A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1966-02-27 / 9. szám
MIKOLA ANIKÓ: KÖNYÖRGÉS REGGELÉRT, TAVASZÉRT ÉS ÖNMAGUNKÉRT Kormos ág bogok közt eltűnő fény lesz-e új reggelünk? Vagy ássuk fagyos gyökerek közé sírját elmúló napunknak? Tűzvész pernyéje permetez rá arasznyi feledést vagy árvíz iszapja lesz a szemfedője? Égre emelt karú fák kiáltsatok! Ne engedjétek elszállni a napot!, Álljatok elébe! Ki tudja felébredünk-e holnap? « « < A tél boltívei alatt kereslek. jégkristályon szűrt fény, ezer hegyű tüzes sugár-tű égeti szemem és nem találom az utat vissza hozzád. Ha hátra fordulok csak tegnapi arcom jön felém, amit jó volna elfeledni. Iszonyú mélyre rejtőztél előlem. Partszakadások örvényölébe, iszapos mederben fűzfák gyökerébe és nincs anyag, miből újra formálnám arcodat, Átmegyek az időtlenség terén, hol parázs-szemű madarak énekelnek és daluk éles kései között, félmosolyok tüskéi között, jéggé fagyasztó fényben, éjben, halál-sötétben, napjaim labirintusában, a tél boltívei között már nem hiszem, hogy megtalállak. # # * Tegnap indultam, ma tovább megyek, s utolsó ajtóm holnap újra a tegnapra nyílik. Mondd, hol keresselek? Korhadó hordók, penészek pincéiben növekvő sárga csíra, áttetsző ködtest volt szerelmed, mely érintésemre szertefoszlott. Barlangok mélyére rekesztett, pókháló-függönyök közt didergő sugár, önmagukba térő napjaim reménye, célja, merre vagy? Hagyjatok elfutni, elfedni arcomat, nem nézni szembe az éjszakával mert kést rejteget köpenye alatt s ezer kezének számtalan görbe ujját nyakamra fonja, fojtogat. Fénnyel kizárom nem jöhet be Átvirrasztom az éjszakát, de kése nem kóstol belém s füle nem hallja véremet dalolni. Legyen már vége! Legyen már végre reggel! Tölgyfa kapukon ki hallja kopogásom? Kinek adjam át álmaim kövét? Merre van hozzád vezető utam?. De fáradt-sötét éjben, s fényben, dermesztő hálál-fehérben talán mégiscsak megtalállak. S túl a tél kupoláin, az idő útvesztő erdején túl, napjaim számláló kakukkmadár dalával eljövő tavasz fogad majd és kormos ág-bogak közt feltűnő nap hozza tenyerén új reggelünket, TRUM AN CAPOTE : M Í T j 3 Hl Folytatás a 11. oldalról — Nagyon kedves - hálálkodott. - Sajnálom, hogy úgy viselkedem, mint egy bolond, de ez a rettenetes gyerek. .. — Persze, drágám — vigasztalta az asszony. Ne vegye úgy a szívére! Millerné a karjára hajtotta fejét: annyira megnyugodott, hogy majdnem elaludt. A háziasszony bekapcsolta a rádiót — zongoraszó és egy rekedt hang töltötte meg a csendet. Millerné a lábával verte az ütemet. — Talán nekünk is el kellett volna mennünk — mondta az asszony. — Nem akarom megint látni! Egyáltalán nem akarok a közelében lenni! — Na, na . . . dehát mit kellett volna tennie? Felhívni egy rendőrt. Már hallotta a férfit a lépcsőn. Homlokát ráncolva lépett a szobába: a tarkóját vakarta. — Senki sincs ott — mondta nyílt zavarában. Biztosan kereket oldott. — Ne lódíts, Harry — szólt az asszony. Egész idő alatt itt ültünk, biztosan láttuk volna. Hirtelen abbahagyta, mert férje dühösen nézett rá. — Mindenütt kutattam. Egyszerűen: senki sincs ott. Senki, érted? — Mondja csak — kérdezte Millerné és felállt — nem látott egy nagy papírdobozt vagy egy babát? — Nem asszonyom, semmit sem. És a fiatalasszony úgy mondta, mint az ítéletet: » — Nana. hát ez már mindennek a teteje ... MILLERNÉ CSENDBEN VISSZAMENT a lakásába és a szoba közepén némán megállt. Bizonyos szempontból semmi sem változott, a rózsa, a kalács. a sütemény a helyén maradt. De a szoba üres volt. üresebb, mintha bútor se. apró-holmi se lett volna benne, élettelen, megkövült, mint a halottasház. Üj idegenséggel derengett fel a heverő: ürességének értelme volt, amely kevésbé átható és rettenetes lett volna, ha Miriam kuporog rajta. Mereven bámult a helyre, ahová — úgy emlékezett — a dobozt tette; és a puffok egy pillanatra kétségbeesetten megperdültek. Kinézett az ablakon: igen, a folyó valóságos volt, igen, a havazás is — dehát ki tehetne holtbiztos tanúságot minderről? Miriam, aki olyan elevenen itt volt... és mégis, hová lett? Hová? Hová? Hová? Mintha álomban járna, lerogyott a székre. A szoba elvesztette formáját,’ sötét volt, egyre sötétedett és ez ellen mit sem lehetett tenni. Nem volt ereje, hogy kezét kinyújtsa és felkattintsa a villanyt. Szemét behunyta, s hirtelen valami felfelé ható áramlást érzett, mint a búvár, ha a távoli, zöld mélységből felszáll. A rémület vagy a nyomasztó szomorúság idején vannak pillanatok, mikor a tudat mintegy valamilyen kinyilatkoztatásra vár, mialatt a nyugalom fonala beszövi a gondolatokat: olyan ez, mint az alvás, vagy mint a természetfeletti révület: és a csendben az ember ráébred a nyugodt értelem erejére. Igen, mi van akkor.., ha soha nem találkozott volnp egy Miriam nevű lánnyal? Ha minden értelem nélkül rémült meg az utcán? Végtére is mint bármi másnak, ennek sem volt jelentősége. Az egyetlen, amit Miriam elvehetett volna tőle: önmaga volt. De már tudta, hogy újra rátalált arra a személyre, aki a szobájában lakik, aki főz rá, aki kanárit tart, akiben hinni és bízni tud: Millernére. Elégedetten hallgatott, amikor kettős hangra lett figyelmes: az íróasztal fiókja nyílt és csukódott. Ügy rémlett, hogy jóval később is hallja - nyitás, és csukódás. Azután az a nyers zaj fokozatosan átúszott egy selyemruha pompás, finom suhogásába. Közeledett és olyan hevessé vált, hogy a falak beleremegtek, majd a szobát maga alá temette a suhogás hulláma. Mii-, lerné megdermedt, szemét kába. meredt pillantásra nyitotta. — Helló — mondta Miriam. KINCSES EDIT fordítása 14 *
