépett, hivatalt és méltóságot viselt, felesége volt és gyermekeket nevelt, most kimerült és elkészült. Kudarc és csüggedés — ez az, ami még várt reá. Felnyögött, két kezét szemére szorította és űzött vadként futkosott a szobában. Amit most elgondolt, oly rettentő volt, hogy nem tudott megmaradni azon a helyen, ahol a gondolat támadt benne. Leült a fal mellett egy székre, összekulcsolt kezeit két térde közé csüggpsztette és komoran bámult a padlóra. A lelkiismeret... mily hangoson kiabált a lelkiismerete! Bűnnel vádolta, bűnnel önmaga ellen, mivel hosszú éveken át rombolta testének törékeny műszereit. Fiatal vérének kicsapongásai, az átvirrasztott éjszakák, a dohányfüstös szobalevegőben eltöltött napok, a szellem könnyelmű uralma a test rovására, a bóditószerek, amelyekkel munkára ösztökélte magát — most mindezért itt a megtorlás! És ha itt a megtorlás, okkor ő szembeszáll az istenekkel, akiktől a vétek ered és a vétekért a büntetés. Ö úgy élt világéletében, ahogy élnie kellett, ő nem ért rá, hogy bölcs, nem ért rá, hogy megfontolt legyen. Itt, a mellkasának némely részében, ha lélegzett, ha köhögött, ha ásított, mindig egy és ugyanazon a ponton ez a fájdalom, ez a kicsiny ördögi, szúró, fúró intelem; amely nem némult el, amióta öt év előtt Erfurtban megtámadta a náthalóz, a mellbetegség; Thomas Mann I Nehéz ora bon. Vörös függönyök lengtek oz öblök felső keretéről, mint kicsi zászlók, szimmetrikus ráncokba szedett karton-csíkocskák; de a színük vörös volt, meleg, szinte zengő vörös, szerette őket, nem tudott volna meglenni nélkülük, mert valami dús és buja szint loptak szobájának szerzetesi kopárságábo. Ott állt o kályhánál és fájdalmasan megerőltető, szapora pislogással nézte a munkáját, amelytől menekült az imént, ezt a nyomasztó terhet, ezt a lelki gyötrelmet, ezt a tengert, amelyet ki kellett innia, ezt a rettentő feladotot, amely büszkesége és nyomorúsága, mennyországa és kárhozata volt. Vonszolódott, elakadt, pangott a munkája - már megint, már megint! A rossz idő okozta ezt, meg a hurutja, meg a fáradsága? Vagy a művel volt a baj? Magával a munkával? Ezzel a boldogtalan, ezzel a kétségbeesésben megszentelt fogantatással? Felállt, hogy egy kis távlatot kapjon hozzá, mert gyakran a kézirattól való térbeli eltávolodás kellett az áttekintéshez, távolabbról látni oz anyagot, hogy úrrá lehessen fölötte. Igen, volt Jó, ezzel hót vége. Kudorc. Dugóba dőlt vállalkozás. Csőd. Arra gondolt, hogy megírja Körnernek, a jó Körnernek, aki hitt benne, aki gyermeki bizalommal csüggött a lángelméjén. Ö kinevetné, ő könyörögne, ő leszidnó, o jó barát; emlékeztetné Carlosra, az is kétségek, gyötrődések, válságok méhéből született és végül a sok kínlódás után kimagasló, dicsőséges tettnek bizonyult. De hót oz más volt. Akkor ő még állta a sarat, csak szerencsés kézzel kellett megragadnia és győzelemmé formálnia valamit. Aggályok és vívódások? Ö, igen, voltak. És beteg is volt akkor, talán betegebb mint most, ágrólszakadt, üldözött, világgal meghasonlott ember, megnyomorított és földi javakban koldúsmódra szűkölködő. De fiatal volt még, egészen fiatal! Akármilyen mélyre nyomta o sors, a szelleme mindig rugalmason felpattant és a gyötrelem óráira mindenkor a hit és a belső diadal órái következtek. Ma már ezek nem jönnek, vagy alig jelentkeznek. A löllobogó hangúét éjszakáit, amikor lángelméjének szenvedélyes fényében egyszerre meglátta, mi minden mit jelentett ez? Tudto ő jól, tisztában volt az igazsággal — akárhogy tettette magá az orvos. Ö sohasem ért ró, hogy okosan és kíméletesen bánjék önmagával, hogy erkölcsös módon gazdálkodjék erőivel. Amit tenni akart, azt hamarosan kellett tennie, gyorsan, még ma. — Erkölcs? De miért, hogy legvégül épp o bűnt, az ártalmas és emésztő izgalmakban való feloldást erkölcsösebbnek érezte minden bölcsességnél, minden hideg mértéktartósnál? Nem ez, nem a jó lelkiismeret hitvány művészete az erkölcs, hanem a küzdelem és baj, a szenvedés, a fájdalom! A fájdalom... hogy kitágult o melle ettől o szótól! Kiegyenesedett, karjait összefonto; és szeme a vörhenyes, sűrű szemöldök alatt megtelt szép, panaszos kifejezései. Addig nem nyomorult az ember, addig nem egészen nyomorult, amíg képes, büszke, fennkölt nevet odni nyomorúságának. Egyre van szükség: hogy az embernek mersze legyen nagyszerű, szép nevekkel illetni saját életét! Szenvedését nem a szobalevegőtől, nem a székszorulástól származtatni! Legyen az em-10
