A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1966-03-06 / 10. szám
Sokat fárad a vadász, Ritkán száraz □ halászi Mindig rongyos az aranyász. Tanyája volt a sziget a Duna óriásának, a vizának, vagy ahogy a régiek nevezték az őrhalnak is. Az őrhalra való halászatot különösen tavasszal és ősszel bonyolították le. Királyi halnak is emlegették nemcsak a nagysága miatt, de inkább azért, mert gyakran megtalálható volt a királyok asztalán. Maga Mátyás király is szívesen vett részt a vizafogósokon, hisz Pozsony~ és Komárom közötti hajóuton gyakran látta az őrhalakat. Szájhagyomány szerint többször Is megvendégelték a kihályt és vadászkíséretét a Duna menti halászok a vizából készített különféle finom ételeikkel. Őrhalak ma már nincsenek a Dunában. A halászok szerint az utolsó vizát, (amely kb. 3 q-ás volt) az 1900-as évek elején fogták a vajkai halászok. Mátyás király kedvelt vadászterülete volt Csallóköz, ahová gyakran ellátogatott, ezért több vadászkastélyt is épített. Különösen a komáromi gyümölcsöskertjében és vadaskertjében érezte magát otthonosan, itt pihente ki a politikai és országirányítási gondjait. Komárom kiindulóhelyül is szolgált. Pár napi komáromi tartózkodás, vadászós után Csallóköz belseje felé vette útját kíséretével. Előfutárait és szálláskészítőit már indulása előtt Mátyás király bauszeni szobrának feje 11486) Csallóközi képek Mit beszél a Csallóköz Mátyás királyról Csallóközről még nem adott a történelemtudomány átfogó képet. Etnológiája, etnográfiája és folklóra is még feldolgozatlan. Még nevének eredete sincs tisztázva, sokan azt állítják, hogy a szigetet átölelő középkori Csalló nevű folyóról nevezték el, mások szerint a Csalló személynév, amely bolgár-török eredetű madárnév volt. Csallóköz neve tehát nemcsak egy rég letűnt folyamág, de minden valószínűség szerint egy Csalló nevű magyar nevét is őrzi. Általában a Pozsonytól Komáromig húzódó Nagy- és Kis-Duna áltaí közrezárt szigetet nevezzük Csallóköznek. Ezt a területet Közép-Európa legnagyobb szigetének ismerik. A Duna szabályozásáig vízág szelte keresztül-kasul. A sziget hossza kb. 84 km, a szélessége pedig helyenként eléri a 30 km-t is. Területe 1885 négyzetkilométer. Már a régi időkben kb. 200 településről találunk feljegyzéseket a megmaradt levéltári adatokban. A rege szerint Aranykertnek nevezik a régi Csallóközt. Ezt az elnevezését a dús aranykalásszal ringó tájak gazdagsága tartotta fenn a sziget lakóinak emlékezetében. Az elnevezés öszszefügghet az őslakosok foglalkozásával is — az aranymosással, amelyet igazol a Csallóközaranyos nevű község és a pozsonyeperjesi i.Aranyerdő" elnevezés. Aranyat még a Duna többi szakaszán is mostak (pl. Kolozsnémán). Ebből az időből származnak azok az aranymosó eszközök, amelyek közül néhány darabot a Csallóközi Múzeumban, Dunaszerdahelyen őriznek. Csallóköz nagy része a régebbi időkben zsombékos, ingoványos vadvizekkel elárasztott terület volt. Vizei tele voltak különféle halakkal, vfzimadarakkal, erdei bővelkedtek kisebb és nagyobb vadakban. A hagyomány szerint erdeiben bőven élt nyúl, fácán, őz, szarvas, vaddisznó, réti farkas, de tanyázott itt még bölény is. A magyarság három ősi foglalkozását a csallóközi halászok ajkán élő verstöredék így foglalja össze; pór nappal előre küldte. Rendszerint első állomásuk Megyer és környéke vöt. Megyeri vadászkastélyában ízes ételekkel és italokkal várták őket. Még ma is mutogatják a megyeriek azt a fát, ahol a lovász a király lovát kikötötte, s állítólag Mátyás is szívesen pihent meg a szép tölgyfa árnyékában. Ezt a fát ma is Mátyásfájának nevezik, kb. 2 méter magasságban látható még a törzsén a benőtt karika helye. Történelmi adatok bizonyítják, hogy a király hadaival többször is átvonult Megyeren és 1466- ban városi kiváltságot adományozott a kis mezővárosnak, és a már meglévő pallósjogát is megerősítse. Következő vadászállomásuk Alistál-Mad község voltak. Alistálon és Felistálon állítólag jól kiépített istállói voltak a királynak, ahol a vadászatra lovakat váltottak. A lovászmesterek az alsó és a felső istállók között,' Tönyén aktok. A nép ma is úgy beszéli, hogy a falvak neve ebből az időből származik. Egy nagyon kedves monda él még az ottani emberek között: Kedveskedni akart a falu népe Mátyásnak, ezért egy tál meggyel kínálták meg a királyt, amikor az fáradtan és szomjasan érkezett a falu szélére. A falu hadnagya (bírája) a táfcr meggy fölé egy másik tálat helyezett és így szólt a királyhoz: í.llram királyom, fogadd el tőlünk szomjad enyhítésére ... - s közben átnyújtotta a tálat « felül is tál, alul is tál, középett a meggy. i,A király mosolyogva válaszolt az elmés ajándékozásra, válasza bölcsen hangzott: „Igazad van, bíró, látom, alul is tál, felül is tál, középen van Tőnye - itt valószínű a király a tőnyeiek vendégszeretetére célzott. Hasonlóan él a nép ajkán Mátyás és Mad község kapcsolata is. Albáron és a környékbeli falvakban így maradt fenn a monda Mádról: Hatalmas, több évszázados fa állt Mad határában az Orfa-dűlőben, ahol Mátyás vitézeivel mindig megpihent, majd több napot töltött vadászkastélyában. Előfordult, hogy a falu élelmét majdnem felemésztették, ezért a bíró úgy döntött, hogy a fát ki kell vágni. Amikor Mátyás a legközelebbi vadászat alkalmával előre küldte vitézeit, azok visszafordultak és jelentették a királynak, hogy kedvenc fájót már kivágták a módiak. Mikor Mátyás Mad határához ért, a birót felelősségre vonta és társaságával tovább vonult; majd a következő szavakkal búcsúzott tőlük: „Ne szűnjék meg a perpatvar falutokban soha!" A módiaknál más Mátyás mondáról is hallottunk. Amikor ott jártunk, elbeszélgettünk idősebb emberekkel és meglátogattuk Tóthné Prékopa Adél nyugdíjas igazgatótanítónőt, aki így mesélte el a falujukról szóló mondát: „Nagymad község nemes község volt. Keletkezéséről biztos adatunk nincs, de a monda szerint már Mátyás király idejében létezett. Mátyás gyakran eljárt vitézeivel községünkbe vadászni. Mikor elfáradtak, az Örfa-dűlőben levő hatalmas őrfa alatt telepedtek le. Ez a fa olyan vastag volt, hogy nyolc meglett férfi egymás kezét fogva alig bírta átölelni; és olyan magas volt, hogy Mátyás Budavárból megláthatta. Egy alkalommal a király vitézeivel a vadászatban kifáradva az őrfa alatt falatozott. Jóízűen fogyasztották a finom paprikás szalonnát s a ropogós fehér cipót. Étkezés közben a király egy hím szarvast pillantott meg s kiadta a parancsot, hogy azonnal vegyék üldözőbe. A vitézek; élükön a királlyal lóra pattantak s az elemózsiát a földön hagyták. A földön hevert a sok pirosnyelű bicsak. Némelyik vitéz zöldnyelű bicsakját a fa törzsébe szúrta. A madarak és kóbor kutyák megették a földön hagyott élelmet. Kis idő múlva az őrfa alá ért két madi atyafi és így szólt az egyik: „Ahun la, sógor ezen a fán meg bicsak terem!" „A bion — felelte a sógor, s lehajolva felvett egy pirosnyelűt, mondván: „E má irett, mert piros és lehullt." A másik a fa törzséből húzott ki egy zöldnyelűt s együgyű ábrázattal kiáltott fel: „Nizd, koma e’ meg iretlen, mert zöd". Meghallotta ezt a párbeszédet egy arra haladó albári ember és elmondta a környéken mindenkinek, hogy mit látott, mit hallott. Azóta a módiakat sikeresen megbosszantottók, ha megkérdezték tőlük: „Bácsi, érik-e már a bicsak?" vagy „Néni, megérett-e már a bicsak?" De a kérdés után szedték is az irhájukat, mert a módiak nagyon haragudtak ezért s bizony néha „bicsak élre" is került a sor, amiért madi bicskásoknak nevezik a fiatal berzenkedőket.- Mikor én ezelőtt 49 évvel Madba kerültem — meséli tovább a nyugdíjas igazgatónő - még akkor is haragudtak azokra, akik a bicsak után érdeklődtek. Én az iskolában minden évben elmeséltem ezt a kedves helyi mondát. A kézimunkoórán pedig növendékeimmel ügyes kis „madi bicskát" faragtattam. Lelkűkbe véstem, hogy ha valaki megkérdezi tőlük, hogy érik-e már o bicsak, ezért ne haragudjanak, mert okos ember ezen csak mosolyog és mi büszkék vagyunk rá; hogy olyan igazságos nagy király, mint Mátyás, többször meglátogatta községünket." Mátyás kíséretével több ízben felkereste a Dunaszerdahely környékbeli falvakat, így a Karcsákat (12) Dercsikát, Bőst is. A mai Solymoskarcsáról gzt mesélik, hogy a király sólymászai laktak itt, akik idomították a sólymokat, s ha Mátyás kíséretével megjelent, okkor a sólymószok is elkísérték vadászútjaira. A vadászatok után evés-ivás közben a ■'siposkarcsai igricek, a király zenészei gondoskodtak a jó hangulatról. Mivel a jókedv alapja a jó bor, így a pinkekarcsai pincékből került bor az asztalokra. Előfordult; hogy a tudósok is elkísérték a királyt Csallóköz szép vonzó tájaira, ezek szórakoztatására Göncölkarcsán a király kis tudományos központot létesített, ahol kezdetleges műszerekkel ugyan, de □ csillagokat is vizsgálhatták. Nem vetette meg oz ifjú király a szép fiatal menyecskéket sem. A hagyomány szerint egy szép lányt választott |0
