A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1966-01-09 / 2. szám
I Immár negyvenöt éve vitatják Svejk személyét és rejtélyét. Nemrégen már-már úgy látszott, hogy szerzőjével együtt végleg befogadja a nemzeti irodalom: ez jelezte különféle kiadásainak gyors terjedése, az egyéb Hasek-művek sikerével együtt De úgy látszik, mégsem zavartalan e „hazatérés". Az utóbbi időben a cseh irodalmi sajtóban cikkek, tanulmányok, levelek egész sora jelent meg, s többségük a „Svejk-ügy" revízióját, a „Svejkkultusz" lerombolását sürgeti. Ezzel kapcsolatban az Élet és Irodalom egyik számában Dobossy László tollából érdekes cikk jelent meg, amelynek közlését mi is szükségesnek tartjuk. Svejk, a veszélyes ember Kezdetben s voltaképpen a polgári köztársaság egész fennállása alatt, főképp két oldalról támadták a derék katonát. Az esztéták azért finnyáskodtak, mert nyelvét, stílusát nyersnek, durvának, irodalmlatlannak érezték, és azt is nehezményezték, hogy Svejk túlzottan passzív, nem lehet hát igazi hős; így aztán — röviden szólva — az irodalomalatti irodalom termékének értékelték (illetve értékelték le) HaSek remekét. Másik oldaláról — politikailag — nacionalista beállítottságú írók és publicisták indultak új meg új rohamra Svejk és a szerzője ellen. Az akkori polgári közvélemény pedig — akár esztéta fanvalgásból, akár politikai okokból — némileg szégyellte a derék katonát: a nemzeti nagyság illúziójának megtépázóját látta benne. A cseh baloldali, főként kommunista sajtóban már akkor is kitűnő írók és kritikusok — a legelsők közt Ivan Olbracht és Julius Fucík — vették védelmükbe Haseket és alkotását. A húszas—harmincas években a Svejkért vívott küzdelem a cseh szellemi élet egyik kristályosodási pontja lett. A felszabadulás óta eltelt húsz év alatt Svejk a rá jellemző türelemmel állta a harcot mindenfajta hamis legenda ellen. Már-már úgy látszott: győzedelmeskedik, azaz klasszikus hőssé merevüi, s ezzel meg is szűnik cselekvő részvétele a mai életben. De ő igazán veszélyes ember: nem hagyja pihenni a lelkíismeretet, állásfoglalásra késztet. A rohamot a brünni Host do domu c. folyóirat tavalyi 6. számában kezdte Václav Cernf professzor, akit túlzás nélkül tekinthetünk az európai irodalomtudomány egyik legjelentősebb művelőjének; az ötvenes években Irodalomtörténeti kérdésekkel foglalkozott rendkívül eredményesen (például felfedezett és kiadott egy eddig ismeretlen Calderon-drámát) — most ezzel a Svejkre dobott bombával kapcsolódik vissza az irodalmi életbe, a kritikai munkába. Nem akárhonnan és alacsony szintről indul tehát Svejk ellen az első támadás. . . Cern^ tanulmánya Ubu király és alattvalója: Josef Svejk úr címmel Jarry alkató képzeletének mitikussá nőtt teremtményét és Haáek hősét vonja párhuzamba azon az alapon, hogy mindketten az ostobaság megszemélyesítőiként léptek a modern irodalomba. Míg azonban — mondja Cernf — Ubu időtlen érvényű mítosz hordozója, Svejk egy körülhatárolt néprétegnek egy bizonyos történelmi helyzetben kialakult magatartását tipizálja, s valójában — a maga módján — az akkori Ubu királyok ellen vállal harcot. Azóta megszűnt a réteg, melyet képviselt, sőt jelképezett, elmúlt a kor, amelyben lélegzett — mit adhat már a mának? Csak öncélú tagadást, értékek, eszmények kicsúfolását. .. S Cerny szenvedélyesen követeli, hogy Hasek regényét ne ajánlják az iskolásoknak Irodalmi olvasmányként, vonják ki az ifjúsági könyvtárakból, töröljék a tankönyvekből. Nagyjában, egészében Cern^ következtetésére építette támadó cikkét egy fiatalabb szépíró, Eduard Petiäka is, aki eddig főként gyermekek és a serdülő ifjúság részére írt elismeréssel fogadott műveket, s aki a Kultúrní tvorba egyik júliusi számában hevesen és szellemesen foglal állást a Svejket és magatartását körülvevő mai kultusz (emléktárgyak stb. terjesztése) ellen. Kényelmetlennek látszó kérdések egész sorával fordul az olvasóhoz. ,Svejk mint az ellenállás ajánlható példája? Vessük fel a kérdést: Mikor? S mit jelent ez ma? Svejk mint a haladás hordozója? Miben?“ Petiska nem kertel, kimondja a szőt: A Svejk-kultusz árt a cseh nép jó hírének és önbecsülésének. Olvasók levelei, melyeket ugyanez a hetilap közölt, szemléletesen mutatják, milyen sok embert foglalkoztat e Svejk-ügy Csehszlovákiában. „Legfőbb ideje már, hogy Svejket és a svejkséget alapos elvi bírálatnak vessük alá“ — olvassuk áz egyik ilyen levélben, s a másik mindjárt ítélkezik is: „Nemzeti társadalmunk a svejkségtől szenved__“ E Svejk-ellenes támadások közös vonása az indulat, a szenvedély, a düh. Szerintük Svejk a mindig és minden áron megmaradni akaró kisember, aki csak a pillanatot látja, s egyetlen gondja, hogy a kialakult helyzetben létem! tudjon: a bajokat nem legyőzni, hanem túlélni akarja. Ez a kisember nem lehet a szocialista ember eszménye, s aki a svejkséget a csehséggel azonosítja (ezt pedig sokan teszik) téved és megtéveszt. Újabban megszólaltak Svejk védői is. A Piámén Magda Hájková tollából egy szellemes cikkben vitatja Cerny professzor állításait, s méltatlannak mondja a módot, ahogyan a cseh irodalom legegyetemesebben becsült alkotását az értéke alá süllyeszti. A Csehszlovák Írószövetség hetilapjában, a Literární novyniben az egyik legképzettebb fiatal irodalomtudós, Milan Jankovic közöl terjedelmes elemző tanulmányt Hasek regényének művészi hitelességéről, páratlan eredetiségéről, világraszóló értékeiről. Minthogy azonban kívülről el fogú la t lana bb ul lehet szemlélni kényes ügyeket Is, hadd tegyünk önkéntes tanúságot a „Svejk-pörben“ ml Is. Először is: külföldön (például nálunk) senkinek még csak eszébe sem jut, hogy Svejket a cseh emberrel vagy a cseh nemzettel azonosítsa. Nyilvánvaló, hogy minden nép életében többféle hagyomány él tovább, persze módosult funkcióvalj a cseheknek van Húsz hagyományuk, Zsiska-hagyományuk, Comenius-hagyományuk Fucík hagyományuk is van — egyáltalán nem szégyellni való módon — Hasekhagyományuk is. Másodszor — és főleg —: helytelenül túloznak a vádlók, amikor Svejkben csak egy történelmi pillanat hősét és csak a kisemberség típusát látják. Svejk, az olvasók millióinak tudatában, már rég túlnőtt ezen, ahogyan Don Quijote és Sancho Pauza, vagy Figaro és Eulenspiegel is kilépett abból a korból, amelybe szerzője eredetileg beleképzelte, s időtlen és egyetemes jelképpé, irodalmi mítosszá lényegült. Svejk — igazuk van a bírálóknak — nem igazi hős; de: ember, akinek ma is van és mindig, mindenütt lesz mondanivalója, amikor és ahóí a természetes, egyszerű, józan értelmet kell szembehelyezní a mesterkéltséggel, rutinnal, ügyeskedéssel, packázással, álokossággal, becstelenséggel, önkényeskedéssel, embertelenséggel. Ezért olvassák Hasek regényét felszabadult örömmel a világ minden táján és minden Irodalmi nyelven. A mai olvasó számára már neun egy kisember küszködik benne az osztrák hadigépezettel, hanem egy szegény, esendő és mégis mindnyájunkhoz hasonló ember győzedelmeskedik a bárhol és bármikor felburjánzó értelmetlenség fölött. Svejk nem a cseh nép szégyene, hanem az emberség és az emberiség diadala. A síkok eltolódtak, a szerepek megváltoztak: Svejk él. DOBOSSY LÁSZLÓ Moravia bíróság előtt Achilte Tarsía bari-i ügyvéd és Stefano Capo római professzor a milánói ügyészségen vádat emelt Alberto Moravia és Bompiani könyvkiadó ellen. A vád: a közerkölcs megsértése Moravia La Noia (Unalom) című regényében, amelyet a közelmúltban adott ki Bompiani. A tizenhárom oldalas vádirat hét oldalon át foglalkozik a regény cselekményével, a másik felében a legkényesebb részletek elemzésével, boncolgatásával. Az ügyet dr. Bruno Siclari bíró ez év szeptemberében lezárta. Megállapította, hogy a regény néhány részlete a közerkölcsre valóban sértőnek látszik, de csak ha kiszakítják azt a szövegösszefüggésekből; a bíró szerint az egyes erotikus jelenetek csak a szöveg egységében kapják meg valódi értelmüket, jelentőségüket, hatásos írói eszközzé válnak, melylyel a szerző bebizonyítja, hogy ha a szexuális ellentétek között könnyelműség révén szakadék keletkezik, magány és unalom uralkodik el az emberen. Az erotikus helyzetek megjelenítésében a bíró nem lát erkölcstelenséget, megállapította, hogy Moravia regénye műalkotás, tehát az író és kiadó tettét nem minősítheti bűnténynek. A regényben nyoma sincs írői, öncélúságnak, vulgarizmusnak. Siclari bíró az esetet lezárta — az író és kiadója tehát bűntel en. jókor jött az ítélet, mely szerint az Unalom nem erkölcsromboló regény, ugyanis épp azokban a hetekben az olasz könyvpiacon megjelent Moravia újabb regénye a L’attenzione (Figyelem) körülbelül hasonló terjedelemben, mint az Unalom. Ha a baraí-i ügyvéd és a római professzor vár még egy ideig, akkor tizenhárom oldalas vádiratukat újabb 13-mal bövlthetnék, mivel a L’attenzione éppúgy izgalomba hozná őket mind az Unalom. Moravia ebben a regényében figyelmét a valóságra Irányítja. A szemlélet azonban ugyanaz marad. Az Unalomban egy Dino nevezetű fiatal festő mintegy tiltakozásképp elköltözik gazdag anyjától és a via Marguttán, a festők római utcájában üt tanyát. A szomszédos műteremben meghal áz idős Balléstrieri s csak egy Cecilia nevű akt-modell marad utána. Ezzel elkezdődik — az erotika széles és színes palettáján — a két mai fiatal sorsszerű ösztönéletének ábrázolása és a rokonok különböző típusainak megrajzolása. A L’áttenrtone című regényben egy újságírót látunk. Francesco, aki harmincéves, tele van ambícióval, utazni akar, regényt szeretne írni, Jegyzeteket készít, naplót vezet — ez adja a hős (és Moravia) számára az „ürügyet“ a „figyelem — figyelmetlenség“ fogalmak analizálására. Francesco megismerkedik egy Cora nevű szabónővel, feleségül veszi, együtt élnek. Corának van egy Baba nevű leánya (egy ismeretlen német katonától) Francesco és Cora viszonya csakhamar könnyelműségbe torkollik. Végülis elosztják lakásukat, Francesco a dolgozószobában marad, Cora kislányával él. Ezután már alig találkoznak. Francesco számára mozgalmas idők következnek, vonatról repülőgépre, repülőgépről hajóra száll, szinte a világ valamennyi szállodáját megismeri, egy kis baloldalt napilap munkatársaként minden alkalmat megragad, hogy ne kelljen Corával élnie. Tízéves termékeny újságö-ói munka után Iránból hosszabb időre Rómába érkezik, ekkor kezd naplót írni. Van mit feljegyeznie: egyrészt a tizennégy éves Baba élményeit, akit anyja (miután a nyilvánosházakat hivatalosan bezárták) az ún. „eladó házba“ vezetett, ahol „kényes urak csemegéje-ként“ árulta. Az ártatlan leány jellemzése, környezetének pontos és könyörtelen bemutatása a távlatát vesztett társadalom erkölcstelen életének bírálata — Moravia ragyogó művészetéről tanúskodik. Ezt látjuk azokban a jelenetekben, amelyek a közös lakásban élő elvált házastársak és a kamaszlány fura kapcsolatát mutatják be. A L’attenzione-ben a „kihallgatások“, „nyomozás“ módszerével készült rövid, tömör párbeszédekkel akar a szerző az emberi kapcsolatok mélyére hatolni. Ellenvethetjük, hogy exkluzív embercsoportról van szó, hogy mindez véletlenszerűen jött létre, ám látnunk kell, hogy az alakok kiválogatásával Moravia társadalmi szemléletének mélyebb logikája érvényesül. Hősei átlépik a realizmus határát s az élet általános törvényeit hordozó szimbólumokká válnak. Helyükre bármely társadalom embereit odaképzelhetjük. Az erkölcs harca a könnyelműség, unalom, figyelmetlenség ellen, minden ellen, ami az ember szabadsága, felelősségének megvalósítása elé gátakat emel. Bár a regény napló-fórmája miatt veszít kompozíció-egységéből, lendületes dinamizmusa annál szembetűnőbb s azt bizonyítja, hogy Moravia egyik legnagyobb mestere a rövid prózának, amelyből kétségtelenül legújabb regénye — az 1965- ös olasz könyvtermés eme bestsellere — Is kinőtt. N. L. 14
