A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1966-04-03 / 14. szám
A kétezerötszáz éves színház A görög színháztól a szovjet színházig című tanulmányában Hegedűs Géza az európai színjátszás történetét ezzel a jellemző képpel nyitja meg. „Úgy körülbelül kétezerötszáz évvel ezelőtt, időszámításunk előtt 530 táján történt, hogy egy közeli faluból Athén városába érkezett egy recsegő, nehéz kordé. Az ormótlan kerekes jószágon környékbeli parasztemberek ültek, a lovakat a kocsi gazdája, bizonyos Theszpisz nevű férfi hajtotta. Erről a Theszpiszről és társairól már hallottak egyet-mást Athén polgárai. Vidékről jött emberek úgy mesélték, hogy Dionüszosz isten őszi ünnepén — amit mi manapság szüreti mulatságnak nevezünk - ezek az emberek nagyon érdekes játékot szoktak játszani: magának Dionüszosz istennek a történetét mutatják be a falu többi lakosának. Aki csak látta, csodálattal beszélt Theszpiszről. így hát az athéniak, akik szerették a különféle mulatságokat, örömmel vették tudomásul, hogy Theszpisz társasága végre belátogatott a városba." öt esztendővel azután, hogy az athéni Agorán elhangzottak a bor népszerű istenének Dionüszosznak csiklandóson kalandos történetei, megszületett Aiszkhülosz, a tragédia megteremtője, a kecske énekből (kecske görögül tragosz, ének pedig oidia), a szüretbeli mulatságból, a vallásos mesék dalban történt szertartásos előadásából kifejlődött tragédia, a költészet bonyolult új műfaja, amelyet már tízezeres néptömegeket befogadó amfiteátrumokban adtak elő. Aiszkhülosztól két évtizeddel később Szophoklész vette át az elsőbbséget, majd újabb évtizedek elmúltával Euripidész lett a görög nép ünnepelt tragédiaköltője. E mindmáig halhatatlan három nagy költő háromszáz tragédiájából mindössze harminckettő maradt ránk, de ez a kevés is mind örökbecsű, halhatatlan alkotás, a színház fejlődéstörténetében Arisztophanész komédiái mellett ezek jelentik a kezdetet, tartópilléreit az európai színjátszásnak, megtermékenyítőit minden idők drámairodalmának. Megemlékezésünk keretébe még a legvázlatosabban sem fér bele a színház története, az egyes korszakok drámairodalmának, a római, majd a középkori színháznak, a reneszánszkori színjátéknak jellemzése. Nem követhetjük nyomon, hogyan alakultak ki a passiójátékok, moralitások és misztériumok, a középkori színjátékok nagyszabású formái, amelyeket az egyház szelleme hatott át és irányított. Két teljes évezeredet kell átugornunk, hogy megleljük a mai műkedvelő színjátszás eredőit - a polgári vígjáték, a bohózat őseit — azokban a farce-nak nevezett bohóságokban, amelyeket vásárok idején maga a nép adott elő, és amelyen játékos kedvvel bírálni merte urait és papjait. Itt ezekben a népi játékokban - Moliére komédiájának őseiben - találjuk meg azt, ami bennünket ma — ha színházról van szó — a legmélyebben érint: a mulattatás mellett a bírálat hangját. Majd az angol reneszánsz drámában, Shakespeareban, a spanyol és francia klasszikus drámában a nagyságot és hősit, a becsületes helytállás példaadóit, de a gonoszság, a féktelen hatalmi vágy megszállottjait is. A színpadon Macbeth és III Richard vérrel szennyezett sötét világa perel a Szentivánéji álom tündéreivel, a Vihar Prosperójával, az ördögi Jago a szerelmi kalandokra éhes, vérbő szoknyabolonddal, az öregedő Falstaffal. A páholyokban elhelyezkedő úr megkapja a pihentető szórakoztatást, de a földszinten álldogálló kispénzű nép, a dokkmunkás, a matróz és a foltozó varga is megtalálja számítását: dea Hét irodalmi melléklete 14. rülhet, épülhet, sírhat és nevethet annak a világnak es életnek láttán, amelyet a színpad eléje varázsolt. Az igazi demokratikus színházat, amelynek Athén volt a bölcsője, az angol színház kezdte megközelíteni, de valójában csak három évszázad múltán, a Szovjetunió megalakulásával lett a színház teljesen a népé, a szabad emberé. Ugyanakkor a sok külső változáson, belső átalakuláson átesett színház kezdi levetni naturalista túlzásait, romantikus elemeit és új formát ölt. Sztanyiszlavszkij nemcsak új játékstílust teremt — amely ma vitatható, de a maga idejében foradalmi volt —, hanem új művészi morált is honosít meg a színpadon. Az ő és nagy kortársa, Nyemirovics-Dancsenkó, tanyítványai, Meyerhold és Vahtangov rendezéseiben előtérbe kerül a mű eszmei mondanivalója, amely az ösztönös színészi játékot tudatossá teszi, a színésztől megköveteli, hogy a lélektani hitelesség mellett az eszmei mondanivaló helyes értelmezése érdekében ne csupán önmagát, a szerepét fejezze ki, hanem a mű társadalmi célzatát is. A színháznak ez a külső és belső megújhodása természetesen nem játszódhat le forradalmian új alkotó egyéniségek felbukkanása nélkül. Csehov korszakot nyitó színművei belevilágítanak az ember világába, vágyairól és ábrándjairól, örömeiről és megtorpanásairól vallanak; a kritikai realizmusból elinduló Gorkij a társadalmi változásokra, a feltörő újnak az elhaló régivel való harcára fekteti a hangsúlyt; a Kispolgárok Nilsével ő hozza a színpadra az első munkáshőst. Fellépésükkel mintha tisztázódna az évezredes vita a színház céljairól és feladatairól: feltérképezni az ember belső világát, megmutatni a társadalomban ható erőket, az új embert formáló erkölcsiséget, az igazság hitelével világképet adni a tegnapról, helyzetjelentést a máról. Sem a világkép, sem a helyzetjelentés nem lehet torz és kiagyalt, nem hamisíthatja meg a valóságot. Friedrich Dürrenmatt, napjaink egyik sokat vitatott, de tagadhatatlanul legeredetibb drámaírója azt állítja, hogy minden színdarab célja az, hogy játsszék a világgal. A színház nem játék, hanem játék a valósággal, a valóság színházzá lényegesítése. Dürrenmatt osztja lonesconak, az abszurd színház egyik megteremtőjének azt a nézetét, hogy a színpadnak nem lehet didaktikus célzata, nem szabad semmiféle didaktikai szándékot szolgálnia. Ezzel a nézettel nem kell perbe szánnunk, mert megtette helyettünk mások mellett, a leghatásosabban és egész művészetével Bertolt Brecht századunk drámairodalmának egyik legnagyobbja. Brecht, aki drámaelméletében és munkáiban az epikai elem elsőbbségét, az epikus drámát hirdette, elsősorban a néző értelmére apellál, szellemi és erkölcsi világképére kíván hatni, *tehát határozott célzattal oktat, egy fasizálódó világban a visszahúzó, maradi erőket leplezi le. Teszi ezt akkor is, ha egy mondái világban, a harmincéves háború idején, vagy Galilei korában játszatja le drámája történetét. A dürrenmatti és általában a ma divatos nyugati dráma támad, de nem kötelezi el magát. Megértjük, de nem igenelhetjük ezt az elkötelezettség nélküli színpadot, ahogy meg kell értenünk és nem szabad elvetnünk az abszurd vagy absztrakt színházat, amely a korban megnyilvánuló közönyt, az unalmat az élet kilátástalanságát és elbürokratizálódását próbálja kifejezni, s nincs híján annak a bíráló hangnak, amely minden időben — így napjainkban is — célja o művészetnek. De kérdés, vajon elég-e ennyi a közönybe tompult ember felrázásához és eszméltetéséhez? Kegyetlen ez a művészet, mert nem ad vigaszt a végtelennek festett kétségbeesés közepette Pedig a néző, a közönség segítséget keres - ezt Dürrenmatt mondja -, szorongatják a korproblémák, a félelem, feleletet keres rájuk. Úgy hisszük, hogy maradandóbb az a színház, amely nem az élet fonákját tükrözi, nem a rendellenességek, tévelygések festésében, az embert embertől elválasztó közöny rajzában, hanem világképünk gazdagabbá tételében, ízlésünk fejlesztésében, érzelmi életünk dúsításában látja célját. A vitát különben nem a ma fogja eldönteni, hanem a kétezerötszáz esztendős dráma holnapi fejezete. EGRI VIKTOR Szirotyák Dezső rajza CSONTOS VILMOS: Széltanc Mókázva kezdi táncát, S perdül balettet járva. Önmaga fújja dudáját, S nem bánja, ki a párja. A dudaszót növesztve. Tüzes csárdásba robban, Porfelhőt dobbant kedve A tikkadt utcasorban. Mire az erdőt eléri, Már tombol duhajkodva, Vad táncát rettegve nézi A mohos tölgyfa odva. Trombitálva a rétre ér, S kazlakat rúg fel hetykén. Egy szénával rakott szekér Nyomára dűl a mezsgyén. Bődül az útparti árok Bozótja, s védőn szegzl Tüskéit, — s csodáljátok: A dudát szétrepesztiI E duda-táncot látva, Arra gondolok, aki, Hogy mindenki csodálja: A dudát találta ki, S ezt fújja, fújja fújja, Vonaglik öntelt kéjjel... Meg sem érzi: az ujja Önmagát tépi széffel. 9
