A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)

1966-03-27 / 13. szám

Könyvespolc

Senki sem fog nevetni

(Legújabb cseh elbeszélők)

Ebben a kötetben a mai cseh irodalom nyolc jellegzetes képviselőjét mutatjuk be egy-egy kisregénnyel vagy elbeszéléssel. Van közöttük nagy név (Hrubín), vannak olyanok, akiket már néhány év óta ismer és elismer a cseh olvasóközönség és kritika (Skvorecky, Kundera, Trefulka), sőt a külföldi olvasóközönség is (Lustig) és vannak egészen új, az ismeretlenség homályából hirtelen kibukkant írók is, akik azonban mindjárt első könyvükkel átütő sikért arattak (Hrabal, Vostrá, Párái). Mindmegannyi egymástól élesen elhatárolt egyéniség, és ennek megfelelően rendkívül változatos cselekményanyag, a tragikumtól a komikumig ívelő hangulatvilág, dokumentumszerű nyers valóságrögzítés, finom jelzésekkel dolgozó lélekelemzés, és az egész könyvet mégis valami egységes kiindulóalap: az emberben való hit és az élet értelmének tudatából táplálkozó pozitív szemlélet fogja össze.

Szemléletbeli egységükön kívül az is közös sajátsága ezeknek az írásoknak, hogy rendkívül olvasmányosak. Akár gyorsan pergő epizódsorozatokat tartalmaznak, akár pedig jóformán csak szemlélődéssel közelítik meg vizsgálódásuk tárgyát, olyan művészi eszközökkel öntötték formába őket, amelyek egy csapásra felkeltik és végig ébren tartják érdeklődésünket.

Szemjonov: Veszélyes játék

Egy rendörőrszemet meggyilkolnak a pisztolyáért, s ezzel a merénylettel a ravaszul kitervezett rablások egész sorozatát indítja el egy jórészt fiatalkorúakból álló veszélyes és kegyetlen banda. A bűnügyi rendőrség széles körű nyomozása folytán hamarosan fény derül néhány döntő fontosságú tényre, s a bandához csapódott diák vallomása nyomán egyre szőkébbre szorul o hurok a bűnözők körül. Az ügyet már-már lezártnak tekintik, amikor váratlanul kiderül, hogy a banda hétpróbás vezére, aki ügyesen a háttérben maradt, még szabadlábon van. Szemjonov mai tárgyú, gyorsan pergő, izgal- Szlrotyák Dezső rajza más műve érdekesen eleveníti meg az alvilág és a bűnügyi rendőrség küzdelmét s könyve kellemes szórakozást nyújt az olvasónak.

Milo Urban: Az élő ostor

Az első szlovák regény, mely áttörte az ország szűk határait, 1927-ben jelent meg, nagy feltűnést és vitát keltett, hamarosan némétre, oroszra fordították és európai sikert hozott írójának. Cselekménye az első világháború vérgőzös éveiben Ráztokyban, egy isten háta mögötti kis Árva megyei faluban játszódik.

A könyv lapjain elvonulnak előttünk a régi magyar élet vidéki basái és a szegény, szolgasorsban élő falusi nép, amely heroikus küzdelmet vív elnyomóival, és a súlyos társadalmi elnyomás miatt lázadásban tör ki. Egy katonaszökevény vezeti a zendülést, akinek feleségét a háború nyomora és a vidéki jegyző brutális szenvedélye a halálba kergetett. Ez az ember, aki igazi hérosszá nő a regényben, forrongásba hozza és diadalra vezeti a falu népét. Nemcsak nyers fizikai erőt t estesítenek meg a regény alakjai, hanem erkölcsi erőt is szimbolizálnak, amikor felgyújtják a falu kocsmáját, amely megmérgezte életüket és elűzik elnyomóikat.

A regényt társadalmi problémák szövik át keresztülkasul. A magyar olvasónak sok újat nyújt mind mondanivalójával, mint szemléletével. Látókörét tágítja, s egyben rádöbbenti azokra a szörnyűségekre, melyeket az emberiség élő ostora, a háború idéz elő.

Jules Verne: Cirkuszkocsival a sarkvidéken át

Amerikából Franciaországba van-e más út, mint hajóút? Hogy települjön haza César Cascabel vándorkomédiás családostul, ha nincs pénze a hajójegyekre? Szorultságában a derék komédiás hihetetlen gondolatra jut: cirkuszkocsiján a befagyott Bering-szoroson hajt át egyik világrészből a másikba, hogy aztán Szibérián s az európai Oroszországon keresztül érkezzen el francia szülőföldjére. Hogy e merész vállalkozás közben végig Amerikától Alaszkáig, majd a befagyott Jeges-tengeren, Szibéria földjén mennyi-mennyi kalandon esik át, hogy küzd meg az elébe tornyosuló nehézségekkel, s végül hogy éri el hajmeresztő veszélyeken ót kitűzött célját - erről szól legújabb Verne-kötetünk.

Az új magyar fordítós Bartócz Hona gördülékeny, gondos munkája. A kötetet George Roux eredeti metszetei nyomán Bokros Ferenc rajzai díszítik.

így volt igaz, kételkedtem a Gallai lányban, de valójában magamban sem bíztam.

— Te is megalázol. Alig Ismersz és már kételkedsz — folytatta szemrehányóan.

— Féltelek, félek tőled — ismételtem.

— Nem bízol? — hajolt az arcomhoz. Bőrének szárazsága, s az erek vibráló lüktetése ideges feszültséget sugárzott. Jő lett volna most elhatározni valami nagyot és fontosat. Bizonyosságot szerezni és elfojtani a kételynek még a csiráját is.

— És ha választanod kell? — böktem ki hirtelen.

Gondoltam, rámfonódik, ölel, csókol majd. Testének forróságával igyekszik eltömni a kellemetlen szavak útját.

Egy fűszálat rágva hallgatott.

— És ha választanod kell? — ismételtem.

— Ezt ne kérdezdl Erre nem gondoltam... Nem tudom elviselni, ha valaki haragszik rám.

— Apád meggyűlöl, magad mondtad — ellenkeztem.

— Nem akarom, ezt nem akarom — tiltakozott hevesen. Én egy szerelmet akarok ...

Keserű szájízzel váltunk el. Szótlanul zártam be utána a kertkaput, nem is szóltunk a legközelebbi találkozóról. Egyedül maradtam.

Ores, kínzó napok következtek. Szolgálat, őrség. Nem mozdultam, képtelen voltara írni, vagy akár üzenni is a Gallai lánynak. Nem volt bennem dac, azt sem mondhatom, hogy konok voltam. Egyszerűen görcsbe rándult

bennem a vágy, a szerelem és az elhatározásokhoz szükséges akarat is.

Mi ez, kérdeztem magamtól. Félelem? Gyengeség? Sebeket ejtek magamon, s mintha jólesne a fájdalom. Vinnem, ragadnom kellett volna azt a világba vágyó lányt. Ehelyett mögöttünk kúszó árnyékunk szeszélyes foltjait igyekeztem hessegetnl.

Elmúlt talán egy hét is és nem történt semmi. Néhanapján Miska pásztorral találkoztam a szőlőhegy útjain.

— Hol a madár? — kérdezte.

— A fészkén — mondtam kelletlenül.

— Megvan a madár, he?

— Nem tudom.

— A széptollú madárral együtt kell repülni, he — nevetett huncutul hunyorogva.

Hétvégi járőrből poroszkáltunk hazafelé a szokásos úton. Déltől talpon voltunk, róttuk a határmentét, visszafelé megmásztuk a Nagyhegyet, s a megfigyelő állomás katonáival végighallgattuk az éjféli jelentéseket és híreket. Fáradt voltam a sok gyaloglástól.

A gróf néhai szőlője táján egy görbe szilvafa alól váratlanul felénk mozdult valaki. A fegyver után kaptam, de arra sem volt időm, hogy kimondjam a szokásos felszólítást.

Nelli volt. Járőrtársam az arcába világított. Vonásai félelmet és elhatározást tükröztek.

— Vártalak — lépett hozzám közelebb. Társamat előre küldtem. Mi pedig ott maradtunk a sötét éjszakában.

Leheveredtünk az út melletti gyümölcsös zsenge füvére. Hűvös májusi éjszaka volt. Nelli fázósan didergett mellettem, betakargattam a köpenyemmel és eszelősen ölelni, csókolni kezdtem, hogy megmelegítsem.

— Harmadik napja kereslek. Tegnap is hajnalig vártalak.

— Nem tudhattam.

— Érezhetted volna.

— Őrültség, amit csinálsz, éjszaka a hegyen, egyedül. Bajba keveredsz...

— Látni akartalak..,.

— Megfázhattál volna.

— Arra nem gondoltam.

— A pásztorok hírbe hozhatnak.

— Az sem érdekel... Leszámoltam magammal.

— Nem hamarkodod el? — aggályoskodtam.

— Erre nincs szükség, minek ez a vallatás?

— Apád haragja miatt...

— Ha akarod, holnap elébük állok.

Beszélnem kellett volna. Kedveskedni, örülni, nagyon örülni ennek a lánynak. A szerelmének, az odaadásának. Mindent vállal értem, velem jön.

Hallgattam. A lány teste átforrósodott, merő tűz volt, ahogy feküdt hozzám simulva. A bennünket takaró köpeny vékonyka pókhálónak tűnt parázslásunk fölött.

— Elhiszed? — kérdezte kis idő múlva.

— Elhiszem.

Egyetlen pjillanatát sem felejtem el annak azr éjszakának. Egy jó óra múlva megkérdeztem.

— Ne menjünk már? —

— Mindig sietünk ...

Megsűrűsödött az est. Egy pillanatig az volt az érzésein, hogy nem is a föld, hanem kormos levegő van a talpunk alatt s a sötétség porát kavarja lábunk.

Elértük a szőlők alját.

— Vezessen, maga itt jobban kiismeri magát — tolt egy ösvény elejére a pilóta.

Széles, ritka homokú ösvényen kaptattunk felfelé. Kétoldalt rendben sorakozó szőlőkarók, felettük nagy, fehérhomlokú borház. 01