A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1966-02-27 / 9. szám
tálnál állt, előtte a nyitott ékszerkazetta. Egy percig vizsgálta Millernél kényszerítette, hogy a szemébe nézzen, és mosolygott. — Nem valami értékes holmik — mondta. — De ez tetszik nekem. Egy kámea-tűt tartott a kezében. — Ez bájos. — Jobb lenne... talán... ha visszatennéd — szólt Millerné, és hirtelen úgy érezte, meg kell támaszkodnia. Nekidőlt az ajtókeretnek, feje elviselhetetlenül nehéz, szívdobogásának ritmusa egyenetlen lett. A fény, úgy rémlett, halványabban világit. — Kérlek, gyermekem — ez az uram ajándéka . .. =- De olyan szép, úgy szeretném__— kérlelte Miriam. - Adja nekem! Mialatt Millerné ott állt és megpróbált egy mondatot találni, amely megmenthetné számára a melltűt, rádöbbent, hogy senkije sincs, akihez fordulhatna; erre már régóta nem gondolt. Meghökkentő volt az egész. De itt a szobájában, a néma hó városában furcsa tényekkel találkozott, és sem átsiklani nem tudott rajtuk, sem pedig — ezt meglepően világosan látta - ellenállni nem tudott nekik. Miriam farkasétvággyal evett, s amikor a kenyereket meg a tejet is elfogyasztotta, pókszerű mozdulatokat tett a tányér fölött, felszedegetve a morzsákat. A kámea a blúzán csillogott, szőke felülete mintha viselőjének csalóka tükörképe volna. — Finom volt - sóhajtotta. - Most lenne csak kedvem pompás manduláskiflit, vagy cseresznyét enni! Nagyon jó az édesség, ugye? Millerné bizonytalanul gubbasztott a puffon, és cigarettázott. Hajhólója félrecsúszott, laza fürtök hullottak rendetlenül az arcába. Szeme kábán meredt a semmibe, arcán piros foltok jelentek meg, mintha valami erős ütés hagyta volna rajta a nyomát. — Nincs semmi cukija, vagy süteménye? Millerné a szőnyegre szórta a hamut. Amikor megpróbálta pillantását egy pontra irányítani, feje egy kissé lekókadt. — Azt ígérted, elmész, ha megeszel néhány szendvicset. — Jé, hát igazán megígértem? — Igen. én is fáradt vagyok, és nem is érzem magam valami jól. — Ne izgassa magát, csak csipkelődöm - felelte Miriam. Vette a kabátját, karjára dobta, feligazította sapkáját a tükör előtt. Hirtelen odabújt Millernéhez és azt suttogta: r- Adjon egy búcsúpuszit — Kérlek ... inkább ne! — szabadkozott az asszony. Miriam vállat vont, összeráncolta homlokát. — Ahogy akarja — szólt, és egyenesen a kávézóasztal felé tartott, megmarkolta a vázát a papírvirágokkal, odavitte, ahol a kemény padlót nem takarta szőnyeg, és földhözvágta. A cserepek szanaszéjjel pattantak, a virágra pedig rátaposott. Aztán lassan az ajtóhoz ment, és mielőtt becsukta volna maga mögött, ravasz, ártatlan titokzatossággal nézett vissza Millernére. A KÖVETKEZŐ NAPOT Millerné ágyban töltötte, csak egyszer kelt fel. hogy a kanárit megetesse és maga egy csésze teát igyék. Megmérte van-e láza, de nem volt. Álmai mégis lázasan kavarogtak, sőt kiegyensúlyozatlan hangulatuk tartott, amikor már ébren feküdt és tágranyílt szeme a mennyezetet bámulta. Egyik álma fonálként húzódott át a többin, akár egy megfoghatatlan, titokzatos téma a bonyolult szimfóniában, és a képek oly élesen körvonalozódtak, mintha csak egy tehetséges, erőteljes kéz vetette volna oda: menyasszonyruhás, koszorús kislány szürke processziót vezetett egy hegyi ösvényen lefelé, a csoportban szokatlan csend uralkodott, hátul egy asszony megkérdezte: — Hová visz bennünket ez a kislány? — Senki sem tudja — mondta egy öregember az élvonalban. — Ne, de nem csinos? — kockáztatta meg egy harmadik. — Hát nem olyan, mint a jégvirág? Olyan csillogó fehér. Kedden valamivel jobban érezte magát ébredéskor: a nap harsány sugárcsíkjai a velencei zsalugáteren átszűrve pusztító fényt vetettek tökéletlen ábrándjaira. Kitárta az ablakot, kinn olvadt, tavasziasan, enyhén sütött a nap: egy falka tiszta, új felhő gomolygott a hatalmasan-kék, cseppet sem télies ég alatt: és a háztetők alacsony vonalán túl láthatta a folyót, s a vontatóhajók kéményéből bodorodó füstöt a meleg szélben. Nagy ezüst hóeke szántotta a hóborította utcát, motorzaj zümmögött a levegőben. Kitakarított és elment a fűszereshez, beváltott egy csekket, azután továbbment, a bisztróban megreggelizett, boldogan beszédbe elegyedett a pincérnővel. Ó, milyen pompás nap, jobb mint az ünnep, bolondság volna most hazamenni! Felszállt a Lexington Avenue-n egy buszra, és elment a 86. utcáig: itt elhatározta, hogy egyet-mást bevásárol. Nem is sejtette, mire lenne szüksége: de azért csak ballagott, figyelve a siető, elfoglalt járókelőket, akik a magányosság zavaró érzését ébresztették benne. Miközben a Harmadik Avenue sarkán várakozott, meglátta a férfit: egy idős embert, lába begörbült, háta meghajlott, a hatalmas kézipoggyászok terhétől. Ócska barna kabátot és kockás sapkát viselt. Hirtelen észrevette, hogy egymásra mosolyognak, nem volt ez valami barátságos mosoly, csupán a felismerés két hideg szikrája, Pedig az asszony biztosan tudta, hogy még sohasem találkoztak. A férfi közvetlenül a magasvasút pillére mellett állt, s amikor látta Millernét átkelni az útkereszteződésen, megfordult és követte. Egészen a sarkában volt, és az asszony a szeme szögletéből figyelte mozgó tükörképét a kirakatüvegben. Ment egy háztömböt, majd megállt és szembefordult a férfival, ö is megállt, fölszegte a fejét és vigyorgott. Mit lehet mondani, vagy mit lehet tenni ilyenkor? Itt. világos nappal, a Nyolcvanadik utcában! Hasztalan volt minden, s Millerné utálkozva védtelenségén, meggyorsította lépteit Már a Második Avenuen járt, ezen a kopár, törmelékből és hulladékból göngölt úton. Egyrészt aszfalt, másrészt flaszter, harmadrészt cement, az elhagyatottság állhatatot égkörét árasztotta magából. Millerné öt tömböt ment még tovább, anélkül, hogy bárkivel is találkozott volna és egész idő alatt hallotta maga mögött a lépéseket csikorogni a hóban. Egy virágüzletnél a zaj már egészen utolérte. Gyorsan belépett és az üvegajtón keresztül látta az idős embert elhaladni, amint egyenesen előre néz, lépését nem lassítja, de valami különös, sokatmondó dolgot cselekszik: kezével megbillenti a sapkáját. — HAT FEHÉRET PARANCSOL? — kérdezte a virágkereskedő. — Igen - válaszolta - fehér rózsákat. - Innen az üvegáruboltba ment* kiválasztott egy vázát, valószínűleg annak pótlására, amelyet Miriam eltört, habár az ára szemérmetlenül magas, a váza pedig — mint megállapította — groteszkül közönséges volt. De már elkezdte felelőtlen bevásárlásainak sorát, mintha csak előre elkészített terv szerint tenné, amit egyáltalán nem ismert és nem is akart tudomásul venni. Vásárolt egy csomag cukrozott cseresznyét és a „Knickerbocker“ sütődében kifizetett negyven centet hat manduláskifliért. Az utolsó órában ismét hidegre fordult az idő. A téli fellegek, mint homályos üveglencsék, beárnyékolták a napot, és a korai alkony átszinezta az eget. Nedves köd keveredett a széllel, és a kásás dombokon csúszkáló gyerekek hangja mintha magányos, szomorú lett volna. Nemsokára lehullott az első pehely, s amikor Millerné megérkezett a homokkő-házhoz, fürge függönyként hullott alá a hó. A járókelők után azonnal befedte a lépések nyomát. A FEHÉR RÓZSÁKAT mutatóson elrendezte a vázában. A cukrozott cseresznye kerómiatányéron csillogott. A manduláskifli csak egy kézre várt. A kanári hintázott a kalitkában és szemelgette a magot. Pontban öt árakor megszólalt a csengő. Millerné tudta, ki az. Pongyolájának szegélyét maga mögött húzta, amint keresztülment a szobán. — Te vagy az? - kérdezte. — Természetesen — mondta Miriam és szava élesen visszhangzott a lépcsőházbon. — Nyissa ki az ajtót! — Eredj innen! — szólt Millerné. — Siessen, legyen szives, nehéz a csomagom! — Eredj innen! — mondta az asszony. Visszament a nappaliba, leült és nyugodtan hallgatta a csöngetést, újra meg újra meg újra. — Akár el is- mehetsz. Eszem ágában sincs beereszteni. A csöngetésnek végeszakadt. Millerné vagy tíz percig nem mozdult. Mivel nem hallott semmi zajt, feltételezte, hogy Miriam már elment. Lábujjhegyen az ajtóhoz tipegett, résre nyitotta. Miriam egy papundekli dobozra támaszkodott, szép francia babát tartott a kezében. — Igazán már azt hittem, sose jön ki — mondta bosszúsan. — Jaj, segítsen már bevinni, rettenetesen nehéz. Millerné nem érzett valami varázslatos kényszert, inkább különös passzivitást. Bevitte a dobozt. Miriam pedig a babát. A kislány lekuporodott a heverőre, eszébe sem jutott kabátját és sapkáját levetni, közönyösen figyelte, hogyan ejti le Millerné a dobozt, és kapkod remegve levegő után, — Köszönöm — mondta. Napvilágnál kiéhezettnek és hajszoltnak látszott; haja sem volt olyan fényes. A francia baba, amelyet nagyon szeretett; ritkaszép, púderes parókát viselt, bárgyú szeme Miriam szemében keresett vigaszt. — Van egy meglepetésem — folytatta Miriam — nézzen csak bele a dobozba ! Millerné letérdelt, kinyitotta a dobozt és magasra emelt egy másik babát: azután egy kék ruhát — erre emlékezett, ezt hordta Miriam azon az első estén a moziban - és a csomag tartalmáról kijelentette: — Csupa ruha. Miért? — Mert magánál fogok lakni — felelte Miriam a cseresznye felé fordulva. Milyen kedves magától, hogy cseresznyét vett nekem. — Ezt mégsem teheted! Az isten szerelmére, menj el, menj és hagyj engem békén! — ... és a virágok meg a mandulóskifli! Csodálatosan figyelmes, igazán. Tudja, hogy ez a cseresznye milyen pompás? Legutoljára egy öreg embernél laktam: rettenetesen szegény volt, sosem ettünk semmi jót. De itt remélhetőleg elégedett leszek. — Magához szorította a babáját. — Csak még azt mondja meg, hova tegyem a holmimat. Millerné arcán a csúnya, piros vonalak maszkot formáltak. Sírni kezdett; természetellenes, könnynélküli sírással, mintha elfelejtette volna, hogy kell» hiszen olyan rég nem sírt. Aggódva sandított vissza, míg el nem érte az ajtót. VÉGIGBOTORKALT A FOLYOSÓN, a lépcsőházon, egy emelettel lejjebb. Hevesen bekopogtatott a legelső lakás ajtaján. Alacsony, vöröshajú férfi nyitott ajtót, de Millerné félretolta. — Történt valami, szivecském? — kérdezte egy fiatalasszony a konyhából kilépve, kezét törülgetve. őhozzá fordult Millerné. — Hallgasson meg — mondta —, nagyon sajnálom, hogy zavarok ... de.. i ja, Millerné vagyok, itt lakom fönn, és... — kezébe temette arcát — olyan ostobán hangzik... Az asszony a székhez vezette, mialatt a férfi izgatottan csörgette zsebében az aprópénzt. — Igen és ... ? — Fenn lakom és van itt egy kislány, meglátogatott és azt hiszem, félek tőle. Nem akar elmenni, én meg nem tudom rábírni, valami retteneteset akar tenni. Már ellopta a kámeámat, valami rosszra készül, valami rettenetesre. A férfi megkérdezte: — A rokona? Millerné nemet intett. — Nem tudom kicsoda, Miriamnak hívják, de igazán nem tudom kicsoda. — Na. nyugodjék már meg kedveském - mondta az asszony, és megsimogatta Millerné karját. — Az én Harrym majd elintézi azt a gyereket. Menj fel, drágám. Millerné hozzátette: — Az ajtó nyitva van — 5A. Mikor a férfi elment, az asszony hozott egy kendőt és letörölte Millerné homlokát. Folytatás a 14. oldalon II *
