A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1966-01-09 / 2. szám
teái Évszázadokon át a költészet volt az a terület, amelyen a perzsák a világirodalom kincsestárát örökértékű alkotásokkal gazdagították. A próza mindvégig másodlagos szerepet játszott s inkább a történetírás és a tudomány eszköze volt. A századforduló Irodalmi megújulása, a klasszicizmus és a „modernség“ összetűzése is elsősorban a költészet terén következett be. Az új széppróza kialakulása azonban késlekedett. A nyugati hatás a hazai talajon sok gyomot sarjasztott, a mondanivaló, a forma s a nyelv botladozva kereste egymást. A vegyes értékű írások között alig akadt egy két figyelmet érdemlő alkotás. Az újperzsa próza kialakulása a harmincas évek elején kezdődött meg, s megindulásában és kimagasló eredményeiben egyaránt Szadek Hedaját nevéhez fűződik, aki a novellaírás kiváló perzsa mestere. 1903. február 17-én született, tanulmányait Teheránban kezdte, majd 1926 ban Franciaországban folytatta. 1930-ban jelentette meg Elő sírban című első novellás kötetét. irázban köztudomású volt, Shogy Dós Ákol és Káka Rusztem annyira gyűlölik egymást, hogy legszívesebben nyilat röpítenének még egymás árnyékába is. Egy napon Dás Ákol a „Két Kívánság" kávéhózban üldögélt megszokott helyén egy kőpadon, s ujjahegyével jeget kavargatott a poharában. Mellette piros szalaggal átkötött kalitka állott. Hirtelen Káka Rusztem rontott be az ajtón. Megvető pillantást vetett Dás Ákol felé, s napraforgót köpködve letelepedett a szemközti kőpadra.- F-f-fickó — kiáltotta a kávésfiúnak, - l-l-lássunk egy t-t-teát. Dás Áko'l dühösen mérte végig a kóvésfiút, mire annak inába szállt a bátorsága s úgy tett, mintha nem hallaná Káka Rusztem parancsát. Tovább szedegette a poharakat a bronz tálcáról, vizesvödörben megmórtogatta, majd nekilátott, hogy egyesével szép lassan szárazra törölje valahányat. A törlőruha nyikorogva táncolt az üvegen. Káka Rusztem ekkora figyelmetlenség láttán dühbe gurult s még egyszer odakiáltott a kávésfiúnak: — T-t-talán s-s-süket vagy? N-n-n-neked beszélek! A kávésfiú bizonytalan mosollyal nézett Dás Ákolra. — A nyavalya essen a gyomrába — sziszegte Káka Rusztem a fogai között. — De nagyon veri a mellét! Am, ha olyan fenegyerek, mint amilyennek tartja magát, akkor jöjjön el ma este és álljon ki egy bi-bibirokra. Közben Dás Ákol tovább kavargatta a jeget a poharában, de szeme sarkából figyelemmel kísérte a helyzetet. Káka Rusztem szavaira megvetően felkacagott. Kikent fekete bajusza alól elővillantak erős fehér fogai. — Kérkedni a gyáva fickók szoktak! - harsogta. - No, de majd kiderül, ki a hős Rusztem és ki a nyúlszívű Effendi. A kávéházban erre kitört a nevetés. Nem Káka Rusztem dadogása miatt, mert azt már mindenki tudta, hogy Káka Rusztemnek beszédhibája van. Az általános derültséget Dás Ákol keltette, akit mindenki jól ismert a városban, mint valami hókásfejű jószágot. Nem is akadt a környéken egy legény sem, aki még nem ízlelte volna Dás Akol kemény ökleit. Néha lehajtott két üveg kisüsti pálinkát a zsidó Mulla Iszhák csapszékében, s kiállt Szerdizek külváros főterére. Mi volt neki ekkor Káka Rusztem! Jött volna bár hasonnevű ősével együtt, akkor is nekik ment volna. Káka Rusztem maga is tudta, hogy nem méltó ellenfele Dás Akainak, aki már kétszer is helybenhagyta, háromszor vagy négyszer kétvállra fektette, s még a hasára is ült. Nem járt szerencsével Káka Rusztem néhány nappal ezelőtt sem. Már késő este volt. Káka Rusztem senkit sem látott a téren, mire megjött a bátorsága és éktelen ordítozásba kezdett. Dás Ákol azonban, mint a fertelmes fergeteg előrohant, s öklét rázva alaposan leszidta Káka Rusztem et. — Mi van veled. Káka! — üvöltötte. — Elmentek otthonról?! Látszik, megint több ópiumot szívtál a kelleténél s az ment az agyadra. Tudod, mi ez? Holmi gyáva fickók szórakozása. Hagyd a fenébe ezt az ostobaságot, hisz tönkre teszed véle magadat. Nem ég le a pofádról a bőr? Közönséges csavargóvá lettél! Minden áldott éjszaka útját állód az embernek! Ali gyékényszőnyegére mondom, ha még egyszer kótyagosan talállak, kitépem a bajszodat és szélnek eresztem az utolsó szóiig. Látod ezt a kardot? Ezzel hasítlak kétfelé. Káka Rusztem megszeppent és szótlanul odábbállt. De micsoda gyűlölet maradt vissza szívében! Azóta egyre kereste az alkalmat, hogy megfizessen a szégyenért. Dás Ákolt Sirázban mindenki szerette. Igaz, hogy Szerdizek negyedben ő volt a kiskirály, de asszonyoknak és gyermekeknek sohasem ártott. Az emberekhez kedves volt, s ha valamelyik suhanc belekötött egy lányba, vagy megsértett valakit, bizony nem menekült meg ép bőrrel kezei közül. Gyakran megesett, hogy embertársai segítségére sietett. Megajándékozta a rászorulókat, s ha kedve tartotta, még csomagot is segített hazacipelni. Csak egyre nem volt képes: elviselni, hogy valaki fölébe kerekedjék. Ezért gyűlölte annyira Káka Rusztemet is, aki naponta elszívta a maga három adag ópiumát s aztán hetet-havat összehordott. Káka Rusztem a kávéház közönsége előtt elszenvedett megaláztatástól úgy ült, mint egy kígyóméreggel töltött tégely, s haragosan rágcsálta bajuszát. Ha kardot döftek volna belé, vére sem csurrant volna. Néhány perc múlva elült a nevetés, s a vendégek lecsillapodtak, kivéve a kávésfiút, aki kihajtott ingnyakkal, hálósapkában s nyersselyem nadrágban kivörösödött arccal a hasát fogta « szinte vonaalott a nevetéstől, annyira, hogy a közönség most már rajta derült. Káka Rusztem felugrott, kezébe kapta a metszett kristály cukortartót, felemelte és a fiú felé hajította. A cukortartó a szamovárnak repült, leverte a teáskannával együtt, s közben összetört néhány csészét. Káka Rusztem pedig kihúzta magát s feldúlt arccal eltávozott. A tulajdonos kétségbeesve odarohant és visszaállította a szamovárt. — Rusztámnak volt sok-sok fegyvere, nekünk csak egy szamovár, ez el — szavalta szomorú hangon. A vendégek Rusztem nevét hallva célzást éreztek a tulajdonos szavaiban s újra harsány nevetésbe kezdtek. A tulajdonos erre méregbe jött s nekirohant a kávésfiúnak. Dás Ákol nevetve a zsebébe nyúlt, előhúzott egy pénzeszacskót és közéjük dobta. A tulajdonos felkapta a zacskót, emelgetve felbecsülte a súlyát, aztán nevetett egyet. Ekkor egy férfi lépett be a kávéház ajtaján. Bársony mellényt, bő nadrágot, alacsony tetejű filckalapot viselt. Zavarban volt, tekintetét végigjártatta a jelenlevőkön, majd Dás Akaihoz lépett. — Hádzsi Szemed elhunyt — mondotta, miután illedelmesen köszönt. Dás Akol felemelte fejét: — Isten nyugosztalja! — Talán nem tud arról, hogy Hádzsi Szemed végrendeletet hagyott hátra? — Na és? Hullaevő vagyok én? Menj, tudasd azokkal, akik a halottakon szokták megszedni magukat. — Csakhogy Hádzsi Szemed önt tette meg a végrendelet végrehajtójának és a család gyámjának! E szavakra Dás Akol összerezzent, mintha álmából riasztották volna fel. Tekintetével még egyszerr végig mérte a hírhozót. Keze fejével homlokát törölgette, mire tojáshéj alakú kalapja hátracsúszott s előtűnt felemás színű homloka: az egyik fele, ahol a nap sütötte, barna volt, a másik fele a kalap alatt fehér maradt. Aztán fejét csóválva előhúzta cifraszárú pipáját, szép lassan telehintette dohánnyal, hüvelykujjával megnyomkodta s rágyújtott. — Hát nyugodjon békében szegény Hádzsi, ha már meghalt - mondotta. — Hogy rosszul tette, anynyi biztos. Nyakamba szakítani enynyi gondot! — Na jól van, menj mUSSjSfSSSSSSSS7J*SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/'fSSSSSSSSSSSSSSSrSSSSSSf/SSSSSSSS//ffS/SS/f'/SS/SSSS//SSSrS*SSfSffSSSfSSSSS/SSSSS/-SSSSSSSSSS/SSSSSS//SS/S/S/S/SS///SS///SSSSSSSA?fS/. Újító törekvések Az ipolysági József Attila Irodalmi Színpad új műsorából Még korántsem mértük fel, mi minden újat adtak a közönségnek az irodaimi színpadok. Az ipolyságiak nemrég újabb, sikerült műsorral leptek meg bennünket. Valljuk be, nagyon szeretünk beszélni s nem is olyan régen különösen szószátyár éveket éltünk. Elkényelmesedtünk műélvezőkként is. A technika hozzászoktatott a könnyűhöz, a készhez. A költők azonban nem tudnak hazudni. Kevés szóval, de megelevenítő erővel feltárják a való élet minden gondját, baját. A költőket megszólaltam azonban nem olyan könnyű dolog! Az ipolyságiak irodalmi színpadának tolmácsolásában új módon szólalnak meg a költők. Ez a színpad nem ad mindent készen, nem rágja szánkba, hogy mit és hogyan értsünk, nem magyarázza agyon a műveket. Hiányoznak a valódi díszletek is, a műsor a kávéház asztalai között folyik. Jelzéseket használnak inkább, igy több jut a lényegre. Mernek hallgatóik fantáziájában bízni, és így az élmény is sokkal hatásosabb. A műsor első része kétségkívül a bratislavai „józsefattilások“ tavaly Komáromban bemutatott műsorának utánérzése. A második részben hazai magyar költőket szólaltattak meg. Valahogy ilyen sorrendben: Gyurcsó, Tőzsér, Cselényi, Bábi, Kulcsár és Gál. Modern versek voltak, amelyeknek üteme a társalgási stílusból, a belső monológból, a gondolatok születő állapotából, a szinte filmszerűen vizuális elbeszélésekből, vagy egyszerűen az utcán hallható mondatokból merített ihletet és úgy szövődött bele nyelvünk dalának finom vásznába. Meghallgattuk ezeket a verseket és megállapítottuk, hogy azok az ipolyságiak tolmácsolásában akár forradalmi, vagy nemzeti érzésről, esetleg az emberek között kialakult kapcsolatról szóltak, minden esetben csalhatatlanul rátaláltak a 'gyakorlati igazságra, mert - gyakorolták az igazságot. És ezt maradéktalanul érezték, tudatosították magukban a hallgatók és nézők. ’///////////» A rendező Vas Ottó tanár. Segédrendezője a tavaly feltűnt Zalabai Zsigmond, aki még diák ugyan idén is, de teljes mértékben méltó tanítványnak mutatkozott rendezői munkájában. Mindketten vivődő és szenvedélyesen az újat kereső egyéniségek, akik korántsem találták meg még művészetük végleges formáját, ami ezúttal is érezhető volt. A szereplők, Mák Ferenc, Sárfi Éva, Mits Klára, Polonyi Ágnes, Bengyik Ilona, Bugyi Vince, Bobor József, Cseri Szabina, Péter Mária, Bobor Teréz, Szobi Ilona, de a színészekként is bemutatkozó rendezők, Vas Ottó és Zalabai Zsigmond jó felkészültséget mutattak. Teljesítményük azonban nem volt egyenletes. A rendező kitűnő szereplő is volt. Mák Ferenc, Bengyik Ilona, Polónyi Ágnes és Mits Klára erősségei voltak a műsornak. Mits Klára teljesítményét annak ellenére is meg kell dicsérnünk, hogy mozgástechnikája teljesen hibás és értetlen. Rapszódikus egyéniséget tükrözött Polónyi Ágnes, tökéletes mozgástechnikával, de gyenge hangerővel. Tehetség csillant meg Bengyik Ilona szereplésében is. Mák Ferenc versmondása ízes, szép beszédben érvényesült. Az irodalmi Színpad műsorát végignézte Monoszlóy Dezső költőnk is, aki másnap találkozott a szereplőkkel és elbeszélgetett velük. A találkozás baráti légkörben zajlott le, a beszélgetés során számos probléma felvetődött. Az ipolyságiak Irodalmi Színpadának újító törekvése azért jelentős, mert előadásukban az új felbonthatatlanul a való világhoz, a valóság ismeretéhez van kötve. A költői és színpadi eszközök elmélyedését feltételezi és igényli. Nem elégednek meg a látszattal, a szabvánnyal, vagy a nyelvi lapossággal. A formalizmussal éppúgy szemben állnak, mint az álforradalmi pátosszal. Újító törekvésük a realizmus alapvető eszközeinek használatában rejlik és igy megfelel a költészet ama lényeges és állandó igényének, hogy teljesen modern legyen. Az ipolyságiak nem elégednek meg a helyi sikerrel. Bemutató előadás után nemsokára meglátogatták Palást községet is. Érdemes megemlítenünk, hogy műsoruk tartalmi, formai változtatására is készülnek. A Csemadok ipolysági szervezete méltán büszke lehet rájuk. Hajdú András 12
