A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1966-03-27 / 13. szám
Bernarda háza a rendezés és a dísz let Lore a legkiválóbb színpadi müvét láttuk nemrégen a Nová Scénában, a komáromi Magyar Területi Színház előadásában. A nagyszerű spanyol dráma bemutatása minden idők leghálásabb és legnehezebb feladata, amellyel a világ sok-sok színháza megbirkózik. Lorca és még nagyon sok spanyol író sejttel „ingerlő rokonságot", hasonló lelkialkatot a magyar irodalom legjelesebb íróival. Igaza van Németh Lászlónak, amikor egyik könyvében azt írja, hogy valami hasonlót fedezett fel a spanyol és a magyar szellemi helyzet közt! Ezt éreztük a Bernarda háza előadásán is: a komor színek, a levegő forrósága, az ablakok temperamentuma móriczi művekre emlékeztetett. Persze Lorca nehezen hasonlítható bárkihez, a színpad kiváló ismerőjét, a drámaírás egyik legnagyobb mesterét vesztette el benne fiatalon a világ. A Bernarda háza remekmű, Lorca kiváló eszközökkel vívja meg harcát a spanyol zsarnoksággal, a maradisággal és bigottsággal. Drámájának magvát egyfelől Bernarda asszony törvényt, szokást őrző makacssága, másfelől öt Iályának szabadságvágya képezi. Az élet élni akar, ez biológiai kényszer s a lányok szabadulni szeretnének, menekülni, ki a fényre, a férfiak közé, a zárdái szigorúságú házban nem látni férfit, az egyetlen partiképes férfiszereplő, Pepe el Romano is láthatatlan, soha nem lép színre, „csak az utcán jár-kel, halljuk, hogy az ablakrostély alatt tölti az éjszakát, a darab végén utána lőnek, belépésre, szólásra azonban nincs joga, hiszen ő nem ember, csak a huzat, az oxigén, amely a parázsló lángokat felszítja".. Bernarda második férje meghal, s ősi spanyol szokás a nyolc évig tartó gyász, a szenvedélyek nyolc évig tartó lángolása. Mint már mondottuk, egyetlen férfi szereplővel sem találkozunk a színpadon, férfi nem teheti be a lábát Bernarda házába, éppen ezért szól olyan hatásosan és drámaian „az összezárt nők férfiéhségéről“ ez a darab. Az öt lány közül a legidősebb a legszerencsésebb, jelentékeny vagyonra tesz szert, Bernarda neki szemeli ki a falu egyetlen, ranaiukhoz illő férfiúját, Pepe el Romanót. S ez csak fokozza a feszültséget, a lányok közt bizalmatlanságot teremt, különösen Martirio és Adela gyanakodnak kölcsönösen egymásra. Mindketten szerelmesek Pepe el Romanoba, csak míg Martirio mérsékelni tudja szenvedélyét, addig Adela képtelen vágvát visszafojtani, odaadja magát legidősebb nővére vőlegényének! S ez újabb konfliktust teremt, amely izzó drámaiságba torkollik a második felvonás végén, ekkor hozzák hírét Bernarda asszony házába, hogy egy lány, aki ismeretlen férfitől teherbe esett, megölte gvermekét és egy kő alá rejtette, ahonnan a kutyák kikaparták. Bernarda és egész házanépe döbbenettel foaadja a hírt s a zsarnok asszony nem késik az itéletmondással. (gy kiabál azoknak, akik a bűnös lányt a vesztőhelyre cipelik: — Ne várjatok a rendőrökre, tüzes parazsat oda, amellyel vétkezett! És ez ellen a barbárság ellen csak egyetlen lány tiltakozik a házban, Adéla, aki sikefttva kiált nemet, miközben hasához kap. A dráma izzó szálai a második felvonás végén Adéla tiltakozó sikoltásában futnak össze. Lorca darabjában úgy készül a vihar, mint a természetben, a tiszta égen sötét felhők tornyosulnak, amelyek már nem is Bernardára, hanem egy társadalom elévült, hazug, képmutató szokásaira vetik árnyékukat. S Lorca a Eernarda - féle erkölcs döbbenetes következményét is kitűnően érzékelteti, a nyolcvanéves öreg asszony, Bernarda édesanyja ilyen felfogás miatt éli le életét maradiságban, biaottságban, ilyen szemlélet miatt nem szülhet több gyermeket, kis bárányt dédelaet a karján, virágkoszorút hord a fején, a lánvokkal együtt ő is kívánkozik a fénvre. a szabódba, az aratók, a napszámosok, a férfiak közé. Az a nagy ebben a darabban, hogy szinte mindéi alakja feszültséget teremt. Az élet vívja szemünk előtt roppant harcát a szerelemre, férfiölelésre vágyó egészséges, vérmes lányok rémével, az ősi szokással, a nyolcéves gyásszal. A realitás megtesítöje Póncia, a cseléd, aki Bernarda házában legjobban érzi a készülő vihar kitörését, asszonyát figyelmezteti is a veszélyre, de az nem hallgat rá, letorkolja azzal, hogy a cseléd dolga a munka. Mindezek után felesleges lenne bizonygatni, hogy Konrád Józsefnek, a rendezőnek nem volt irigylésreméltó dolga. Ezt többek között abból is láthattuk, hogy nem minden esetben tudott megfelelő színészt találni a Bernarda háza szerepeire. Bernarda asszony, Nagy Eszter, szinte hibátlanul tudott zsarnok és dölyfös lenni, hanghordozása is az erényt és a szigort fejezte ki, sajnos, amikor a terített asztalhoz ült lányaival, akik közül Angustias, Udvardy Anna, a legidősebb testvér már-már negyvenedik évébe lépett, ő nézett ki Angustias lányának, nem pedig fordítva. Fiatal volt a fiatalok között s mondani sem kell, mennyit veszített ezzel a darab hatásából! A nyolcvanéves öregasszony, Bernarda édesanyja Lengyel Ilona, is inkább kopottnak nézett ki, mint öregnek. Ilyen virgonc öregaszszonnyal soha az életben nem találkoztam. Menynyivel kifejezőbb lett volna a reszkető kezű, ideoda totyogó, valóban nyolcvanéves asszony vágyakozása mindez után, amelyet ő már nem, de unokái még elérhetnének, ha ... A lányok közül is Magdaléna, B u d i á s Ida tűnt a legfiatalabbnak és nem Adela, P e t r á c s Anni, aki az első nagy szerepével járó lámpalázt leküzdve, Boldoghy Kata Martinijával együtt a legtermészetesebb, a legfogadhatóbb játékot nyújtották. Petrács Anniból valóban sugárzott „az összezárt nő férfiéhsége" akárcsak Boldoghy Katából az irigység, amely nála még tehetetlenséggel, az elhatározó lépés megtételétől való félelemmel is párosult. Ők ketten szerepeltek kiemelkedően a Bernarda házában s ha felfigyeltető színészi produkciójuk nem jár önelégültséggel, tehetséget ölő elbizakodottsággal, akkor bizonyosan továbbra is felfelé ível majd pályájuk. A legtermészeteseb figurát, a cselédét, Ponciáét, Bottka Zsuzsa formázta. Helyesen és kifejezően élte bele magát alakjába, akárcsak Udvardy Anna, akit Konrád ügyesen szemelt ki Angustias szerepére. A másik cseléd, Szentpétery Ari szintén ügyesen oldotta meg feladatát, bár jobban illett volna a lányok közé, az összezárt nők férfiéhségét sugározni, mert ezzel a sugárzással, hévvel, vágyakozással és ábránddal mindvégig baj volt. S itt már Vécsei V. József díszletéről is szólni kell. A Lorca-darab viszaröpit a mútba, görcsös, merev szokások pusztító viharát mutatja be s ez sehogyan sem egyeztethető össze az ún. modern díszlettel, a függönyökkel körülzárt szobával, a sok ablakrostéllyal, amelyeken keresztül a fénytől, a világi élettől elzárt Bernarda lányai a közönségre néznek, a közönség is rájuk néz, holott a ráccsal kellene farkasszemet néznie, hiszen, ha együtt él a játékkal, akkor neki is az ablakrostélyon túli élet, a szabadság után kellene vágyakoznia. Lorca darabjának modern eszközökkel való kifejezése visszaütött, a zárt, az indulatoktól fűtött, fülledt szobát gyenge, lebegő falakkal vette körül amelyek nem összeszorították, hanem szétfolyni engedtek a dráma feszültségét. A budapesti Nemzeti Színház rendezője és díszlettervezője annak idején megfelelően értelmezte a Bernarda házát, a kb. tíz éve Pozsonyban bemutatott darab ablakrostélya kitűnően érzékeltette a kinti életet, vonzóvá is tudta tenni a ráccsal elzárt világot. Az ablakot túl láttuk az udvart, az ide-oda járó férfiakat, az istállót, a esődört, amelytől Bernarda szintén óvta kancáit, hallottuk a hazatérő aratók lépteit, szavaikat, a gitár hangját, stb. A kis szoba ablakrostélya előtt játszódott le minden, s a néző Bernarda szenvedő lányaival eavütt volt kiváncsi a falura, a rétre, a mezőre stb. Rendező és díszlettervező kemény falakkal zárta körül a feszültséget, érthetően, hiszen csak így következhetett be robbanás. Konrád és Vécsei lemondtak erről a lehetőségről, ők nem az ablakkrostélyra és az azon túli életre, hanem a Bérnarda-lányok szenvedő arcára helyezték a hangsúlyt. A lebegő falak, a függönyök nem hőséget, kínzó fülledtséget, hanem hűvösséget leheltek magukból. A függönyök közé erőszakolt ablakrostélyok pedig börtöncellára emlékeztettek, s nem falusi úriház szobájára, amelyből a megözvegyült úrnő, Bernarda zsarnoksága, törvényhez és szokáshoz mereven ragaszkodó konogsága csinált „férfira éhes háremet", persze férj és „e u n u c h o k" nélkül! A világítással,, a fény beszűrődésével sem lehetünk elégedettek. A hőséget, a fojtó meleget csak mondták vagy sóhajtották Bernarda lányai, egyébbként nem érzékeltette semmi. Pedig a fénynek, a tűző napsugárnak be kellett vona szűrődnie, így nagyobb szerepe lehetett volna a feszültség megteremtésében. S mert mindez másképp történt, nem lehet Német Lászlóval összegezni Lorca darabjának a végkicsengését:- Egy parittya forog itt látszólag ugyanazon a pályán, csak egyre gyorsabban, hogy a felvonás végén kiröpítse váratlan kövét! Ez a váratlan kő Adéla terhessége, Bernarda erőszakkal felépített erkölcsi világának összeomlása. .. , A Bernarda háza sokkal hatásosabb, kifejezőbb és drámaibb lehetett volna, ha átgondoltabb a szereposztás és atmoszférateremtőbb a díszlet. Sajnos, mindvégig az volt az érzésünk, hogy a tehetségesen rendező Konrád József ebben az esetben legtermészetesebb erősségétől fosztotta meg Lorca darabját, az egyszerűségtől, a falusiasságtól és mindattól, amire azt szoktuk mondani, igen, itt több mint száz évet mentünk vissza az időben s ezt nemcsak a szerző és a darab alakjai árulták el nekünk, hanem a díszlet s a színpad összes kelléke is. MACS JÓZSEF a Hét irodalmi melléklete 13. 9
