A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1966-03-20 / 12. szám
Forgács László | Ünnep után Március 15-e a plebejus nép és Petőfi ünnepe. De aztán a liberális nemesség kerekedik felül. 1848 nyarán az első szabad választásokon a baloldal vereséget szenved. Szabadszállásról szöknie kelt Kiskőrös szülöttének. S e a kudarc ihleti Az apostol költőjét. A tanulmány erről az „ismeretlen" Petőfiről szól. Mindössze egy időszak és egyetlen költői alkotás filozófiai összefüggésének elemzésére vállalkozik. A legendák Petőfije helyett a forradalom hétköznapjaiban küzdő embert mutatja be. Az eddigi Petőfi-értékelések nem fordítottak kellő gondot annak megvilágítására, hogyan és miért szigetelődnek el a márciusi ifjak 1848 szeptembere előtt, a liberális n köznemesség vezette forradalmi átalakulás idején. Még a marxista irodalomtörténészek is csak a nemzeti egységfronton belül álló forradalmár küzdelmeit elemezték. Arról hallgatnak, hogy Petőfi Szabadszálláson az egész nemesi-úri | Magyarországgal került szembe. A szerző felveti a kérdést, hogy mi a magva annak a felfogásnak, amely Petőfiben csak a márciusi □ győztest látta, s szemérmesen hallgatott a Szabadszálláson elbukó s az úri Magyarországgal szakítani készülő forradalmárról. Ez a vélemény egyoldalúan magyarázza a nemzeti és a társadalmi kérdés kapcsolatát. A függetlenség kivívása — a szemlélet szerint — nem függött attól, menynyire következetesen vagy következetlenül teljesültek a forradalmi átalakulás követelései. A szabadságharc kimenetelét az döntötte el, milyen forradalmi erők vettek részt a nemzeti mozgalomban. A függetlenségi mozgalmat illetően van ebben valami igazság. De tarthatatlan ez a magyarázat, ha a forradalom és a szabadságharc összefüggését vizsgáljuk. IA kettő viszonyának megfejtéséhez nem elegendő — mutat rá a szerző —, ha csupán • nemzeti egységfront belső helyzetét elemezzük. A társadalmi és a nemzeti küzdelem Összefonódásában a döntő szempont mindig az osztályharc. Tartalom és forma bonyolult dialektikát mutat 1848—49-ben. Huzamos időn át lehetett közvetlenül esődleges a függetlenségi harc. A szabadságharcban résztvevő társadalmi osztályok magatartását pedig már eleve megszabta a nemesség-vezette polgárt forradalmi átalakuláshoz fűződő különböző érdek. A történelmi törvényszerűség, az osztálytartalom elsődlegessége még konkrétan — történelmileg elsődleges nemzeti formában — érvényesült. Ä tartalom és a forma egyenes összefüggéaére még élesebb fényt vet a koranyári válság, amikor a márciusi ifjak vezérei republikánus programjuk miatt elszigetelődnek és a választásokon alul maradnak. Az uralkodó osztályok kortesei gyűlölködve taszítanak a forradalmi demokraták és a „muszka spion", „istentagadó“ Petőfi ellen. A szabadszállási urak megszédítik a népet és ta forradalmárt kis híján meggyilkolják ... A Dlebejus forradalmár tragédiája mélyen bevilágít az úri Magyarország társadalmi vikzonyaiba. Szabadszállás után világossá válik, hogy a demokratikus forradalom csak a nép ellenes úri világ lerombolása révén diadalmaskodhat. Az országban előtérbe kerültek a társadalmi kérdések. S ez a fejlődés tükröződik a márciusi ifjúság és Az apostol költőjétaek világnézetében is. Az 1848-as magyar forradalom Ideológiájában azért foglal el olyan kimagasló helvet Petőfi Az apostol c. elbeszélő költeménye. A könyv szerzője több fontos kérdést vet fel és marxista módszerrel dolgozza fel e korszak még nem érintett világnézeti kérdéseit Rámutat arra, hogy Petőfi és Vasvári tragikus elszigeteltségét, történelemfilozófiájának idealista természetét leggyakrabban a polgári fejlődésben való lemaradásunkkal, a proletariátus hiányával és fejletlenségével indokolják. Köztudomású, hogy Lenin Gercen vagy Csernyisevszkij „megtorpanását" a történelmi materializmus előtt az orosz gazdasági-társadalmi viszonyok elmaradottságával, a proletariátus fejletlenségével magyarázta. A magyar forradalmi demokratákról nem elegendő csak anynyit mondani, hogy hiányzott a proletariátus, s ez a kudarcuk oka. Petőfi és VSsvári világnézetét a magyar plebejus demokratizmus történelmi feltételei szabják meg. A népi tömegek felemás helyzetbe kerültek a polgári átalakulás és a nemzeti függetlenségi harc körülményei között 1848 márciusában az egész nemzet vezetésére vállalkozott a plebejus nép. Ünnep után, a forradalom „hétköznapjaiban" azonban háttérbe szorult. A nemességet nem tehette feleslegessé, s nem számolhatott le vele forradalmi úton. Ez a felemás helyzet tükröződik a forradalmi demokraták ideológiájában. A magyar forradalmi demokraták nem léphettek fel következetesen antífeudális agrárprogrammal sem. S ezért nem tűzhették ki célul a földesúri Magyarország elleni közvetlen harcot, mert együtt kellett működniük a nemzeti egységfrontot vezető liberális nemességgel. Amikor pedig elszigetelődnek a márciusi ifjak s kialakíthatnának egy antifeudális programot, ezt csupán politikai síkon fejtik ki (republikánizmus) s nem ásnak le a feudalizmus gazdasági, társadalmi — tehát materiális — • gyökeréig. Nem arathat diadalt a materializmus a demokraták világnézetében, mert a plebejus nép sem lehet következetes szabadságharcos nemesség elleni oppozíciójában. Ezért a forradalmi demokraták előtt politikai következményeiben válik kérdésessé az egész társadalmi valóság. Az Apostol szubjektív költői világképének és a forradalmi demokraták világnézetének ez a konkrét tartalma és nem a munkásosztály hiánya okozta világtörténelmi vacuum — állapítja meg a tanulmány szerzője. Az apostol: Világos jős-tükre. A forradalotd menetében magára maradó forradalmár tragédiája a Világoshoz vezető út egyik legfőbb mérföldköve. Világos már március után kezdődött, ami kor a forradalmi eréllyel és következetességgel vívni tudó plebejus forradalmi demokráciát a liberális nemesség kirekesztette a politikai közéletből. A kossuthi vezetés 1849-es ingadozásainak, gyakori erélytelenségeinek már nem utolsósorban az volt az oka, hogy az elszigetelt, a nemesi hadseregbe szétszórt forradalmi demokraták és a plebejus tömegek „ösztökélése" elmaradt. A forradalmi élcsapat hiánya pedig maga után vonta a népi bázis leszűkülését. A parasztság alapvető igényeit nem elégítették ki, s (gy sem a politikailag antifeudális plebejus demokrácia, sem a liberális nemesség nem tudta érdekeltté tenni a népet a forradalomban és a szabadságharcban. Ebben a tágabb összefüggésben a forradalmi demokrácia elszigetelődése a nemesség vezette nemzeti szabadságharc katasztrófájának is fontos kiváltó oka volt. HAMAR KAl.MAN Roger Martin du Gard Nyolcvanöt éve, 1881. március 21-én született Roger Mártin du Card francia író AThibault-család szerzője nem tartozott az életben a félreismert, méltatlanul mellőzött írók sorába. A jean Barois megjelenése 1913-ban megnyitotta előtte a francia irodalmi élet szentélyének legbelsőbb kapuit is. Gide is büszke volt arra, hogy barátjának nevezheti. A Thibault családért 1937-ben megkapta a világirodalmi hírnevet jelentő irodalmi Nobel-díjat. S a kritika 1958- ban, halálakor sem fukarkodott az elismerő, méltató szavak virágkoszorúival. „Halálával az N. R. F. írócsoport utolsó csillaga tűnt le az égről: Proust, Valéry, Gide és Claudel előtte szálltak sírba, Roger Martin du Gard most követi őket a halhatatlanságba" — írja Roger Stéphane a France Ohservateurben. Annál meglepőbb, hogy nemcsak személyét, de müveit is egész életében mélységes csend vette körül. Amíg Prouströl a tanulmányok, monográfiák sora jelent meg, Gide körül magasra csaptak a szenvedélyes giták hullámai, Camus-nek a humanizmusról, a békéről, a halálbüntetés eltörléséről szóló nyilatkozatait közölte a sajtó, addig (különösen az utolsó tizenöt évben) Rorger Martin du Gard-ról alig esett szó. Amikor regényei elhagyták a nyomdát, színdarabjait bemutatták, a sajtó leközölte a megérdemelt és kötelező elismerő kritikákat, de ellenkezésre, vitákra sohasem került sor. Alfred Grosser, az Esperit című katolikus folyóirat kritikusa szóvá is teszi, hogy a méltatök „.. az emberről a fenntartás nélküli elismerés hangján szólnak, de mindjárt tartózkodóbbakká válnak, mihelyt a műről esik szó. Már már a történelmi emlékművek közé sorolják. amelyeket mai szemmel sem szeretni, sem megérteni nem lehet, de mégis csodálni illik. Valóban, sem a jean Baroisban, sem a Thlhault családban semmi olyan nem található, ami manapság divat: a feleslegesség érzése, a csüggedtség, a rútság kedvelése, a rendszerbe foglalt pesszimizmus, vagy akár az immaralitás permanens mentegetése a tudatalattival." Ha kísérletet akarunk tenni arra, hogy meghatározzuk szerzőnk helyét a modern francia irodalomban, azzal kell kezdenünk, hogy Martin du Gard nem is olyan magányos fró, nem Is annyira elszigetelt jelenség, mint gondolnánk. ftppen a Thibault család világsikere nyomán bontakozott ki a családregények divatja. Az ilyen természetű, korszak ábrázoló, nagy terjedelmű realista regényeket „folyamregényeknek" is nevezték. George Duhamel, aki egyik nyilatkozatában úgy lebecsülte a Thibauld család íróját, maga is megpróbálkozott egy elleo-Thibault regényciklussal, a Pasquier-család történetével, amely, ha egészében nem veszi is fel a versenyt Martin du Gard szerzeményeivel, számos kisebb részletében nagyon emlékeztet a példaadó műre. Hivatkoznunk kell a szocialista realizmus francia képviselőire is, elsősorban Aragonra, aki a Való világ és a Kommunisták című regényciklusaiban a Martin du Gard-őrizte realista tradíciókat folytatja, fejleszti tovább. A jean Barois íróját valóban számos szál köti a XIX. századhoz, elsősorban a szabadgondolkodása. De bármennyire kitart is a materializmus, a racionalizmus, a köztársasági eszme és valamilyen humanista utópikus szocializmus alapelve mellett. Martin du Gard — mint kimutatni igyekeztünk — már nem ringatja magát a pozitivisták naiv ábrándjaiba, nagyon is jól ismeri saját világnézetének belső ellentmondásait, a repülőgép és az atombomba századának összes problémáit. Roger Martin du Gard nem volt marxista, s így nem juthatott ki nézetei ellentmondásainak gyűrűjéből. De elismerésre méltó bátorsággal és tisztességgel igyekezett felmérni ennek a labirintusnak minden útját, folyosóját. Camus-nek és társainak igazuk van abban, hogy Martin du Gard eszmeiségben, ábrázolásmódban sokat tanult a modora irodalomtól. (Ha nem így lenne, valóban anakronisztikus, epigon jelenségként tarthatná őt számon az irodalomtörténet!) A filmszerű jelenetezéstől a belső monológig Martin du Gard a modern irodalomnak szinte valamennyi formai újítását alkalmazta regényeiben, főleg a Tbibault-családban. De alkotó módszerének gerincét mégiscsak Flaubert-től, Zolától, Tolsztojtól örökölte, s a modern regénytechnika eszközeit csak annyiban használta fel, amennyiben beleillettek realista kompozíciójába, s amennyiben ezek a formai újítások segítséget nyújtottak a valóság pontosabb megközelitéséhez. Ha Roger Martin du Gard-t a történelmi helyzet világnézetének korlátái akadályozták is abban, hogy tolsztoji, balzaci méretű életművel gazdagítsa a világ irodalmának kincsestárát, mégis méltán sorolhatjuk a XX. század legnagyobb polgári humanistái közé. Nevét Thomas Mann, Romain Rolland, Theodor Dreiser neve mellett őrzi az irodalomtörténet. MIHÁLYI GABOR H
