A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1966-04-03 / 14. szám
érdekében dördült el. Azonban Nagy János „bírák uraiméknál“ is ravaszabb rókának bizonyult: nem fizetett, megszökött és otthagyta a feleségét a valál nyakába. A vétkes férfi bűntársa A cinkos férfira egyéb országokban adagolt büntetésekről már szóltam. De nem hagyhatok emlitetlenül egy szenvedő felet sem: a férfi bűntársát. Láttuk, hogy a régi jog külön tartotta számon a házasember botlásának egy enyhébb fajtáját, amikor szabad nővel, hajadonnal vagy özveggyel esett bűnbe. Általában nem sokat törődtek vele, néhol a hóhér kezére is adták. Ilyenkor gondoskodás történt az illető szabad nőről is. Igló város bírái 1583. augusztus 8-án lefejeztettek egy házas embert, mert elhagyta a feleségét és együtt élt egy leánnyal. A leány számára így adagolták a helytelenítést: „Sie voll ausgestrichen werden und die 13 Stadt, weil sie lebt, meiden.“ Vagyis örök időkre kicsapták a szepesi városokból. A kicsapást nagyon szigorúan hajtották végre. Az elítéltet valósággal megcsapták és úgy kergették a határon tlúra. A kiűzés egyik módja volt a kiseprűzés. Ezt a műveletet |ohann Heinrich a bűnvádi eljárásról írt könyvében (1748) így szemlélteti: „Elsőbben is a hóhérlegények nyirfavesszőböl három nyalábot csinálnak, majd az elítélt vállát lemeztelenítik és kezét elöl összekötözik. Aztán az egyik legény a karjához fűzött kötéllel a kijelölt helyig vezeti s minden három lépésnyi közben a vesszőcsomóval háromszor ráhúz: egyszer a jobb, másszor a bal vállára, harmadszor a két válla közé. Némely helyen az a szokás, hogy a bűnöst az Ítélet végrehajtása céljából a pellengérhez kötözik: ilyen esétben annyiszor kell megcsapni, ahányszor az ítélet elrendeli. E büntetésekkel rendszerint örökre való kitiltás Is jár, ilyenkor egy törvényszolga a megcsapottat a határig vezeti és ott kiutasítja. Szokás hivatalból útravalót (viatcum) is. adni az elítéltnek, hogy egy darabig legyen miből élnie. Sőt szokás az is, hogy miután megvesszőzték, a hóhér körüljár a nézők között és adományokat gyűjt részére.“ A három nyírfaseprű készítésénél bölcs előrelátás nyilvánult meg: ha az egyik elvásott, kéznél legyen a következő. Mert nem valami kíméletes cirógatásról volt szó. Vér serkedt a meztelen háton, ahová a nyaláb lesuhogott. A befejező aktusnál meg kell állapodnom. így a hivatalos tányérozás az ingyen látványosság fejében! Mert látványosság volt ez, a szó szoros értelmében. Érdekes, hogy egy magyar szólás mennyire fején találta a szöget. Komáromban a nép a piacon felállított és mindenféle segédeszközzel felszerelt pellengért teátrumnak keresztelte el. Minden pénteken tartottak rajta előadást; innen ragadt a pellengéren bűnhődő elítéltekre a péntökösök elnevezés. A spektákulum úgy kezdődött, hogy nagy dobolások közben az elítélteket fölterelték a pellengérre. Kit mi illetett, megkapta a szereposztás szerint: kalodát, vaskalickát, szé gyentáblát, megcsapatást. A három előbbi csak mint némajáték szórakoztatta az odacsődült sokaságot, de a vesszőzésnél már hangos lett a piac. Ugyancsak volt dolga a hajdúnak és a mogyorófapálcának. Ez volt a teátrum. A büntetőjogászok az elrettentés fontos céljával okolták meg a végrehajtások nyilvánosságát. Hadd nézzék végig minél nagyobb tömegek a bűnhődes komor színjátékét; ez majd viszszariasztja őket. ha netán maguk is a bűn küszöbére tántorodnának. A tetszetős elméletet lehetne ugyan fesze getni, de ez nem tartozik rám. Intézzék el a jogászok egymás közt. ide a teátrumnak egyéb tanulsága kívánkozik A törvény sajátságos fonák észjárással a női szemérem bukását szeméremsértő büntetéssel akarta helyreállítani. A házasságtörési perekben már a „tényálás“ ismerete is meglehetősen megbolygatta a hétköznapi élménvtelen emberek képzeletét. S amikor képzelete kellőképpen fel volt csigárva, megjelent előtte a valóság maga a hősnő. Volt úgy, hogy a nőt szamárra ültették a Csúfság megtetőzéséii! arccal a farka felé s úgy paskolták végig az utcákon. Amiről b A könyv és az ember Az utóbbi időben egyre gyakrabban tesszük fel a kérdést: irodalom- és kiadói politikánk kielégíti e az olvasók igényeit? Kínálatunk összhangban van-e a kereslettel? Ismerjük e eléggé olvasóink Ízlését? A megjelent könyveket mennyire olvassák az emberek? Természetesen az itt felvetett kérdésekkel nem meri tettük ki ezt a rendkívül fontos problémát. Ugyanakkor lehetetlen a dolgoknak csak azt a részét vizsgálnunk, hiszen a kultúra a felépítmény egy része és tudvalevő, hogy a felépítmény az alapra — vagyis az egyén szociális helyzetére, életszínvonalára — épül. Ha nem is teljes egészében, csehszlovákiai magyar vonalon is foglalkoztunk már ezzel a kérdéssel. (A Hét által rendezett Ember, könyv, társadalom c. ankétra és a Csemadok Központi Bizottsága, a Népművelési Intézet és a Nyitrai Pedagógiai Fakultás marxista—leninista tanszéke ilyen jellegű felmérésére gondolunkf. Az eredmények ismertek — Hét, 1963. 5—14. szám és az Irodalmi Szemle 1965. 6. szártfa — tehát nem akarunk ismétlésekbe bocsátkozni. Más szemszögből próbáljuk megközelíteni a problémát. A Slovenské pohlady ez év első számában (1966. I. 88—95. old.j Katarina Palkóvá—Podoláková „Egy falu irodalmi ízlésének szociológiája“ címmel nagyon érdekes — az itt élő magyarokéhoz hasonló — eredményeket tett közzé. Míg Pálková Podoláková csak egy falut vizsgál, fán Princ mérnök, a Könyvkultúra Szlovákiai Központjának igazgatója a Pravda 1965. dec. 12 i számában országos, illetve szlovákiai tényeket tár az olvasó elé. Valamennyi felsorolt tanulmány megegyezik abban, hogy a kultúra, tehát az irodalom is, tömegszükségletté vált. Ugyanakkor tény az is, hogy a „kultúrszomj“ kor és nem szerint más-más. Ezekkel a mutatókkal van összefüggésben a kiválasztott, megvásárolt, elolvasott könyv témaköre, az olvasással töltött idő, a személyi könyvtár köteteinek száma, stb. Például a Pálková Podoláková által vizsgált Lietavská Závadkán hetente 2,48 órát olvasnak a nők, 4,36 ot a férfiak, holott a szlovákiai át lag heti 7,42 óra (vagyis naponta egy óra hat perc). Hogy mennyit olvasnak hetente a ma gyár olvasók, a meglévő számadatokból nem sikerült leszögezni. Megdöbbentő azonban Kardos István megállapítása, „A felnőttek 40.8 százaléka (451 j az 1964 es évben egyetlen szépirodalmi művet sem olvasott.“ IIrodalmi Szemle 1965. 6. szám, 540. old.) Ebből arra lehet következtetni, hogy valószínűleg jóval a szlovákiai átlag alatt maradunk. Vagy egy másik számadat: Egy szlovák csa Iádnak tátlagosanj 80 kötetes kézikönyvtára van. A családok 21 % a több mint 200 könyvvel rendelkezik. Hogy milyen a helyzet a ma gyarlakta területeken, pontosan nem tudjuk, de mindenképpen sajnálatos, hogy pl. Libádon a 31 megkérdezett közül csak egynek van ké zikönyvtára, Kőhídgyarmaton 19 bői háromnak A többi községben a kérdezettek felének van könyvszekrénye, kivétel Eelsőszemeréd, ahol minden kérdezettnek van kézikönyvtára. (Hét 1965. 5. szám). Csak néhány konkrétumot ragadtunk ki az egészből, összehasonlításra, elgondolkodásra talán elég. fán Princ cikkét azzal fejezi be Francia városok levéltárából halommal kerültek elő a meztelen futtatást elrendelő Ítéletek. A bűnös asszonynak fényes nappal, teljesen ruhátlanul kellett a város egyik végétől a másikig szaladnia. Volt úgy, hogy a bűntársnak is a futó aszszony mellé kellett szegődnie. Néhol egymáshoz kötözték Őket, másutt a nő kötélen vezette a szeretőjét, akár a med vetáncoltató a medvét. Rudeck idézi Lübeck város jogának egy XII. századból származó szabályát. A furcsa medvetáncoltatást eszerint nem egyéni ötlet termelte ki, hanem törvény szabályozta. Eléggé el lehetett terjedve másutt is. olyan nyira, hogy még a faragó művészet mestereit is megihlette. Tudvalevő, hogy a flamand fa faragók különösen az úgynevezett miserlcor de-okon engedélyezett fafaragásokban tombol ták ki szatirikus hajlandóságaikat A walco urt-i Saint Materne templom kórusának egyik eszé/nefc hogy az ilyen jellegű szociológiai felmérés rendkívül hasznos, Szlovákiában már égető szükségletté vált. Reméljük, hogy magyar vonatkozásban is lesz folytatása e dicséretes törekvésnek: A házasság és a nemzetiségi kérdés A nemzetiségi kérdésről különböző vonatkozásban sok szó esett és esik ma is, főként most, a XIII. pártkongresszus téziseinek meg-. vitatása idején. Ezt a kérdést tárgyalja Roman Kalisky a Kultúrny Zivot 9. számában Asszimiláció vagy közeledés című cikkében. Kissé szokatlan — már-már elhanyagoltnak látszó — szemszögből vizsgálja ezt a bonyolult problémát: kiinduló pontként a Központi Statisztikai Hivatal által közzétett, februárban lezárt közvélemény kutatás eredményeit választja. A terjedelmes cikk nemcsak a csehszlovák és a szlovák—cseh házastársi kapcsolatokkal, a kevert házasságokból születő gyermekek nevelésével foglalkozik, hanem figyelme kiterjed a többi itt élő nemzetiségre is. Az első köztársaságban — nemzetiségileg igen tarka államról van szó — csak 4,3 százalékban (1933) beszélhetünk kevert házasságról. Harminc évvel később a nemzetiségi homogánia a cseheknél és a szlovákoknál 6,2 százalékkal, az ukránoknál és oroszoknál 42 százalékkal, a lengyeleknél 59 százalékkal, a magyaroknál pedig 16 százalékkal csökken. Mivel magyarázható a nemzetiségi heterogámia görbéjének emelkedése? Főként gazdasági tényezőkkel (az egyre nagyobb méreteket öltó építkezés, iparosítás elvonja az egyes, nemzetiségileg eléggé zárt területekről a munkaerőket, például Í964 ben 314 000 szlovák élt Csehországban — többnyire kétkezi munkások és 47 000 cseh Szlovákiában — főleg technikusok, értelmiségiek. A magyarok közül 18 000 en élnek Csehországban). Idegenbe, munka után, iskolába, többnyire fiatalok mennek, logikus tehát, hogy új környezetben új ismeretséget kötnek, házasságra lépnek, otthont alapítanak és ott maradnak. Milyen a helyzet a kevert házasságokból születő gyermekeknél? A tapasztalat és a kutatás azt mutatja, hogy 0 gyermekek többnyire azt a nyelvet saiátftjM el, ahol élnek. Csak nagyon ritka esetben tanulják meg mind a két nyelvet. A legérdeka sebb jelenség a magyaroknál észlelhető: annak ellenére, hogy a vegyes házasságok száma elég magas, mégis csak 41 százalékuk beszél egymás között szlovákul. És még egy adat, amely meglepte a szerzőt: az utolsó népszámláláskor 11961) a számon tartott 425 000 helyett 533 000 vallotta magát magyar nemzetiségűnek. Ez a tény azt bizonyítja — szögezi le a cikk írója — hogy az itt élő magyarok élnek jogaikkal, minden előfeltételük megvan a fejlődésre. A lakosság nagy migrációja ellenére nem beszélhetünk nemzetiségi asszimilációról, inkább különböző nemzetiségek kölcsönös egymáshoz közeledéséről. Csupán a lenini nemzetiségi politika következetes megvalósítása biztosíthatja a kölcsönös megértést, az egy államban élő nemzetiségek szoros együttműködését. — ozo — ülőkéjén ámulva fedezhetjük fel a naiv őszinteséggel kifaragott jelenetet. A szokás eredete homályba vész. Mindössze egv lépéssel kerülünk közelebb hozzá, ha elolvasunk egy epizódot joinville krónikájából. A derék tollforgató lovag. Szent Lajos király leghívebb barátja maga ts ott harcolt a kereszteshadiárat során a szaracénok ellen, s így tanúskodásának hitelt lehet adni. A király — írja — megtiltotta, hogy lovagjai összeálljanak a tábor körül ólálkodó kóbor leányokkal. Egv lovagot mégis tetten értek. Az ítélet szigorúan ütött ki. A lovag súlyosan megsértette a hadi fegyelmet, ennélfogva helyesebben annálfogva a lány vezesse őt körül egv szál ingben a táboron. Ha a lovag nem vállalja a szégyenletes megsétáltatást, veszítse el lovát és fegyverzetét. A történetnek az lett a vége hogv a lovag inkább veszni hagyta az egész hadi felszerelést. 11
