A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1966-03-20 / 12. szám
A HELYTARTÓ ROLF HOCHHUTH drámája a HVIEZDOSLAV Színházban 1963. októberében, néhány hónappal azután, hogy Rolf Hochhuth színműve. A helytartó Berlinben Erwin Piscator rendezésében színre került, kezembe jutott a drámának a hamburgi Rohwolt Verlag kiadásában megjelent teljes szövege a szerző tanulmányával és terjedelmes jegyzeteivel. Az Oj Szóban akkor közölt ismertető cikkemben erről a megrázó olvasmányról amelynek hatása egyedül E. M. Remarque Nyugaton a helyzet változatlan című, négy évtizeddel ezelőtt írott regényével mérhető — megjegyeztem, hogy a vád és számonkérés drámája ez, de a vallomásra kényszerült lelkiismereté is. „Ki felel a százezrek életéért - tettem fel a kérdést —, akiket az őrjöngő nácizmus azután pusztított el a gyűjtőtáborok gázkamráiban, miután az egész világ, London, New York és a Vatikán, a felelős államférfiak, politikusok kivétel nélkül mind tudomást szereztek arról, mi történik Treblinka és Majdanek drótsövényei mögött és milyen infernális emberirtás folyik Auschwitzban." Ma a kérdés nem vesztette el aktualitását; elég. ha a Hochhuth drámáról írott sokezernyi kritika, egyikének, a berlini Friedrich Luft cikkének két mondatát idézem: „Hochhuth rátette ujját a tegnap sebeire, amelyek ma is sajognak. Hála illeti meg ezért." Talán nem lesz érdektelen megemlíteni, hogy a dráma itteni, s általában 0 szocialista államokban való bemutatását az a vita tette lehetővé, amelyet Ladislav Mnacko, A Halál neve Engelchen kitűnő írója folytatott Rolf Hochhuth-tal. A vita eredményeként a szerző visszavonta tilalmát és engedélyezte a bemutatót azzal a feltétellel, ha egyidejűleg a színmű szövege csonkítatfanul könyvalakban is megjelenik. Teljesen érthető a kikötés. Hochhuth elébe akart vágni, hogy intencióit félremogyarázzák, hiszen a színmű szövege — tanulmány és a jegyzetek nélkül — szlovák fordításban 250 oldalt tesz ki, tehát csak erős húzásokkal adható elő. s ez a színmű legkülönbözőbb interpretálására adhat alkalmat: a dramaturgia és a rendezés valami jelentéktelent erősen kiemelhet, a fontosat pedig háttérbe szoríthatja. A Hviezdoslav Színház előadása, amelyet csak egy nappal előzött meg a budapesti Thália Színház bemutatója, elég szerencsés kézzel négy órányi játékidőre korlátozza a dráma sokfelé szálazó szövegét, kiemeli a felelősség kér. dését, és teljes egészében elhagyja azokat a terjedelmes jeleneteket, amelyek a történelemben példátlan emberirtásnak — és általában a fasiszta politikának — gazdasági hátterét, Kruppék szerepét érintik. Az előadás első részében kissé elnyújtott a római zsidó család deportálásának képe, viszont helyes volt teljes egészében meghagyni a Vatikánban lejátszódó negyedik felvonást, amelyben XII. Piusnak döntenie kell, vajon köntörfalazás nélkül, nyíltan tiltakozik-e az emberirtás ellen, és így módjában állna az egész világ katolikus társadalmát Hitler ellen fordítania. Hochhuth drámájának ez a felvonása váltotta ki világszerte a legszenvedélyesebb vitákat, amelyek ma sem szűntek meg. A szerző három esztendeig gyűjtötte az anyagot, hosszan időzött Rómában is, tanulmánya szerint minden szavát hiteles dokumentumokkal, szavahihető tanúk vallomásával tudja igazolni. A legjellemzőbb ezek között Albert von Kessel levele, amelyben a német diplomata a pápa hallgatását azzal magyarázza, hogy a tiltakozás őt és a Kúriát a legnagyobb veszélybe sodorta volna. A körül-5. Kvietik (Riccardo) és M. Huba (J. Vavro felvételei) XII. Pius - Ct. Filcík és Fontana gróf — V. Záborski kerített Hitler vadállati dühvei felelt volna a megbélyegzésre, a konkordátum felmondására. Hitler különben 1943. szeptembere óta Rómának a szövetségesek általi megszállásáig állandóan latolgatta, hogy a pápát börtönbe veti, és számolni kellett azzal a lehetőséggel is. hogy „menekülés közben lelövik". Hochhuth Kesselnek adott terjedelmes feleletét azzal a megállapítással zárja le, a pápának már 1942-ben tudomása volt, hogy csupán Lengyelországban 700 000 zsidó pusztult el. Ha XII. Pius személyesen nem is győződött meg arról, vajon igaz-e, hogy ezek az emberek a német gondosság ellenére kalóriahiány miatt haltak meg, akkor is inthette volna Nyugat- Európa zsidóit: ne higgyétek el az átköltöztetés meséjét, rejtőzzetek ek meneküljetek, ha módotok van rá. Sokkal több keresztény sietett volna akkor a zsidók segítségére. Hochhuth egy fényképre hivatkozik, amelyen mit sem sejtő zsidók szinte lázasan, hogy kötelességüket teljesítsék, jelentkeznek a deportálásra. Hochhuth drámájának rezüméje félreérthetetlen: a pápai hallgatás bűn volt. Jóval a darab bemutatója után egy szemtanú, Kühner-Wolfskehl történelemtudós tollából egy újabb dokumentum került napvilágra, amely egyértelműen kifejti - és ezt mások is megerősítik - hogy a pápának az akkori helyzetben nagy kilátásai voltak, hogy sikeresen szembeszálljon Hitlerrel. A pápa mellett három főalak lép igen jellegzetesen, remekül jellemezve az előtérbe. Köztük Riccardo Fontana jezsuita pátert, a dráma legrokonszenvesebb hősét, Hochhuth képzeletgazdagon Bernhard Lichtenberg' berlini prépostról mintázta, aki nyilvánosan imát mondott a zsidókért, s mikor ezért az egyedülálló bátor kiállásáért elítélték. Hitlert pribékjei előtt kifejezte azt az óhaját, hogy a keletre elhurcoltak sorsában osztozhassék. Lichtenberg kívánságát nem teljesítették, Dachauba akorták deportálni, de szállítás közben meghalt. A szerzőt egy Kolbe nevű lengyel páter sorsa is inspirálta, aki az auschwitzi haláltáborban egy családapa helyett vállalta az éhségbunkert, ahol mártírként kiszenvedett. Kurt Gerstein SS-Obertsturmführert, a dráma másik kitűnőn megrajzolt hősét, Hochhuth magáról Gernsteinről mintázta, akinek nevét a párizsi zsidó hitközség a fasizmusnak áldozatul esettek emléktáblájára vésette. A fényes egyházi jövő előtt álló Riccardo páter az, aki a pápának a szemébe kiáltja az igazságot, és amikor XII. Pius ismét csak egy virágosszavú, semmitmondó nyilatkozatot diktál, a pápai tróntermet ezzel a fájdalmas felkiáltással hagyja el: „Isten ne semmisítse meg az egyházat, mert egy pápa megtagadja hivatását.“ Hochhuth a hitvallók szenvedélyével mond ítéletet Pius felett, és higgadtabban nézi, leplezi le az Ostarbeiterek légióit foglalkoztató Kruppék mesterkedéseit. A szenvedélyes hangú, kimondottan politikai dráma a befejező felvonásban erről a politikai vonalról átterelődik az emberire. Ebben az epilógszerű befejezésben kicseng mindaz, ami az előző felvonásokban elhangzott. A drámai konstrukció megköveteli - noha a felelősség, a vád és számonkérés kérdésében a szerző elmondott minden elmondhatót - hogy ne maradjon adósunk azzal, miféle sors várt a deportáltakkal induló Riccardo páterre és a dráma többi alakjaira. Az auschwitzi haláltáborba vezet ez az epilógus, amelynek címében Hochhuth felteszi a kérdést: hol van az Isten? A néző ebben a megrendítő befejezésben tanúja Gerstein utolsó összecsapásának az ördögi vonásokkal megrajzolt Doktorral, látja az elhurcoltak halálmenetét a gázkamrákba, a Rómából deportált kis Carlotta utolsó: perceit, és Riccardo mártíromságának betetőzését. Jozef Budsky magas hőfokú, színvonalas rendezésében a Vatikánban lejátszódó összecsapás mellett ez a balladósan sötéttónusú epilógus kelti a legmegrázóbb hatást. A félhomályban tartott színpad gőzös páráival kísértetiesen hat; Budskynak ebben- a képben remekül sikerült összefognia mindazt a borzalmat és szenvedést, amelyet a haláltábor jelentett. Az előadásnak vannak vitatható pontjai, gyenge színészi teljesítményei, de a főszerepekben Ctibor Filcík (XII. Pius), Ladislav Gkudik (Doktor), Elő Romancík (Gerstein) és Stefan Kvietik (Riccardo) tudósuk legjavát adják és nemegy jelenetben remekelnek. A filmekről előnyösen ismert Emília Vásáryová (Carlotta) utolsó nagyjelenetében felejthetetlen. A népes szereplőgárdából kiemelkedik még a Kardinálist ízesen alakító Andrej Bagar, és mintha Anton Mrvecka is magára talált volna Jacobson jól megírt szerepében. Bárhogy támadják ellenlábasai Hochhuthot, a dráma teljes szövegének ismeretében leszögezhető, hogy a felelősség kérdését felvető szerző humanitásból jelesre vizsgázott: műve keresztényi ott is,, ahol támad és bírál* mert o támadása és bírálata nem hitetlenségből, hanem hivő emberségéből fakad. EGRI VIKTOR *1
