A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)

1966-01-09 / 2. szám

Ez is megvolt. Nem is hiszem, hogy igaz: nincs sehol nop, tövig égett és ellobbónt a hegyen túl, o falu irányában. Hátamon végre megszikkadt az izzadtság, jólesőn borzongok, nem veszem fel még az inget. Ezt élvezni kell, hogy ilyen is van, hűvösség, amikor egy utolsó csupor vízzel talán sikerül eloltani az egésznapi szomjúságot, anélkül, hogy rögtön kicsapódna a víz o háton. Akadozó türelemmel nézem a cseszléket a karomon, amint degeszpirosra szívják véremből a bendőjüket. Jut is, marad is, lusta vagyok megzavarni a lakmórozást. Azt hiszem, nem lesz ma fennakadás a vacsorával: érzem, hogy torkom a nyelésért van. S majd utána a pohár pálinka... Kell is, hogy valami kitöltse a derekam tájékát, mielőtt kettéválna a testem. Ilyenkor, ilyen kemény kaszálás után, mindig meggyőződöm róla, hogy testem két részből áll: derékon felül és derékon alul.

Kemény nap volt. Az az egy vigasztal, hogy látszik az eredménye. Szinte hihetetlen, hogy ezt a tömérdek rendet hárman kaszáltuk egy nap alatt. Meg sem moccan a karom, de minden izom a kasza lendületére mozog még mindig. Hogy tud ilyen hosszú lenni egy nap? Nem is tudom, volt-e ma egyáltalán reggel. Ha megszólalnék, bizonyára remegne a hangom. A kimerültségtől s az azzal járó elérzékenyüléstől: lám, megtettük a magunkét. Egy szóval sem dicsér keresztapám, de látom rajta, meg van elégedve a férfias teljesítményünkkel. Nem űztük a munkát, de ugyanazt a ritmust tartottuk egész nap, szinte áhítattal, mint akiket megbabonázott a munka. Délkor kicsit nehéz volt, jó lett volna elnyúlni Hidegaszóban, kortyolni áttetsző, édeskés vizéből, s az édes húsú rák ollóit ingerelni. Ha felszámítom, menynyi víz folyt le ma Hidegaszón, s az számunkra mind kórbement, mind egy cseppig feleslegesen folyt, mór-már sajnálom a forrásokat, a pazarlást... Legalább a kaszám lenne valamivel jobb. A keresztapámé olyan, hogy nézni is öröm, ahogy kaszál. Azzal játék, kipróbáltam, szinte önműködően megy. Az enyém is vág, jó kasza, csak igen hamar kimegy az éle: megfenem, fut ki a kezemből, úgy vág, de alig hú/bm el tízszer, már mintha nem is az a kasza volna, teljes erőből nyomom ró a fű tövére mégis nő a sorjú utána. Pár lépést még kínozom fenés nélkül, így is túl gyakran fenek, méq arra találja venni a kereszapóm, hogy lazsálok, mert neki kaszálok. Tudom, nem veszi arra, de azért feszélyez; én az ő helyében arra gondolnék.

Asszonyféle nincs velünk, hárman igyekszünk pótolni az asszonyt a vacsoránál: Keresztapám a puliszkát intézi, Dani a tojásrá ítottát, én az asztalterítést. Az evés méltó folytatása az étel elkészítésének: abból is mindhó-man kivesszük a részünket, ki-ki igyekszik annyit enni, mint a másik, semmivel sem kevesebbet.

Vacsora után keresztapám febeszi a szónoki kérdést:

— Egy pohárral megiszunk-e?

Poharunk sincs, mint ahogy asszony nincs. Hüvelykujjunk körmével rögzítjük a pálinka szintállását az üvegben, a körömtől számrvc egy ujjnyit leiszunk, aztán tovább adjuk. Ivás közben szemmel tartjuk egymás hüvelykujját, nehogy közben lejjebb csússzék. Ideális az egyenlőség, jól van berendezkedve ez a mi háromtagú társadalmunk: ugyanaz a munka, ugyanaz a részesedés mindenből: napsütésből, cseszlecsipésböl, rántottából, pálinkából. Csak a kaszánk nem egyforma. Mondom is keresztapámnak:

— Igazság szerint nekünk, Daninak s nekem több járna. A mi kaszánk gyengébb, mi erővel kellett pótoljuk amennyivel gyengébb.

— Fiatalok vagytok, pótolhatjátok — mondja keresztapám s bedugja az üveget.

Olyan életkorban vagyunk, amikor a fiatal meg van elégedve a fiatalságával: sem idősebb, sem fiatalabb nem akar lenni. így hát hallgatunk Danival, eszünk ágában sincs őzt mondani, hogy nincs erőnk pótolni a kasza

gyengeségét. De úgy látszik, keresztapámnak mégis az eszére adtam valamit a megjegyzésemmel.

— Reggel hazamegyek a szekérrel. Holnap őzé lesz a kaszám, amelyik reggel hamarabb felkel.

Nem is sejti, milyen hatással von ránk a bejelentése. Nem adjuk semmi látható jelét, de tudom, Danit is éppúgy izgalomba hozta, mint engem, amit keresztapám kilátásba helyezett holnapra a kaszájával. Én még külön jó néven veszem tőle, hogy nem volt semmi kedvezéssel a fia iránt. Mondhatta volna: „Dani, te vagy

a fiam, holnap te kaszálsz a kaszámmal”. Nemcsak, hogy nem mondta, de még a hangjában sem volt semmi drukkolás, hogy bárcsak Dani kelne fel korábban. Igaz, kicsi korunk óta úgy vagyunk Danival, mint két testvér. Keresztanyám, ha már keresztvíz alá tartott, ugyanúgy ki is rázta belőlem a vizet, amikor egy alkalommal a vizek mélyén búcsúzkodtam a világtól. Nem is tudom, miért nem kereszteltek Mózesnek.

De valamit mondani kell a hagyakozásra, a holnapi nap izgalmas ígéretére, örömömben kritizálok:

Kosik József rajza

— Ez kizsákmányolás, keresztapa. Komolyan.

Keresztapám gyér egérfogókkal mosolyog, arca

soványan ráncolódik.

— Miből gondolod? — kérdi s várakozóan néz. Kópéságra is ró van készülve, a szó komoly fordulatára is.

— Csak azért ajánlja a kaszáját, hogy minél korábban fogjunk neki, minél többet kaszáljunk holnap, még a mainál is többet. Hajcsárkodás mézesmadzaggal, tudom én jól.

Keresztapám láthatóan élvezi, hogy ő és a hajcsórkodós ... De azért felfogja, ami komoly benne: szeretnék — gondolom, — Dani is így gondolja —, ha a látszata sem lenne az. Kénytelen komoly tartalommal telíteni az ajánlatát, amire talán, mikor az ajánlatot tette, nem is gondolt:

— Nincs ebben semmi, rosszul tudod. Ki korán kel, aranyat lel, ennyi az egész. Sokféle lehet ez az arany: tisztábban, frissebben kapod az ivóvizet a patakban, jobb kaszával kaszálhatsz, s ha ballábbal kelsz, van időd kicserélni jobbra. Ez csak ilyen arany, de hamarább célt érsz vele az életben. S a napod is más, igazi jó nap, ha ahelyett, hogy egy órával később hagyod abba, egy órával hamarabb kezded. S minél több a jó nap az életedben, amire örömmel, megelégedéssel pillantasz vissza, annál jobb.

így már más. Egymásra nézünk Danival. így már egészen izgalmas lesz a vetélkedés a kaszáért. Nem egymás kijátszására megy, hogy ami egyiknek jó, a másiknak rossz. A jó napra megy.

De ekkor olyan érzés lep meg, hogy túlságosan is elveszi tőlünk a holnapi nap a mait.

— Azért a mai nap sem volt rossz, a gyenge kaszákkal - mondom. Meg is bánom mindjárt, pedig távol áll tőlem, hogy dicséretet, elismerő

szót akarjak kicsikarni vele. Szerencsére keresztapámmal úgy lehet beszélgetni, mint akinek egy antennája a másik gondolatába is el van helyezve:

— Miért lett volna rossz? Ha kedvvel végezted a munkát s az eredménye is megvolt, akármilyen nehéz volt, jó napnak veheted. De ha a holnapi nap jobbnak mutatkozik, annál jobb. Attól a mai még nem romlik el.

Dani feláll, hétköznapion nyújtózkodik a fennkölt gondolatokhoz. Biztosan úgy véli, helyette is okoskodunk. Ásít:

— Jó nagy feneket kerítettek annak a kaszának. Inkább abba kéne járjunk, hogy feküdjünk le, mert ezek szerint reggel jókor lesz a kelés, s valamelyiknek még úgy is későn lesz. - Rám pillant, ugrató hanggal ütteti el a pillanat feszültségét: - Én ugyan, ahogy Gyurit ismerem, nyugodtan elhatom tőle.

— Majd meglátjuk! — válaszolok kihívással a kihívásra. Igyekszem sokat sejtetően mondani, holott csak annyi van benne, hogy esetleg én is kelhetek elsőnek, amit azonban magam sem sejtek elég határozottsággal.

Szedelőzködünk, megyünk a csűrbe, ott alszunk a szénában. Szép az éjszaka, csillagokkal von rószegecselve az égboltra. Bundós az ajtó előtt bolhászkodik, szolgálatkészen ugrik fel, hogy a csűrig kísérjen, aztán a csűr sarkához megy és tétlenül álldogál. A kaszák ott csüngnek a szegen. Nem látni őket, de szinte hallom megpendülni, amint kapaszkodunk fel a létrán. Lefekszünk, beássuk magunkat a szénába, néha még meg-megfészkeljük magunkat, még testünk megkapja a helyét. Eláll a szívverésem, mikor hallom, hogy Dani már alszik. Alig tette le a fejét, már alszik. Mindig is flegmább volt, mint én, de ez most mi? Ennyire nem izgatja a holnapi nap a jó kaszával? Ennyire bízik óbban, hogy „ahogy ismerem Gyurit, nyugodtan alhatom tőle"? Enynyire ró tud parancsolni magára, hogy hamarább kezdje az alvást, mert akkor hamarább ébred?

Kínlódom, forgolódom, minden álmot kiűz belőlem a tudat, hogy Dani már alszik. Érzem, re99el majd arra ébredek, hogy Dani hivalkodóan feni az apja kaszáját, itt, a csűr előtt. Nem baj, ez legalább az enyém lesz, ez a kínlódó-nyugtalan álmatlanság. Számomra ez is hozzátartozik a jó naphoz: hogy előtte ne hagyjon nyugodtan aludni a kellemes-izqa|mas nyugtalanság. A kasza, lehet, a Danié lesz, de enélkül a nyugtalasáa nélkül nem lesz meg az a varázsa, ami az örömet megduplázza. Persze, ha választani kell a kettő közül, okkor mégis inkább a kasza. Habár az igazságos az lenne, hogy őzé legyen a kasza is, aki nem tudott aludni tőle. Muszáj ezt megosztani, elválasztani a kettőt eqymástól? A legjobb az lenne, ha el sem aludnék. Akkor nemcsak a tudat lenne az enyém, hogy engem jobban megillet hanem a kasza is. Akkor felőlem aludhatna Dani ahogy akar. S mi lesz, ha hajnalban arra ébredünk, hogy csorog az eső? Tárgytalan lesz oz egész: Elveszti értelmét a kasza, a holnapi nap, az álmatlanság. Alszunk majd kedvetlenül, unatkozva, fásultan, tétlenségre kárhoztatva. Akkor majd készséggel beérnek azzal, hogy ha a gyenge kaszákkal is, csak kaszálhatnánk. Szívesen megelégednénk anynyival, ami ma volt, nem várnánk többet a holnaptól. Megnyugodva nézegetem a fedél résén o csillagot. Amíg csillag van, nincs addig eső. Azzal az értelmetlen gondolattal alszom el, hogy jó helyen fekszem: ha mégis esni talál, a résen át rácsepeg a víz az arcomra, hamarább ébredek majd tőle, mint Dani.

Nem tudom, mennyi az idő, amikor felriadok. Legelső mozdulatommal Dani felé tapogatózom, hogy ott van-e. Ott van, ugyanazzal az alvással alszik, amellyel az este elaludt. Most már kihoz a sodromból ez a problémátlon alvás, akár magabiztosság, akár közömbösség van mögötte. Futó pillantással a csillagot is megnézem. Ott van. Jó idő lesz. De Daninak most mór semmi joga nincs a kaszához! Aki így tud aludni, mintha a kasza o világon sem lenne, az méltatlan rá, hogy övé legyen o kasza

Felkelek, a létrához botorkálok. Mielőtt leindulnék visszafülelek. Ha erre sem ébred fel ... Akármilyen mélyen aludnék, én felriadnék erre, ha ő indulna le a létrán. Lenn Bundóst csillapítom, nehogy vakkantson. Ráteszem a pórázt a nyakára, a keresztapám kaszáját leakasztom a szegről. Ügy heveredem le a csűr földjére, a kutya mellé, hogy jobb karommal a kutya pórázát ölelem, a ballal a kasza nyelét. Ki van ez jól gondolva: ha Dani leindul a létrán, Bundás rötgön talpraszökik, felébreszt a pórázával. Nem leszek kitéve a megszégyenítésnek, hogy Dani elorozza tőlem o kaszát, a nyugta-10