A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)

1966-03-06 / 10. szám

góért és megemlítette, hogy olvasto o könyveit. Kifejtette csodálkozását afelett, hogy a gyenge testalkatú Vámbéry hogyan bírta ki a súlyos viszontagságokat. Vámbéry erre így válaszolt: „Soha nem voltam beteg, s nem a lábamon jártam be Közép-Ázsiát, hanem a nyelvemen, mert csak nyelvi ismereteim mentettek meg a közép-ázsiai zsarnokok önkényétől.“ „Sejtettem - válaszolt a császár —, de különben is nagy színészi tehetségnek kell önben rejlenie, mert különben nem játszhatta volna oly sikerrel a kolduló dervis szerepét."

Még egy koronás fővel találkozott Vámbéry, Ferenc Józseffel. Ferenc Józseftől azt kérte, hogy a pesti egyetemen megszervezhesse a keleti nyelvek tanszékét. Az uralkodó azonban úgy vélekedett, hogy még Bécsben sincs elég érdeklődés a keleti nyelvek iránt, annál kevésbé Budapesten.

„Ha senki sem tanul, Felség, majd tanulok én magam", válaszolt Vámbéry. Alig telt el két-három hónap, Vámbéry megkapta kinevezését a budapesti egyetemre. Ettől az időtől kezdve neve széles körökben ismertté vált, nemcsak hazájában, de az ország határain túl is. Érdekes epizódot jegyeztek fel ebből az időből Vámbéryről.

Korytnicán egy völgyet neveztek el Vámbéryről. Ugyanis a híres utazó Korytnicán is megfordult és az akkori Remete-lakban húzta meg magát. Az egyik kurtanemest egy mulató társaság előtt „uramb’átyámnak“ szólította, aki ezért megsértődött és az egész társaság előtt durván felelt vissza. Tisztelői azonban elégtételt adtak neki és ezért nevezték el a korytnicai völgyet „Vámbéry-völgynek“.

Továbbra is fenntartotta kapcsolatait Konstantinápollyal s Európa híres városaival. Figyelemmel kísérte a legfontosabb politikai eseményeket is, és ezenkívül széles körű irodalmi tevékenységet fejtett ki.

A magyar nép eredete és a magyar nyelv rokonsága kérdésében élénk vitába keveredett Budenz Józseffel és 1882-ben ennek eredményeként adta ki legjelentősebb művét: „A magyarok eredete" címmel. Ebben azt állította, hogy a magyar nép török eredetű és a nyelve közelebb áll a török, mint a finnugor nyelvekhez. Későbbi munkáiban — „A magyarok keletkezése és gyarapodása“, „A magyarok bölcsőjénél" - már engedett

merev felfogásából és elismerte, hogy a magyar nyelv alapszerkezete finnugor.

Nyelvészeti és etnográfiai munkássága mellett politikai tevékenységet is kifejtett. Mint az angol külügyminisztérium keleti szakértője, az angol befolyás mellett küzdött az orosz cári uralommal szemben. Ennek emlékét a „Keleti életképek", „Középázsiai utazás" és a „Nyugat kultúrája Keleten" című munkái őrzik.

Aki sokat él, nem tud még sokat, de sokat tud, aki sokat jár. Kirgizek közt tanulta meg ezt a közmondást. Életével fényesen bizonyította ennek igazát.

Bihari János

szülőfaluja

Nagyabony Dunaszerdahelytől két és léi kilométerre fekszik, eredete még az 1160—70-es évekre nyúlik vissza. A 13. század végén még mint a pozsonyi vár tartozéka, Fulobon néven található a régi oklevelekben, de a 15. század elején már a mai nevén szerepel.

Ennek a községnek szülötte Bihari fános (1764—1827) a világhírű cigányprímás, ' hegedüvirtuóz és zeneszerző. Az 1800-as évek elején alakította meg öt tagú együttesét, mely hírnevet szerzett nemcsak az országban. de külföldön is. A csallóközi nép dalait szólaltatta meg a pozsonyi országgyűlésen 1811-ben, majd Bécsben ejti ámulatba azokat, akik hegedűje gyönyörű hangját hallgatják. A verbunkos magyar nemzeti muzsikává válik keze alatt. Bihari, Lavotta és Csermák, a virtuóz triász révén magyaros társasági zenévé lesz a verbunkos, amelyet később I.iszt és Erkel fejleszt művészi színvonalra, sajátos magvar nemzeti zenévé.

' Muzsikája dinamikus Kiejti, amelylyel a Bécsben élű magyar hazafiakban táplálja a szabadság lángját és fokozza bennük a bécsi udvar elleni mély gyűlöletet. Gyakran játszotta a Rákúczi-indulót, amelynek nagyzenekari formáját H. Berlioz feldolgozása szerint ismerik ma is. Liszt Ferenc is elragadtatással szólt Bihari zenéjéről, művészi tehetségéről.

Bihari János születésének 200. évfordulójáról ünnepélyes keretek között emlékezett meg szülőfaluja, Nagyabony 1964 őszén, amelyen szép számban jelent meg a dunaszerdaheiyi járás kulturális hagyományait ápoló lakossága. Ebből az alkalomból emléktáblát lepleztek le a nagyabonyi knltúrház falán.

T. M.

Dunaszerdahely, Fő utca

húsos száj; ingerlő nőlség. Ha az utcán látom, megfordulok utána. Így nyomorultan, megviselten. gyűrötten kiábrándító volt.

— Hogy kerültek Ide? — kérdezte unottan.

— Szöktünk.

— Csempészkedtek?

— Diákok vagyunk.

Természetes modzulattal közelebb húzódott s rám takart egy piszkos nagykabátot.

— Megfázik — mondta.

Restellkedve körbe kaptam a tekintetem. Berta figyelő szeme kísért minden mozdulatot, s valahányszor megfeszült térdünkön a kabát, nyelt egyet.

— Hajnalban már a diák is jó — vijjogott epésen a vékony hang. — Mindennap máshoz pártol . ..

— Lator, szemérmetlen — nyelvelt vissza az asszony. Elcsalt, biztos utat ígért, szállodát ...

Láttam, Pogácsa kárörvendöen elmosolyodik. Az öreg pedig félhangosan súgta Szekeresnek:

— Egy pénz ez...

— És maga? — kérdezte váratlanul Berta.

Amaz hosszan nézte a kérdezőt, és csak

aztán felelt;

— Hozzájuk sodródtam ... Nekem csak egy pár bakancs kellett télire. Fázik a lábam...

— Maradt volna otthon — rtpakodott rá az asszony. Fogadkozott, mindent megígért, mikor meg szaladni kellett, belebukott a hóba.

Az öreg nem szólt vissza. Dünnyögött, hümmögött, de fogta a száját.

— Tudják-e a karácsonyi énekeket? — kérdezte Bertához fordulva.

— Sok van.

— A kálvinistákét. És választ sem várva öregesen rezgő hangján elkezdte; „Krisztus urunknak áldozz születésén“ ...

A harmadik sor után abbahagyta és csodálkozva kérdezte:

— Miért nem mondják velem?

— Kenyérért könyörögjenek inkább — szólt közbe az asszony.

Szekeres fáradtan bóbiskolt. Berta a szeme sarkából figyelte a pillanatnyi mozdulatlanságot. Az asszony óvatosan felém fordult. Éreztem, hogy fokozatosan izgalomba hoz a női

test közelsége. Előbb csak a kezem fogta meg, aztán a melengető rongyok alatt lába mezítelenségére szorította a tenyerem. „Melengessen", súgta. Megremegtem és félelem rándult idegeimbe, tiltakoztam, de ez csak addig tartott, míg elhal a deszka recsenése... Felparázslott bennem a megkívánás izgalma. Már nem érdekelt Berta vizsla tekintete, sem a vékonyhangú röhögős csúfolódása. Messziről hallottam az öreg kérlelését is: „mondják már velem, diák urak“.

Váratlanul megzörrent az ajtó. Bejött a járáshívatal altisztje és egy kiskorsó bort nyomott Pogácsa kezébe.

— Forralt bor — mondta és ránkcsapta az ajtót.

— Pán kapitán — kiáltott Berta az egyenruhás alak után.

— Marha — intette le Szekeres.

Tudják, hogy itt vagyunk, villant át rajtam a gondolat.

Kezdetben csak hárman ittunk; körbe járt a korsó először. A második körbe már az öreg -is belépett. Szekeres invitálta meg. Ittunk, harmadszor, negyedszer. Nem tudtuk, ki küldte, kihez tartozik a korsó, ittunk, ízlelgettünk, szagolgattunk és élveztük a végtagjainkat melengető zsibbadást.

Pogácsa hamar feltalálta magát, kocsmárosnak állt; a kör_közepére ült és ő kínálgatott. Hiába szorított magához az asszony, elmozdultam tőle. A korsóhoz pártoltam. A hatodik körnél már sajnáltam, nagy szürke szemei ragadozóként fogták a bor útját.

— Kínáljuk meg — szóltam Berta felé.

— Nem Iszom utána — Intett le.

— Ismerik-e a szentestei imádságot? — kérdezte az öreg.

Hallgattunk.

— Legalább énekeljenek! — kérlelt bennünket.

— Nem templom ez — avatkozott bele az asszony.

„Krisztus urunknak áldott születésén“, kezdte.

— Ez már volt, —- röhögött a vékonyhangú.

„Dicsőség magasságban az istennek“ — kapott a negyedik sorba. Senki sem csatlakozott.

Megállt, körbejártatta rajtunk tekintetét, ráncosodó arccsontjait már beszínezte a bor.

„És békesség légyen földön az embereknek“, kornyikálta tovább. Én is belekaptam volna, de valami belső restellkedés még viszszatartott:

— Inkább kérje az istent, mi haszna ebből a sok dicsőségből — mondta az asszony és közelebb húzódott Pogácsához.

Fejembe szökött a bor. Ez a siralmas börtönház lassan körbe mozdult. Megindult a -helycsere, az asszonyhoz nyomakodott mindenki; a gyermek jézus jászolához igyekvő keresztények.

Szekeres az öreggel civődott. A katolikus karácsonyi énekek elsőbbségét bizonygatta.

— „Az istennek szent angyala“ — kezdte, de tovább nem is jutott.

— Krisztus urunknak — rezegte az öreg. Ebbe belekapott mindenki. Végigmondtuk három versszakát.

Ittunk. Már az asszony is a körben ült Mosódni kezdtek köröttem a tárgyak. Hanvattdöltem a „pódiumon“. Kellemes meleg bizsergett bennem. Fogytán volt az ital. már csak kortyonként Ihattak. Berta szigorúan vigyázott a rendre. Az öreg visszaült a kályha mellé és az elkobzott bakancsát emlegette. „Ezzel lett volna egy pár, ez sem lehet az enyém. Fekete volt, szép fekete bakancs ... Krisztus urunknak ... neki se volt rendes cipője ... egyformák vagyunk ...“

Számomra ismeretlen dallamra, ami az egyházi énekek monotonságával kezdődött, illegetni kezdte magát az asszony. Ringatta a vállait. Szekeres dübögni kezdett a pódiumon. Az asszony leszállt, s derekát rlszálta. Forgott, sikkantgatott és bort kért egyre gyakrabban.

Még arra emlékszem, hogy valaki betakart és átölelte a vállamat. Motyogott is valamit a fülembe, de azt már nem értettem mit, mert fáradt álom szakadt rám.

(Folytatjuk |

13