A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1966-03-13 / 11. szám
SAMUEL SELVON trlntdadt regényíró és novellista An Island is a World IA sziget egész világi című regényéért Guggenheim ösztöndíjat kapott, jelentős sikert ért el Turn Again Tiger IFordulj meg, tigris) és 1 Hear Thunder IMennydörgést hallok) című regényeivel is. Itt közölt elbeszélése The Calypsonian címmel jelent meg az Andrew Salkey szerkesztette West Indian Stories (Saber and Faber 1960.) című kötetben. o lycm idő volt, mikor irtó pocsékul ment minden Trinidadben, és Beretva egy vasat sem keresett. Akárhogy erőlködött, akárkihez fordult, az emberek csak azt mondták: nincs meló. Bizony, ritka volt a meló, mint a fehér holló. Már vagy hat hónapja nem dolgozott. Ráadásul Beretva körülbelül öt dolláral tartozott a kínai vendéglőben, és legutóbb is, mikor betért egy szendvicsre meg egy pohár gyümölcslére, a kinézer azt mondta, addig nincs bizalom, míg ki nem fizeti összes adósságát. Még a nevét is beírta egy füzetbe, amelyet a pult alatt őrzött. — Várja csak meg, míg eljön a calypso ideje - mondta a kínainak. Aratni fogok. Emlékszik, tavaly is mennyi pénzem volt? SAMUEL SELVON: A calypsoénekes Habár a kínai emlékezett az elmúlt évre, ettől még nem lágyult meg 0 szíve. Beretva pedig annyira lecsúszott, hogy már éhezett, a ruhája piszkos volt, és sehol semmi kilátás. A calypso szezonra viszont még háromnégy hónapig várni kell. Ráadásul mindennap esett az eső, a csukáján meg hatalmas lyuk, ami úgy nézett ki, mintha csak őt röhögné. Igen. az eső tehet róla, amiért elcsórt egy pár cipőt a Park Streeten egy susztertől. Először lopott életében — soká tartott, míg rászánta magát. Ott ócsorgott a járdán a cipész műhelye előtt és olyanféléket gondolt, hogy i,Ö, Istenem, mondom, hogy éhes vagyok", a csukák meg ott sorakoztak az asztal körül, a földön. Volt, amelyik fölborult, volt ott régi meg új, az egyik talpalásra várt, a másik sarkalásra. Az egyik pár éppen olyan, mint ami rajta volt. Az asztal összevissza vágva, mintha a suszter vak volna, és a fát hasítaná a bőr helyett. Egy repedt, kiszáradt lopótökhéj is állt az asztalon, benne egy kis főtt csiriz. Olyan volt a csiriz, mint a kása, neki meg majd kiesett a szeme az éhségtől, úgy érezte, föl tudná falni. Szóval a suszter hátul volt, a bolt mélyén, és csak pár ember lézengett a járdán: azok is azt nézték, hová bújhatnának az eső elől. Olyan könynyűnek tűnt — csak lehúzza az ócskát, és fölveszi a másikat —, ki is választott magának egy pár cipőt, a legdrágább fajtából és ráadásul éppen az ő mérete. Beretvának eszébe jutott, hogy tavaly milyen nagymenő volt: kétszínű, betétes drága cipő a lábán: gabardin öltönyt viselt, és rikító nyakkendőt hordott. Most, hogy a béka fenekénél is lejjebb csúszott, váltig a tavalyival hasonlított össze mindent, és azt gondolta „Bezzeg, azok voltak a régi szép idők, vajon visszatérnek-e még valaha?" Azt hitte, a lopás könnyen fog menni: hiszen gyakori eset, hogy az emberek csak úgy otthpgyják a dolgaikat, és elmennek, akárcsak most ez a suszter, aki bevonult az üzlet mélyébe, neki pedig egyebet sem kell tennie, mint fölkapni egy pár cipőt és hidegvérrel odébbállni. Bizony, könnyen megy, hogy az emberből tolvaj legyen. Más nem is kell hozzá, mint egy pacák, aki totál le van égve, és sehogysem tud munkához jutni és — bumm! Mire kétszer, háromszor körbejárt — valamit valahonnan elemeit: egy narancsot, a tálcáról, vagy egy darab kenyeret a vendéglőben, vagy valami egyebet. Ahogy most ellopta a cipőt. És bár csudára be volt rézéivé és a gyomra csak úgy citerázott, Beretva megjátszotta a bátor, karakán fiút és fütyörészve ment lefelé az utcán. Csak ne lenne olyan éhes. Ott helyben, a Queen Streetnél, egy kínai étterem előtt remek ötlete támadt. Tulajdonképpen nem is volt ötlet, egyszerűen csak azt gondolta, ha már lúd, legyen kövér. De alig hogy az eszébe jutott, mintha leesett volna a tantusz: ha esetleg elkapnák a cipő miatt, egy füst alatt egyebet is lophat. így hát most mindenre hajlandó: csak start kell, csak az kell, hogy fölkurblizzák, aztán már megy minden, mint a karikacsapás. Mit gondolnak, miben töri most a fejét? Kitervelte, hogy bemegy a kínai étterembe, liül, j»l teletömi a bendőjét, aztán — sipirc! — elpucol fizetés nélkül. Igazán könnyen fog menni, csak azon csodálkozott, hogy előbb nem jutott eszébe. Míg az étlapot nézte, odajött a pincérnő. Ott állt mellette, ceruzával a füle mögött és amikor rápislantott. az étlap mögül, akkor jutott eszébe, hogy a nőnek ez itt csak az egyik állása lehet, olyan rettentő álmosnak látszott, a teste pedig meggörnyedt, mint egy darab rézdrót. Na, most mit csináljak? Hisz ez itt csak néhány rongyos dollárt kaphat a kinézertöl, abból pedig nem tud megélni. Egyszerre rájött, hogy ő o nő miatt gyötri magát, pedig ö maga Is óilatian le von égve, így hát megrázta a fejét, és az étlapot kezdte silabizálni. Majd megőrült: mindenből szeretett volna rendelni egy adagot: zsírban sült rizst, vagdalt csirkét, pörkölt disznóhúst, csirkesültet, madárfészek- levest, meg egy fene nagy adag salátát, óriási szelet paradicsommal és hagymával. Megint csak a tavalyi szezonra gondolt, amikor nagymenő volt; és a St. Vincent Street-i flancos kínai étterembe járt. Arra gondolt, milyen fura dolog is az. hogy néha az embernek annyi ennivalója van, hogy betegre zabálhatja magát, máskor meg felkopik az álla. Valahogy meg kéne oldani, hogy amikor jó passzban van, eleget falhasson előre egy hétre vagy hónapra. Egyből eltervezte, hogy legközelebb ha pénze lesz (Ó, Istenem!) nagyobb összeget helyez letétbe valamelyik étteremben, hogy később akármikor bemehessen oda és degeszre ehesse magát. De a pincérnő türelmetlenkedni kezd. Azt mondja: — Olyan soká tart, míg rászánja magát, mit rendeljen, mintha még sohasem evett volna vendéglőben. Eszébe jutott, hogy amíg tele volt pénzzel, semmiféle ócska nő nem beszélhetett volna vele így. Visszaemlékezett arra, hogy tolongtak a pincérnők, mind őt akarták kiszolgálni, és egy este, mikor elterjedt a hír, hogy Beretva, a calypsóénekes van ott, addig nem nyugodtak, míg el nem énekelt egy számot. Melyiket is? Azt, amelyik a házaséletről meg az agglegényről szól. — No gyerünk, gyerünk! Szánja már el magát, mister, nekem dolgom van I így hát egyszerű főtt rizst és párolt csirkét rendelt, mert azt gondolta, hogy a sok furcsa kínai étel közül egy se komoly eledel, olyan pörkölt kenyérgyümölcs füstölt hallal, neki most valami laktatóra van szüksége, hogy ha megette, hát érezze is, van valami a hasában. Erre azt mondja a nőnek, hogy először is hozzon egy Barbados rumot, mert tudja, milyen soká tart míg az ételt kihozzák ezekben az éttermekben, és addig elszórakozik a rummal. Mire az étel megérkezett, olyan éhes volt, hogy alig bírta kivárni: nekiesett a rizsnek meg a csirkének, mintha még az életében nem látott volna ételt, és három perc alatt mindent bepakolt. És mintha életében először látta volna a világot, csuda klasszul, prímán érezte magát. Hangosan böffentett: egy kis rizs meg a csirke föl is jött a torkába: mikor újra lenyelte savanyú volt. Eszébe jutott az az amerikai pacák, aki egy calypsót hallott itt Trinadadban, aztán visszament az USA-ba, ott lekottázta, és megfejelte, ahogy kell, majd előadatta az Andrew Sisterekkel. Csak úgy dőlt a pénz, mint a pelyva, és a dal a Slágerparádé műsorán is szerepelt, meg mindenütt. Akárhovó is ment az ember, mindenki csak azt a calypsót énekelte. Közben a szegény calypso-énekes, aki valóban írta a daít, majd éhen döglött Trinidadban; csak mikor egy nagyokos ügyvéd barátja szólt neki a szerzői jogról meg minden efféléről, akkor ébredt föl. Elment Amerikába és — mindenki tudja — egy kalap pénzt .szedett föl, miután az ügy elintéződött New Yorkban. Beretva jól ismerte a történetet. Amikor csak calypsót írt, mindig azon imádkozott, hogy bárcsak valami amerikai nagykutya meghallaná, megtetszene neki és kiadhatná. El is szokott járni a Frederick Streetre. meg a Marine Square-re a zeneműkereskedésekbe, és nézte a népszerű dalokat, kinyomtatva kottában, szöveggel, rajta a pacák neve nagy betűkkel a címlapon, néha még a fényképe is. És Beretva azt gondolta: miért is nem tudok én olyan dalt írni, hogy az én nevemet is megismerjék mindenfelé?
