A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1966-01-09 / 2. szám
csak előre, majd ott leszek én is mindjárt. Az idegen nem volt más, mint Hádzsi Szemed ügyvédje. Most, hogy a beszélgetés véget ért, öles léptekkel elhagyta a kávéházat. Dás Ákol összeráncolta a homlokát s nagyokat szívott a pipájából. Úgy érezte, mintha a kávéház kacagó légkörére hirtelen sötét felhők nehezednének. Kiverte a hamut, s feltápászkodott. A kalitkát a kávésfiú gondjaira bízta s útnak eredt. Amikor Dás Ákol belépett Hgdzsi Szemed házának belső lakosztályába, már véget ért a halotti tor. Csupán néhány koránolvasó és hullamosdató marakodott még a pénz miatt. Dás Ákol néhány percig várakozott egy tágas szobában, amelynek felhúzható nagy ablaka a belső szoba felé nyitva volt. Fátyolos arcú hölgy közeledett hozzá. Az üdvözlés és a szokásos udvariassági formák után Dás Ákol leült a heverő szélére és így szólt: — Allah vigasztalja meg, asszony, s kárpótolja gyermekeiben a nagy veszteségért. Az asszony meghatott hangon mondotta: — Azon az éjszakán, amikor Hádzsi állapota súlyosra fordult, elhivattuk az imámot. A jelenlevő urak előtt Hádzsi önt nevezte meg a végrendele végrehajtója és a család gyámjaként, ön bizonyára már korábbról ismerte Hádzsit? — öt évvel ezelőtt ismerkedtünk meg egy kázeruni utazás alkalmával. — De sokszor elmondta a megboldogult, hogy ha van még derék ember a világon, akkor az csak Dás Ákol. — Asszonyom, én a szabad, független életet mindennél jobban szeretem. Most azonban, hogy az elhunyt iránt ilyen kötelezettség hárult rám, a nap sugarára esküszöm, hogy különbül ellátom majd feladatomat, mint bármelyik turbános urasáq. így szólt, s utána, lei tudja, miért hátranézett. A függöny mögül kipirult arcú, ragyogó fekete szemű lány figyelte őket. Talán egy percig sem tartott, hogy tekintetük egymásba olvadt. A lány megrestellte magát, összehúzta a függönyt és eltűnt. Szép volt ez a lány? Lehet. A lobogó szemeknek mindenesetre megvolt a hatása: Dás Ákol elkomorodott, fejét lehajtotta s orcát elöntötte a vér. A kislány Merdzsán volt, Hádzsi Szemed gyermeke. A kíváncsiság csalta ide, hogy láthassa a híres Dás Ákolt, aki most íme a gyámja lett. A következő napon Dás Ákol hozzálátott Hádzsi ügyeinek intézéséhez. Egy tapasztalt ószerest, két helybeli legényt és egy írnokot vett maga mellé, s gondosan összeírtak mindent. A többi ingóságot eladták. A fölösleget áthordták egy raktárba, s a raktár ajtaját Iepcsételték. Dás Ákol felolvastatta magának Hádzsi Szemed adásvételi szerződéseit. A követeléseket bevasalta a tartozásokat kiegyenlítette. Két nap és két éjjel tartott ez a munka. A harmadik éjjel Dás Ákol fáradtan, kimerültén hazafelé bandukolt. A Szeid Hadzs Abad útkereszteződésnél összetalálkozott Imámgholival, a kováccsal, aki e szavakkal állott eléje: — Káka Rusztem már második este leskelődik rád. Tegnap is azt mondta: „No, ez a fickó jól rászedett! Az a gyanúm, hogy elfelejtkezett az ígéretéről." Dás Ákol végigsimította a bajuszát és így válaszolt: — Emiatt ne fájjon a fejed! Dós Ákol természetesen még nem felejtette el, hogy Káka Rusztem három nappal ezelőtt a „Két Kívánság" kávéházban hetvenkedve birokra hívta. Vetélytársát azonban jól Ismerte, s tudta, hogy Káka Rusztem és Imámgholi összebeszéltek, csak azért, hogy kihozzák a sodrából. így hát ügyet sem vetett a kovács szerváira s tovább ballagott hazafelé, Útközben minden érzését és gondolatát Merdzsán foglalta le. Bármennyire szerette volna, hogy ez a kép elmosódjék s végleg eltűnjék. Merdzsán arca egyre élesebben, tartósabban rajzolódott ki előtte. Dás Ákol harmincöt éves volt. Első látásra szinte visszataszítónak tűnt. Szép szál legény, de arca csúnya. Ám csak elbeszélgetni kellett vele, vagy meghallgatni néhányat azokból a történetekből, amelyeket széltében-hosszában mesélgetett, hogy máris megkedveljék. A forradásoktól eltekintve, amelyet egy kétélű kard szabdalt arcára, Dás Ákol külseje megnyerő volt, és kellemes. Gesztenyebarna szemét sűrű fekete szemöldök árnyalta. Finomvonalú orra alatt fekete bajusz kunkorodott, s széles arcát fekete szakáll keretezte. A sok sebhely azonban elcsúnyított rajta mindent. Arcát és homlokát kardvágások ékteleníteték, amelyek csúnyán hegedtek, s a vörös hús minduntalan elővillant a barázdákból. Mindennél gonoszabb volt azonban az a forradás, amely arcának balfelén haladt végig s szemhéját is lehúzta. Apja Fársz vagyonos urai közé tartozott. Halála után egész vagyonát egyetlen gyermekére hagyta. Dás Ákol ujjai között azonban úgy elfolyt a vagyon, mint rostából a víz. A pénznek s egyéb földi javaknak nem ismerte az értékét. Egész életében lovagias és nagylelkű volt, minden komolyabb lekötöttség nélkül. Nem is volt a világon semmi gondja, hiszen minden vágyó nót odaadta az elesetteknek és a nélkülözőknek. Olykor-olykor megivott egy-két üveg kisüsti pálinkát, kiállott a keresztútra s kurjongatott. Máskor meg barótjaival, akik élősdiként hemzsegtek körülötte, nagy tivornyákat rendezett. Ez volt Dás Ákol minden erénye és fogyatékossága. Valami azonban csodálatba ejtett mindenkit. Hogy lehet, hogy a szerelem még nem férkőzött Dás Ákol szívéhez? Barátai már nem egyszer ki is csúfolták ezért. Titkos találkákat hoztak össze a kedvéért, de Dás Ákol távol tartotta magát az ilyesmitől. Attól a naptól kezdve, hogy Hádzsi Szemed családjának gyámja lett és Merdzsánt megismerte, nagy változás állt be életében. Egyrészt azért, mert kötelességei voltak az elhunyt iránt, másrészt, mert szerelmes volt Merdzsánba. A kettő közül a kötelesség fojtogatta jobban, ö. aki könnyelműen elverte egész vagyonát, most minden nap kora reggeltől talpon volt s azon fáradozott, hogyan gyára pit hatná Hádzsi Szemed családjának jövedelmét. Az özvegyet a gyermekekkel együtt átköltöztette egy kisebb lakásba, a családi házat pedig bérbe adta. A gyermekek mellé házitanitót fogadott. Hádzsi pénzét ügyesen befektette, s reggeltől estig lótott-futott a család érdekében. Felhagyott az éjszakai tivornyákkaf is és nem kurjongatott többé a keresztútnál. Nem csavargóit már barátaival sem, s szakított korábbi kedvteléseivel. A város széltolói azonban irigykedtek rá, s gúnyos megjegyzésekkel illették, annyira, hogy Dós Ákol örökös témája volt a baráti összejövetelek és a kávéházak beszélgetéseinek. A legényeket az egyházfiak biztatták erre, akik nem tudták megbocsátani, hogy Dás Ákol miatt a Hádzsi-család vagyona kisiklott karmaik közül. Befejezés a következő számban Kosik József rajza t*ifss//A*sssssssssssssss/ssssssstsssss/s/s//ssss/ssssssss/ssssss/fss**syv***sssssssfs*'sfs/fssssss///sss/ss/s//sssssssss/srfssssssss/sssrssr*sffs//sssffsssssssssssssssssss/sss/ssrss*fSsffssssSffss/s?rs* A filozófia haszna Torquato Tassát, a híres olasz költőt ifjúkorában atyja állandóan szemrehányásokkal illette, mert a fiatal Tasso a filozófiai tanulmányokat többre becsülte a jogtudománynál. Az apa, Bernardo szintén foglalkozott ugyan a költészettel, de emellett államférfiú és neves jogtudós volt, és fiát is erre a pályára szánta. Egyszer, hosszú szidalmazás után, a jogtudós azt kérdezte fiától: — Egyáltalán, mire való a filozófia? Torquato apja elé állt, s így felelt: — A filozófia megtanít engem arra, hogy türelemmel viseljem el apám szemrehányásait. Ettől a naptól kezdve Bernardo beletörődött abba, hogy fia bölcselettel foglalkozzék. Költők egymásközt Gtanbattistg Marini olasz költő korának egyik leghíresebb oerselője volt. Mikor Franciaországban tartózkodott, Malherbe több versét — gyakori köpködéssel megszakítva — felolvasta előtte. A felolvasás befejeztével Malherbe megkérte Marintt, hogy mondjon őszinte véleményt. Marini udvariasan köhlntett egyet, majd így szólt: — Sohasem láttam még nedvesebb embert, de egyúttal szárazabb költőt önnél. Pihenőben Johannes Reuchlin német humanista és prédikátor tréfáskedvü ember volt. Bölcsek mosolya Egyszer télvíz idején kántorával együtt ment fel egy várba, ahol prédikálnia kellett. A fagy miatt nagyon síkos volt az út, ezért a hegy oldalán gyakran megálltak pihenni. A jókedvű kántor jó alkalomnak vélte ezt valami tréfás megjegyzésre, és amikor legközelebb pihenőt tartották, így szólt: — Ezen a helyen állnak meg az ökrök. Reuchlin jámboran felelt rá: — Jól van, akkor maradj ittI En majd magam megyek fel a várba. A köpeny Erasmus barátja, Hermann Busche német humanista tudós egy alkalommal kopott, mindennapi köpenyében ment ki az utcára, s nagy bosszúságára, akikkel csak találkozott, figyelembe se vették. Másnap már ünneplő köpenyét öltötte fel, s ekkor mindenfelől nagyot köszöngettek neki az emberek. Megmérgesedett ezen a tudós; amint hazaért, a földhöz vágta ünneplő köpenyét, és íqy kiáltott fel: Semmirevaló rongy, teI Hát te vagy Busche, és nem én? ' Ismeretlen ismerősök Erasmus Angliába utazott, hogy megismerje híres kortársát Thomas Morus angol államférfit. Közös barátjuk, aki Erasmust Londonba vitte, úgy rendezte első találkozásukat, hogy egyikük sem tudta a másikról, kicsoda tulajdonképpen. Miután helyet foglalták egymás mellett, vitatkozni kezdtek egy mindkettőjüket érdeklő témáról. Erasmusnak feltűntek ellenfele elmés válaszai, s egyszerre felkiáltott: — Ön vagy Morus, vagy valami szellem! Morus így válaszolt: — Ön pedig vagy Erasmus, vagy maga az ördög! Angyalom Egy alkalommal nagyobb társaságban, Rabelais egy idős, de meglehetősen hiú asszonyt állandóan így szólított meg: „Angyalom". — Uram — szólt végül a hölgy, észrevéve a gúnyt —, ezt a nevet nem érdemiem már meg. / Rabelais meghajtotta magát és így szólt a hölgyhöz: — Sőt nagyon is, hiszen az angyalok Isten legrégibb teremtményei. A csengetyű Marc Antoine Muret francia költő és humanista előadásokat tartott a klasszikus irodalomról. Egyik tanítványa egyszer csengetyüt hozott magával, és a tudós előadása alatt csengetett. — Valóban — jegyezte meg megértőén Muret —, csodálkoznom kellene, ha ennyi birka között nem lenne egy vezérürü.
