A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1966-03-20 / 12. szám
KI tudja honnan került az a Reprodukció a falra ... * Nem nagyon érdekes. Inkább idegesítő. Hülye színek halmaza, de mégis Waterloo. Nem valami klaszszikus mű, nem. Nincs rajta feldőlt ágyú, tépett zászló, se kardok, se halottak. Egy nagy vörös pacnl az egész, amelynek felső szélét ujjnyi vastag fekete csík szeli át: az ég jelképe ... Semmi más nincs a falon, csak ez az egy kép. Keret nélkül, csak úgy, egy szöggel felütve az ágy fölé. Keret nélkül, befejezetlen, furcsa világ falai között, jelkép, a pusztulás ábrája. A lány a kép alatt, akkora asztalkán, mint két nagyobb tenyér, a blúzát vasalja. A szoba bérlője a Waterloo alatt ül az ágyon és üres tekintettel cigarettázik. Kicsit vöröses hajú, enyhén kopaszodó fiatalember. Este hét óra lehet. Vagy fél nyolc. A lány vasal. Mindig este készül. Kopognak az ajtón. — Szabad — mordul a kopaszodó. A lányt nem érdekli semmi. Két fiatalember lép a szobába. — Szevasztokl — Hej, szép lányi SzevaszI — Hagyj békén ... — Ahogy tetszik, csibém — mondja az alacsony, s a kopaszodó mellé telepszik az ágyra. — Még nem untad meg? — kérdi a kicsi a kopaszodót, s a lány felé Int a fejével. — De. — Add át. — jó. Legalább megpihenek. — Még kellene egy. Látod, hogy nem vagyok egyedül. — SzerezzI —- mondja a kopaszodó. A kiest a lányhoz lép. — jössz? A lány vállat von. — Még kellene valaki, hallod? — Kinek? — Nem látod, hogy a barátommal vagyok? — Ez a barátod? — Ez. Talán nem tetszik? — De. jobban, mint te. — Akkor meg mit akarsz? Még nálam Is jobb lovas ... — Még nem vacsoráztam — mondja a lány, s a vasalót az asztal alá teszi. A kicsi magyarázza barátidnak a helyzetet, mintha az most jött volna. Pedig ott állt és mindent hallott. Enyhe undor szorította a torkát, de csak egy rövidke Ideig ... — Felfrissülni, lehűteni magunkat, utána Idefeküdnénk megint a kabát alá. Gyermekes, tapasztalatlan kívánság volt ez, mégis bántott. „Alighogy megmelegszik alatta a föld, menni akar. Egy helyen képtelen időzni“, gondoltam kesernyés szájízzel. Valami fáradhatatlan akarással állandóan új színfalakat kívánt a szemem elé. Engem ez zavart. Én Jobban szeretem a megállapodottságot. Nelli csapkodó képzeletével egyszerűen nem tudtam lépést tartani. Fárasztott. — Kunyhót építek a mélyárok fenekére. Berendezzük. Tető lesz a fejünk felett, házunk lesz — magyaráztam neki gyermekes lelkesedéssel. Aprócska ránc futott két szeme közé. — Sok kunyhót építs — mondta. Százat, ezret, hogy mindenütt legyen. Nekem a ház is kevés, fojt. Az ég kell a fejem fölé, mindenütt akarok lenni... Apám kulcsra zárt minden ajtót... Látni se bírom a falakat. — Nemcsak ketten vagyunk a világon, Nelll s- próbáltam kedvetlenül csitítanl. — Nem értesz? Fordult felém fájdalmas tekintettel. Az életem tele van tiltásokkal^ Egyebet sem hallok, minthogy „nem szabad“. Erre vártam, rád vártam, a szerelemre vártam. Azt várom, hogy kiszabadíts a falak közül, ne halljam többé a zár kattanását. Arca kipirult, szemeiben vad űzöttség bújkált, ahogy beszélt, Ilyenkor volt a legkívánatosabb, a legingerlőbb. — Kedveskedni akartam — mondtam megbánással. Eltört bennünk a nagy Jókedv. Hazaindultunk. Vállára borítottam a köpenyemet, hogy ne fázzon. Még a sapkát is a fejébe nyomtam tréfásan, visszaadta. Képtelen vagyok haragot tartani. Most is — jó test — mondta a kiest — és nem igényes ... A lány a blúzt igazgatja, a kopaszodó albérlő a Waterloo alatt gubbaszt, a kicsi szeme pedig ugrál, mintha valaki csapkodna előtte. — Kell, vagy nem kell?! A barátja legyint, hogy mtndegy. — Hova akarsz menni? — kérdi a lánytól. — En? — Nem te, hanem a keresztanyád keservei... A lány rájuk néz, s megvonja a vállát. — Mindegy. Éhes vagyok — és mosolyogni solyog. — Mindegy — Ismétli újra és megint mosolyog. Elöl kilátszanak a fogai. Feketék, letöredezettek. Sehogy se Illenek a csinos arcához. A három fiatalember arcán se unalom, se érdeklődés nem látszik. Várnak, abban a biztos hitben, hogy a dolgok megoldódnak önmaguktól is. A mozdulatok fölöslegesek. A gondolkodás pedig korszerűtlen és hiábavaló Idöpocséklás. A lány elkészült a vasalással. — Elfordulhatnának — mondja. A kiest és az albérlő összeröhög, hangosan, bántón. A harmadik elfordulna, de a kiest megragadja a kabátját. — Hülye vagy? Ezt érdemes megnézni. A lány, mikor látja, hogy nem mozdulnak, az ablak felé fordul, lerántja magáról a melegítő felső, majd alsó részét. Ekkor a kicsi hozzálép, hátulról a két könyökét összenyomja, s egy félkört csinál. A lány félig mezítelenül áll a villanyégő alatt, kezében a kivasalt blúz, és nem néz sehova. — Ostoba! — ránt egyet magán a lány, de a kicsi nem engedi el. Hangosan röhög. A kicsi barátja lassan megfordul, mintha unná ezt az egész cirkuszt. Végül a kicsi elengedi a lányt. A lány felöltözik, s a tükör előtt állva még sokáig festi a szeme környékét, s az ajkát. — Mehetünk — mondta, mikor elkészült. A kopaszodó is feltápászkodott az ágyról.- — Te Is jössz? — kérdezte a kicsi. — Még nem ... Talán majd később... — mondta s visszaült az ágyra. GÁL SÁNDOR szerettem volna valami slmogatót mondani, nem tudtam. Görcsbe rándult a szám. Bántam, hogy nem téptem legalább egy marókra való harmatos füvet. Borús Jókedvvel váltunk el. Azt sem mondta, holnap Jöhet-e vagy sem. Én vártam. Nelll eljött harmad- és negyednap is. Feküdtünk a füvön, öleltük egymást. Semmi sem volt elég. Katonakabát fedte meztelenségünket, s ha egy pillanatra hanyattfekve néztem a sötétbe, az volt az érzésem, hogy a fák koronája a csillagok közt úszik. A gondtalan boldogsághoz valami feszültség társult. Egy erősödő feszültség, amelytől képtelen voltam szabadulni. Honnan volt ez? A Gallai lány szerelme határtalan volt, mégsem tudta megszüntetni. Új szavaR kerültek a számra. Előbb úgy tűnt, mintha Idegen szavakkal kellene helyettesíteni az anyámtól tanultakat. Később látnom kellett azt is, hogy Nelll mohósága ráterül a szép mesékre és anyám Jóságos intéseire. Kísértés volt mindkettő, az egyik közeli, a másik távoli. A Gallai lány szerelmével elindult bennem egy más világ áramlása, amelyről eddig semmit sem tudtam. A magam eddigi életéről hallgattam. Restelltem és nem beszéltem róla. Nelli pedig gátlások nélkül mutogatta magát. A pénteki találkozásunk kissé indulatosan kezdődött: — Megfojt az izgalom — lihegte kifulladva. — Ez a bujkálás megaláz. Szerelemre vártam, reméltem, ez majd kiszabadít ebből az átkos körből. — Miattad rejtőzünk — mondtam kelletlenül. Nelll, fejét térdére hajtva, gondolkodott. — Mit akarsz? — kérdeztem ingerülten. Félek. Anyám még mindig a németet várja. — És apád? — Meggyűlöl. Ha ellenére cselekszem, meggyűlől, az pedig rettenetes. — Nem is látott még? — próbáltam könynylteni a beszélgetés növekvő izgalmán. — Ismerem. Elégedetlen a sorsával. A húgom nyomorék. A nővérét is ő tartja el, az meg félbolond. Tőlem várja, hogy kárpótoljam ... Apám egy bírót szánt nekem... — Ismered? — Nem. Még nincs itt, csak jelezték, hogy jön. Megkönnyebbülten elnevettem magam. — Megelőztem — mondtam hanyagul. — Apám hajthatatlan ember. Nem szereti, ha könyörögnek neki. Ha valaki kérleli, ordítozni kezd ... Végrehajtó, a szigorúság volt a kenyere. A tehetetlenség érzése villant Idegeimbe, öleléssel kívántam elmosni, a szavak élét. Mégis éreztem, hogy ismeretlen arc közelít felém, ami elől egyre csak hátrálok. — Nem — riadt fel mellőlem hirtelen Nelll —, nekem levegő kell. Nem bánom, semmit se bánok, lássák apámék is. — Félek tőled — csitítottám lázas kívánással —, a hirtelenségedtől. Mind a tíz körmével a vállamba vájt. Magá mellé fektetett, és egész közel hajolva hozzám, a szemembe meredt. Sötét volt, mégsem tudtam szembenézni vele. Nelll mondta ki azokat a szavakat, amelyek az én számba illettek volna, megszégyenített. — Kételkedsz bennem? IFolytatjukf
