A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)

1966-03-20 / 12. szám

ZS. NAGY LAJOS:

TAVASZ

A jeges árnyékok mögül ómuló szirénák tutulása:

Véget értek

a rendkívüli állapotok, a kések hosszú éjszakái... I Vörös tócsák közt ugrándozunk, mint a szöcskék, szemünkből

ibolyacsokrok

és egyéb tavaszi kellékek

potyognak,

körültapogatjuk, ejnye, ejnye,

körültapogatjuk a lányok — legalábbis gondolatban — a lányok

ennivaló emlöcskéít, langyos és illatos

légáramlatokba heverünk, piros és pöttyes bogarak közé,

S hallgatjuk,

ahogy zakatolva és dörögve folyik az újraszervezett hormontermelés.

NAGY OLIVÉR:

KORAI LEPKE

Az árokban hóié ere nyalja a jég repedt hátát — kacag az ég szép kék szeme, s bent az erdőn új szonátát pityegtet egy kismadár.

Tarka lepke száll a fényben, kőre ül le - ott pihen meg. Hej, pedig még a múlt héten téli szelek keseregtek, s hóaalóstban állt a táj.

Tarka lepke, első hírnök - mért siettél? Virág nincs még! Jöhetnek még fagyok, ködök — s kis életed összetörnék a zimankós vad szelek . ..

Tarka lepke szárnya libben — magasra száll, röpte táncos: Ott úszik a végtelenbeg, én pedig az útnak sáros pocsolyáit léokedem.

De a szívem fénnyel teli — tavaszt váró lepkék tánca telek fagyát mór nem leli:

A szelekbe szerte rázta minden gondom az erdő

ój szonátát pityegtető, bízó szívű muzsikása*

N?m vagyok mostohagyerek, mégis ritkán járok haza. Nem azért, mert költséges, hanem mert megszoktam régebben, hogy segíteni menjek haza. Ss néhány esztendeje ilyen kérő, hívó levél nem jött. Nem hívtak aratásra, tengeri-törésre, kapálásra, nem döglött meg a ló, hogy pénzt kérjenek __ S így megritkult a hazajárás. Egy

éve nem láttam már az öregeket, amikor múlt héten a mama néhány kusza sort írt. Hazahívott a levél és én vonatra ültem szombaton reggel. Délután az állomásnál apám várt a szövetkezettől kért szekérrel. Mintha régen nem gyalogszerrel mentünk volna, oly sokszor az állomástól hazáig. A bakra ült-, s maga mellé vett. Végigkerekeztünk a falun. Olyan egyenes derékkal ült mellettem, mintha nem ts lenne közel a hatvanhoz. Otthon — mint mindig — tyúkleves fogadott. Ettünk, hallgattunk. Közben gondolkoztam: vajon mi az a titok, amiért hazahívtak. Kerestem a nyitját, de a két öreg arc nem árult el semmit.

Kiderült később, hogy meg akartak puhítani az unokák miatt. Mert mint apám mondta, olyan csendes a ház mostanában. Örömmel engedtem. Nem mondtam, hogy én meg pont a csendet óhajtom már. De elképzeltem magamban, hogy milyen lesz a nyárt két hónap a gyerekek nélkül.

Uzsonna körül anyám régi szokása szerint aludttejet hozott. Nálunk ez a csemege. Amikor ezt is elköltöttük, apám cigarettára gyújtott.

— Csirkeneoelö bölcsőde. — jót nevet. Néhány lány, asszony bújt elő s ott vannak körülöttünk. — István bácsi így, István bácsi úgy. Adja ide a kulcsotI Ezzel mit csináljak? Azzal mi lesz? — Lyukas a vödör, csőrepedés van. Ö csak bólogat, majd a csőrepedésnél felüti a fejét.

— A vizet elzártad, vagy folyik az aprójószág alá? — Az asszony szepeg, apám káromkodik. Egy perc múlva nagy kulccsal jön viszsza. S a negyedik ház oldalában elzárt egy csapot. Majd beinvitál a tojásgyűjtőbe. Sok sok ezer tojás van itt. Amikor látja, hogy végignézek a rekeszeken, csak annyit mond: — Hétfőn szállítunk. — A falon egy rajz van. Rámutat és azt mondja, különös hangsúllyal — a bölcsőde. — Most már én is értem, hogy a csirkenevelőre gondol.

Nem mondtam, csak gondoltam, hogy nincs demmi baj, hisz révbe jutott az apám, megtalálta a helyét, de ha ezt kimondanám, talán egy kicsit szomorkodna rajta, mert a zsörtölődés és ez a lelkesedés nála már úgy látszik, összetartozik. Talán a zsörtölődés adja a puskaport ahhoz, hogy verekedni tudjon a jobb dolgokért, újabbakért.

Visszahozták a magtárkulcsot. Apám mint egy kapitány fordul oda asz asszonyhoz.

— Mennyit adtál ki a tengeriből, árpából, darából, lucernadarából? — Áz asszony gyorsan sorolja. Az öreg félszemmel figyeli az arcát. — Már bizalmatlan is — gondolom hirtelen — aztán félrefordulok, hogy mosolyom leplezzem.

A cigaretta

— Hát a pipa? — kérdeztem. — 0 vállrándítással tért ki a felelet elöl. De anyám megszólalt.

— Nem tetszik a menyecskéknek a szövetkezetben.

— Féltékeny a mama? — kacsintottam az öregre.

— Aki a menyecskéknél brigádvezetö, arra lehet is — nevetett apám. Aztán szótlanul szívtuk a cigarettát, míg elnyomta a csikket és egy kurtát sóhajtott. Kinézett a konyhaajtón. majd megzörrentette a csuporban a ka nalat

— Na, gyere — nyúlt a szék karjára tett kabátjáért.

— Aztán nehogy a kocsmába vidd — szólt utánunk anyám.

Az öreg az utcán halkan beszélni kezdett. Panaszkodott. Azelőtt nem volt szokása. Furcsállottam. A legjobb komáját, az elnököt mártogatta, hogy nem férnek össze Karádival, az elnökhelyettessel, meg azzal a gyerekkel, az agronómussal.

— Az elnök, Sándor bátyád, sokszor még többet ts iszik a kelleténél a volt kubikosokkal. Karádi meg a volt gazdákkal komázik. — Befordultunk a központ udvarára. Ez a valamikori kis kastély. A báró régi versenyistállóiban most a szövetkezet lovai vannak. Sőt. hátul a színekből, pajtákból is istállókat csináltak. Olyan ez az egész, mint egy hatalmas várudvar. Közepén lábakon álló, piroscserepes, új színnel. Takaros, gondozott udvar, apámnak mégsem derül fel a tekintete. Most az embereket veszi sorra, hogy nem tudnak rendet tartani.

— Amikor a maga gazdája volt mindegyik, még fel Is locsolta az udvarát. De itt? Fel vesz egy szalmaszálat s mintegy bizonyítékul az orrom alá tartja. Mosolygok, hisz olyan öregemberes zsörtölődés ez, amiről talán maga is tudja, hogy nincs igaza, de mondta, mondja. Egyszer csak megáll, szembefordul velem. Olyan ez az egész, mint a tejfel nélküli aludttej: ízetlen. Még sercint is hozzá. El kell fordulnom, hogy ne lássa mosolygó arcom. Eltapossa a cigarettáját. Ahogy odapillantok, hirtelen a csikkre földet húz a lábával. Majd meggyorsítja lépteit, s int, hogy menjek utána. Valamikor a kertek alatt a bárónak nagy rétje volt. Kiértünk az istállók mögé, s elcsodálkozom, mert rét helyett ólak sorakoznak katonás rendben egymás mögött. Apám mosolyog s nyitja a drótkerítés ajtaját.

— Hát ez a farm — mondja. En méregetem, s számolgatom az épületeket. Nyolc Ól, magtár, s ott a vasút felé egy összefüggő telepféle. Az öreg látja, hogy azon akad meg a tekintetem. Odaböks

— Jól van, Maris — bocsátja el az asszonyt, aztán hozzámfordul, mert látja, hogy megmosolygom kapitánykodását. Ha nem így csinálnám, mi lenne akkor? — Nem tesz hozzá semmit, de érzem, hogy a felelősségére, meg az emberek itt-ott meglévő hebehurgyaságára gondol. Látja, hogy értem, hátba ver. Még körülvezet a telepen, aztán elindulunk hazafelé. Az ügyeletes asszonyok most már mind ott vannak körülöttünk. Kikísérnek a kapun. Apám még megáll, s odaszól az éjjeliőrnek, aki ott üldögél az első ól előtt.

— Ha valami van, csak szóljon. — Az bólogat és szidja a pipát. Elindulunk keresztül a nagy udvaron. Alig megyünk néhány lépést, egy csavaranyát talál az öreg. A foga között szitkozódik. Megint az a zsörtölődő öregember, akivel itt átmentem az imént. Mosolygok rajta, hogyne, htsren eszembe jutott, hogy gyermekkoromban >s ilyen volt egy kicsit. Két eperfalevélért képes volt szombat este kizavarni az ágyból, hogy seperjem fel még egyszer az udvart. Néhány asszony megy el mellettünk. A farmnál mennek hazafelé. Apám egy két figyelmeztető szóval köszön el tőlük, s egy pillanatra visszatér arcára a mosoly, kicsit végigsimítja a bajszát és cigarettára gyújt. Evődve kérdezem meg tőle.

— Tényleg a menyecskékért szokott le a pipáról? — Felém fordul, teli szájjal mosolyog.

— Annak a vénasszonynak sincs más gondja, mint ilyesmit ráfogni az emberre. — Aztán megadóan hozzáteszi: —- Hát. ami igaz az igaz, ők is mondták, hogy büdös. — Már á kocsmában ülünk. Néhány ismerős, apám korabeli ember beszélget erről is arról is, majd hirtelen csend lesz. Az agronómus lép be. Egyenesen felénk tart. De ha nem is jönne, apám úgyis idehívná.

— Hallod, — kiáltja messziről. — Már alig van takarmány a csirkének és te nem adtál fogatot reggel, majd azt hiszed, hogy te miattad éhen hagyom pusztulni a jószágot. — A fiú mentegetődzik, ígéri, hógy hétfőn reggel az lesz az első. Apám még az utcán is ezen zsörtölődik.

— Hogy mindig veszekedni kell velük mindenért — cigarettára gyújt megint. Oldalról nézem, arcán lassan elsimulnak a ráncok, kis mosoly suhan át mélyenülő szemén. Belékarolok.

— Tudja, én nem hiszem ám, hogy ez az élet olyan tejfel nélküli aludttej lenne. Érti. Nem szól semmit. Leszakít egy akáclevelet és csendesen mosolyog.

H. SZABÓ JÓZSEF

10