A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)

1966-03-06 / 10. szám

Ármin, a híres utazó

D r. Vómbéry Ármin, a híres utazó és tudós 1832-ben született Dunaszerdahelyen. Szegény családból származott. Apját korán elvesztette, anyja, hogy gyermekei felnevelésében támaszra leljen, újra férjhez ment. A második házasságban mind az édesanya, mind a család csalódott. A gyermek Vámbéry korán megismerkedett az élet nehézségeivel. A nevelőapa gorombaságát csak az iskola padjaiban tudta feledni. Tanítóit bámulatba ejtette az idegen nyelvek gyors elsajátításával. Az örömbe azonban itt is üröm vegyült, mert durvalelkű kamasztársai gúnyt űztek belőle testi fogyatékossága - sántasága - miatt. Nevelőapja később női szabóhoz adta be inasnak. Majd a helyi kocsmóroshoz szegődött, ahol csizmapucoló, pincér és házitanító volt egy személyben. Amikor nyolc forintotot összegyűjtött, beiratkozott a szentgyörgyi gimnáziumba. A kevés pénz hamar elfogyott, de a kis Vámbéry nem ijedt meg. Házaló, kosztos diák lett. Hét család gondoskodott ar-Vámbéry

ról, hogy mindennap legyen mint ennie. Tizennégy éves korára elvégezte a gimnázium alsóbb osztályait. A felsőbb osztályokat Pozsonyban végezte. Közben nyelvfordítással keresett itt-ott pénzt. Az utazási vágy már ekkor feltámadt benne. Szünidejét arra használta fel, hogy Bécsbe, Prágába és más híres városokba látogatott. Útközben pihenőt a plébániákon tartott, ahol szívesen látott vendég volt a latinul szépen beszélő diák.

Egymás után tanulta meg az idegen nyelveket. Tizenhat éves korában a magyaron kívül már beszélt latinul, franciául, németül, szlovákul és már tanulta az angol, dán és a többi germán eredetű nyelveket, továbbá az orosz, szerb és horvát nyelvet is. A török nyelv tanulásához is korán hozzálátott. Fokozott érdeklődéssel fordult a keleti irodalom felé.

Vámbéry egyre inkább a mesés kelet megismerésére törekedett. Az arab, perzsa és az orosz nyelv elsajátítása után elhatározta, hogy keletre indul és tudását ott gyümölcsözted.

Több ajánlólevéllel és báró Eötvös József anyagi támogatásával kelt útra a húszéves Vámbéry. Báró Eötvös cámogatása csak a Fekete-tengerig segítette. A hajón úgy tengődött, hogy étkezés idején az olasz szakácsoknak Tassá és Petrarca verseiből szavalt, s ezért egyegy jobb falatot juttattak neki.

Isztambulba érkezésekor nagy nélkülözéseknek nézett elébe. Szerencsére az utcán egy magyar emigráns felismerte és helyzetét

megtudva, a „Magyat Egylet“ helyiségében szállásolta el. Később egy gazdag török úr nyelvmestere lett. Majd Husszein bey mellé került nevelőnek. E háznál közelebbről megismerkedett a török életmóddal. Itt ragadt rá a Resid effendi elnevezés is. Vámbéry Huszszein Da-im pasával és egész udvartartásával szoros barátságot kötött. A buzgó, szorgalmas ifjú szívesen látogatta az iskolákat és könyvtárakat. Itt írt tanulmányait beküldte a Magyar Tudományos Akadémiának és ezért a munkásságáért az Akadémia levelező tagjának választotta. 1861-ben tért vissza Budapestre, ahol megtartotta székfoglaló beszédét. Az akadémia 1000 forint évi támogatással ismét keletre küldte.

1862-ben a Boszporusz partjai és Közép-Ázsia pusztái felé indult. Meglátogatta a mecseteket, a zarándokhelyeket, sőt Mekkát is, hogy mint képzett dervis kereshesse fel Kelet-Ázsiót. Az Arábiái sivatagon tatár dervisként vándorolt végig. Az út rengeteg veszélyt rejtett számára, olykor a leg rettenetesebb nyomorúságok között élt. 1863 elején elhatározta, hogy meglátogatja Khivát és Bokharát. Majd Bokharán át Szamarkandba ment, ahol életveszélybe került, mert a bizalmatlan emir ió fél órán át tudakolta kilétét. Resid effendi oly ügyesen játszotta meg szerepét, hogy a fejedelemtől állami díszruhát és nagyobb összegű pénzjutalmat kapott ajándékba.

Hératban, India kapujában elvált társaitól és 1863. nov. 10-én 2000

emberből álló karavánnal visszatért Teheránba. Itt két hónapon át pihente az út fáradalmait. Az angol követ pártfogságba vette és ennek köszönhette később angliai sikereit. 1864-ben visszatért Isztambulba, majd Pestre, ahol kissé megpihent.

Báró Eötvös József biztatására, (aki a Magyar Tudományos Akadémia alelnöke volt ekkor) Vámbéry Londonba ment. Londoni tartózkodásáról jegyezték fel az alábbi anekdotát.

Barátai elhatározták, hogy egy felolvasó esten bemutatják a híres utazót a nagyközönségnek. Vámbéry azonban észrevette, hogy még az ismerősei is gyanakodva nézik. Eleinte nem törődött vele, de később megkérdezte Kmetty tábornokot, (akit még tulajdonképpen Törökországból ismert) mi az oka a társaság furcsa viselkedésének? Kmetty tábornok nevetve válaszolt. ,,Az ön napsütötte arcszíne, kifogástalan perzsa és török társalgása azt a hiedelmet keltette, hogy perzsa csavargóval állnak szemben." Az angolokat a tábornoknak kellett meggyőznie az ellenkezőjéről. Vámbéry kedélyesen válaszolt: „Ázsiában azzal gyanúsítottak, hogy európai, Európában pedig azzal, hogy ázsiai vagyok. Ez az átka a sok nyelven beszélésnek."

Közép-ázsiai utazás című munkája Londonban jelent meg, de a következő években már németül, franciául is kiadták. Szívesen fogadták Vámbéryt a francia udvarnál is. III. Napoleon császár a kihallgatáson eismerését fejezte ki veszélyes vállalkozásainál tanúsított bátorsá-A városvégi házak dombra könyökölnék. Meredek, göröngyös emelkedő ez. Fiatalja, öregje, csak úgy ismeri, Köszörű-domb. Egyetlen dísze a názárethi Jézus kőkeresztje. Magasra emelték a kopott pléhkrisztust, hogy jól láthasson az út két oldalán sorjázó házak udvaraiba.

Jármű közelít felénk, a városi autóbusz. Elibénk érve lassít és a sofőr kihajol az ablakon, hogy jobban láthasson ránk. Kérdez is valamit, de hiába fordulunk a hang irányába, nem értjük.

A járási parancsnokság szobájában kellemes meleg van. Kívülről, belülről rangos ház, villának illő. Ügyvéd földbirtokosé volt, most a csendőrök vára.

Az asztalnál teltképű, álmos szemű csendőr ül. Látszik, hogy álmából verték fel. Inget sem vett magára, a pizsamakabátot hanyagul betűrte a nadrágba és vállára terítette az aranygombos köpenyt. Komolytalan elegancia. Arca, mozdulatai Ismerősek, talán még a nevére is emlékszem... Drda, igen. Harmincnyolcban parancsnok volt, utolsónak hagyta el a várost, búcsúzóul dühödten lövöldözte a kitűzött magyar zászlókat. Azt beszélték róla, családja is van Pardubice környékén, de azt sohasem hozta magához. Egyedül élt, s időnként ő utazott el.

Mogorván a fal mellé sorakoztatott bennünket és az ábrázatunkat kutatja. Az ő kivételével ugyanazok a szereplők, legfeljebb a hely

és a kulisszák változtak. Ügy érzem magam, mint bukott diák az évvégi díszünnepségen, csodában nem bízom.

Rémületemre fáradtság zuhan. Mindegy, hogy mit mond, egyre megy. Messziről hullanak felém a szavak.

— Miért jöttek haza? — kiált ránk.

— Ide tartozunk — válaszol Szekeres nyugodtan.

— A szívük odahúz. Innen élősködnek. Viszik, lopják a sót, a cukrot, a ruhát. Kereskednek, rabolnak — szórta ránk egy lélegzésre a tömzsi ember.

— Állatot, csordát csinálnak belőlünk. Az ABC-t sincs módunkban megtanulni — ellenkezett dacosan Szekeres. Amaz figyelmen kívül hagyva folytatta;

— Alig töltjük meg az üzleteket, kiürülnek. Már csak a csempészeknél lehet vásárolni. Semmi sem.elég. Éhesek, rongyosak. Elég a zsiványkodásból, ez a mi országunk. Ha nem tetszik, mehetnek... Darócsapkát a fejükre, törjék a követ.... a földet sem érdemlik «r? sorolta magából kikelve.

Nem kérdezett ez az ember semmit. Nem volt kíváncsi. Csak a maga Igazát lobogtatta egyre féktelenebből. Aztán váratlanul abbahagyta, magára kapta köpenyét, átkísért a Járási börtön épületébe és ránkcsapta a közös cella vasajtaját.

Leírhatatlan, bűz csapott az arcomba. Valaki röhögve megszólalt a sarokból:

f— Megjöttek?

— Egymás mellett álltunk. Az utca szürke fehérsége után ez a félhomány vaksötétnek tűnt az első pillanatokban.

— Kerüljenek beljebb — ízetlenkedett az előbbi hang. — Mindjárt hozzák a paplant.

A helyiség nagy részét félméternyi magas deszkából ácsolt fekvőhely fogta félkörbe. Valami nagy ünnepség szónoki pódiumát szerkeszthették ide szükségből.

— Kész a színpad, kezdődhet az előadás. Dáridózhatunk, szavalhatunk és rohadhatunk — mondta Szekeres.

— Csak otthoniasan — idétlenkedett a röhögős.

A bejárat mellett ormótlan kályha terpeszkedett. Oldalánál sovány, borostás arcú öregember szendergett. Fejét valósággal belete-. mette baltenyerébe, jobbjával pipáját tartotta.

— Kenyerük van? — kérdezte egy rekedt női hang. „Az emelvényen“ három fekete kupac domborodott, egy egyikük nő volt. Arcát alakját nem láthattuk, csak lyukastalpú félcipőjéről következhettünk a hang gazdájára.

— Dohányt hoztak? — mozdult felénk az öregember. — Tőlem elvették. Egy zsákkal hoztam, de még a pipámból is kiverték. Megbüntettek.

Nem állt fel, csak a kezét nyújtotta, mint egy nyomorék koldus.

— Kenyerük sincs? — Ismétlődött a kérdés. Az egyik fekete kupac felemelkedett. Borzas női fej bújt ki a kabát alól, félkönyökre támaszkodott és kérdően nézett ránk.

— Mi is megennénk — válaszolt Szekeres lehangoltam

— Szomorú karácsony nyöszörögte az öreg.

A pódium szélére ereszkedtem, hogy közelebbről lássam a kenyérkérőt.- Ne Ijedjen be, öreg, még nincs vége A napnak — bátorít egy ingerlőén vékony hang a kabát alól. — Az isten ma kiengeszteli a csendőröket.

Harminc év körüli asszony ült velem szemben. Fáradt, álmos szemek, zilált, barna konty, szabályos homlok, széles arccsont és kínálkozó

12