A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1966-03-27 / 13. szám
mint ment, amerre a- szeme vezette, a legközelebbi faluba. Jelentkezett a körzeti rendőrőrsnél, ahol nyíltan beismerte az igazságot. A súlyosan sebesült bácsikat még az éjjel kórházba szállították. Élt. De nem sokáig, mert a beteg szervezetnek nem maradt ereje megküzdeni a sérülésekkel. Kórházi tartózkodásának második hónapjában meghalt. Andrej szemben találta magát a törvénnyel, melynek kérlelhetetlensége nyersen fordított a sorsán. Nem volt menekülés, sem magyarázgatás. A mérnök egy pillanatnyi feszült csend után megszólalt: Mindig elégedett voltam a munkájával, csakúgy, mint a többiek. Lesz helyünk a számára. adja be a kérvényét. Andrejen meghatottság vett erőt, arca megrándult, szemét lesütötte s csak néhány összefüggéstelen szó hogyto el az ajkát: - Nem fog csalódni ... a poharat többé — a motort is eladtam .... Újonnan született biztonságérzettel kelt fel és az emberiességgel való találkozása megerősítette az új életbe vetett reményeit. Néhány nap múlva belépett régi munkahelyére, régi munkatársai közé. A vezető konstruktőr vizsga szemmel mérte végig és hűvösen kérdezte: — Hol akarsz ülni. mikor minden asztal foglalt? Andrej egyszerre megtorpant, felébredt benne a keserű közelmúlt, úgy érezte, porig alázták. Még a férfiasság ereje sem tarthatta vissza könnyeit, amelyek elhomályosították látását. Fagyos csend terjengett a lehorgasztott fejek fölött. A munkatársak közül azonban valaki egyszerre határozott hangon megszólalt: - Üdvözlünk, Andrej, gyere közénk! Vége a napnak KÉSŐ ESTÉRE JÁRT. az autóbusz befutott a végállomásra. Néhány ember, szállt ki csak, s hamarosan eltűnt a külváros szűk, kanyargó utcáinak sűrűsödő sötétjében. Távolodó lépteik visszhang nélkül haltak el a szélfúvásban, amely a fák koronáját táncoltatta. Anita keskeny, teli bevásárló szatyrok alatt görnyedő alakja lassan közeledett a házikóhoz, amely egy körülkerített kertecske közepén ült. Az ablakból csak gyenge fény pislákolt. Az épület közelében megállt, terhét a földre rakta és mélyet lélegzett. Sehogyan sem tudott örülni a hazatérésnek. hanem épp ellenkezőleg, szorongás fogta el. félt a képtől, amely nap-nap után fogadta. A ház kicsi volt. primitív, szoba-konyhából állt, inkább kunyhónak illett be, és már rég megérett a lebontásra. Nem maradt más hátra, mint reménykedni és várni, várni ... így múlt el házasságának tizenhárom éve, két gyereke iskoláskorba nőtt, a férje távúton tanult s ő mindenből kivette az osztályrészét. Az otthon szűk voltát hovatovább mindjobban megsínylették, elharapódzott köztük az idegesség, a férje nem volt tekintettel rájuk, szeretetlen lett. sőt kíméletlen. Anita a kórházban volt ápolónő, ahol a munkaidőt nem korlátozták bizonyos számú órára, hanem a szükség és az emberiesség követelményei határozták meg. Gyönge fizikumához képest ez a munka túl nehéz volt s mindamellett csupán egy részét képezte a ráváró napi feladatoknak. Egy pillanatnyi pihenés után újra megragadta a szatyrokat és folytatta útját a ház felé. Mikor kinyitotta a lakás ajtaját, amely egyenesen a konyhába nyílt, megcsapta a hideg, nedves levegő, amely az ajtó résein át szivárgott. Tekintete megakadt a mosatlan edények és vasalatlan ruhák halmazán. A televízió hangja végigzengett a lakáson. A szobában az egész család gondtalan kényelemben a kultúrának szentelte magát. Anita belépett. a gyerekek hozzászaladtak és odaadó örömmel simultak rá, fonták körül, férje azonban nem zavartatta magát. Az idő ugyan már előrehaladt, de még vacsora előtt voltak és az iskolai feladatokkal sem végeztek. Az egész szituáció pontosan olyan volt. ahogy azt Anita aggodalmában előre elképzelte. Már akkor, mikor a televíziót részletfizetésre beszerezték, sejtette. hogy a csalódba nem csupán a kultúrát és a szórakozást hozza, hanem elmélyíti és kiélezi az ellentéteket is. Elszomorította a gondolat, de legjobban az fájt neki, hogy a gyerekek a tanulásban átlag alatt maradtak. és az apjuk meg sem látta ezt a problémát. Gyorsított tempóban készítette el a vacsorát, közben felügyelt a leckéjüket iró gyerekekre, majd enni adott nekik és megvetette az ágyakat. Megkérte férjét, hogy kapcsolja ki a televíziót, mert a gyerekeknek már le kell feküdníök. de az elengedte füle mellett a kérést és zavartalanul tovább nézte a műsort. Érthető, hogy a gyermekek nem tudtak elszunnyadni, kisandítottak a takaró alól, nyugtalankodtak, hangoskodtak. A férje eleinte rájukrájuk szólt, de ez nem segített. Akkor aztán kiabálni kezdett, s kipattant a parázs veszekedés, hiába hangsúlyozta Anita, hogy a gyerekeknek zavartalan nyugalomra van szükségük. Még inkább elmérgesedett a helyzet, mikor az apa pedagógiai elveit alkalmazva, gorombán elnáspángolta fiát, azzal, hogy a verés és sírás után jól lehet aludni. Ezt már Anita nem nézhette, az éjszaka közepén kirohant a házból, lerogyott a hideg fal máladozó ki szőgellésére és hüppögve sírni kezdett. Fejében gyorsan rajzottak a gondolatok, gyermekkorától kezdve lejátszódott előtte egész örömtelen élete . . . Érzelmi támaszt keresett családi életében, de itt is minden vigasztalan volt. szürke, a megértés helyett a cinizmus lett úrrá. Ez az élet napról napra súlyosabban nehezedett rá. A torzsalkodások aláásták egészségét és életkedvét, érezte, hogy ereje fogytán van, hogy nem bírja tovább ... Az éjszaka hűvössége megérintette forró homlokát, áttüzesedett arcát, a szellő felszárította könnyeit és a láthatáron felbukkant két apró fény. két gyermeke, akinek szüksége van az anyára. Mintha ismeretlen erő szállta volna meg újból és adott volna értelmet terhe továbbviseléséhez. Szánakozva nézegette kidolgozott kezét, amit férje annyiszor kritizált, mint esztétikai hibát. Tudta, hogy arcát megjelölte a kimerültség, hogy lábán átüt a bőr alatt az erek rajzolata, hogy alakja elnyűtt.. . Nem, ez mind nem az ő bűne, hanem a mindennapi, megerőltető munka elkerülhetetlen következménye. Anitában a férje nem gyermekei anyját értékelte, hanem azt éreztette vele. hogy ő a férjet rövidíti meg azzal, hogy ifjúsága múlik és szépségét ráncok barázdálják. A reggel Anitát ismét munkahelyén találta a kórházban, ahol oly pontosan dolgozik, mint a gép, és arcán barátságos, meleg mosoly ül. Nem panaszkodik senkinek, csak a szokásosnál is sápadtabb, és a karikák mé* lyebbek, sötélebbek a szeme alatt. Nem zaklatják kiváncsi kérdésekkel, de érzi, hogy a hallgatás tapintatból és nem részvétlenségből ered. Tudja, hogy az együttérzés levegője veszi körül, és különösen akkor érzi jóleső melegét, ha egy-egy néma. megértő pillantásban villan fel. amely olykor megpihen rajta. PONCÁKOVÁ VIERA 'C II
