A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1966-02-27 / 9. szám
MÉSZÁROS LÁSZLÓ ogy hívnak, hercegnő ? Megcsókolja a lányt, az tűri szótlan. „Hogy hívnak?“ — „Nem fontos“ — feleli vontatottan. (Jevtusenko: Archangelszkt fehér éjszakák) Helyet szorított magának a bárpultnál és rendelt egy vodkát. Gyakorlott mozdulattal felhajtotta és rendelt még egyet. — Miért lóg az orrod, Cyrano? — csapott a Dáliára egyik Ismerőse. — Ha nem tudnád, Athos vagyok! — ütött a kardjára, majd érdeklődve megkérdezte: — Ki is volt tulajdonképpen Cyrano? — Egy holdkóros francia költő, de ez nem érdekes. Hogy állsz a nőkkel? Van már valakid, aki megosztja veled sivár internátusi ágya melegét? — Még nincs, ma valahogyan nem vagyok formában. — Igyekezz barátocskám, lassan már éjfél lesz! Na én megyek.., ahooj! — Volt szerencsém — morogta, majd elmosolyodott. „No lám, végre egyszer nem akarta, hogy fizessek nekt valamit. Valahol már jól beszlopált, alig áll a lábán . .Klszürcsölte maradék vodkáját és kilavírozott a mosdóba, Levette szeméről a fekete selyemálarcot, megmosakodott, rendbeszedte magát, újból feltette álarcát és vidáman elindult visszafelé a terembe. A folyosón egy talpig fehérbe öltözött lány Megette magát a hatalmas falitükör előtt. „Klassz nő!“ — villant át a fiú agyán és bátran a lány mellé lépett. — Hercegnő, ön csodálatos ma este! — Ö, lovag úr, köszönöm a bókot! Bekísérhetne a terembe, alattvalóim már bizonyára türelmetlenkednek. — Hercegnő, az ön szava parancs számomra! Szabad a karfát? — Kérem. játékos, bájos mozdulatok, és micsoda szerencse■■ keringőt játszottak! Mindketten nagyszerűen táncoltak. Keringtek, repültek és egyre szorosabban simultak egymáshoz. Csak egymást látták, s a gondolat sebességével peregtek visszafelé a századok. — Hogy hívnak, hercegnő? — De uram, miért tegez? Ez felháborító! — Te kis haragos macska, hát nem. érted? Én vagyok Don juan! Hercegnő, ön ma az enyém lesz! — Micsoda, Granada hercegnője egy kóbor lovagé? — Ne feledd nemesi származásom! Különben is, mit számít a származás! Én Don juan vagyok! — Trubadúrnak néztem és úgy talán szebb is volna . .. — Nem, meglátod így lesz szebb! Csodálatos lesz. akarlak téged és te is akarsz engem, mert ez így van megírva a csillagokban. Még ma éjjel együtt repülünk, száguldunk a végtelen felél Éjfél után megszöktetlek! — Nem félsz a veszélytől, bátor lovag? — Nem, senkitől és semmitől sem félek és semmi más nem érdekel, csak te! — Hová viszel, 6, rettenhetetlen hős? — Majd meglátod. A szerelem bárhol és bármikor talál magának megfelelő helyet. Gyerünk! — igen, a tiviszt már nem illik hangulatunkhoz. Légy szíves, hozd ki az én kabátomat is, itt a számom. Légy igazán lovag... a folyosón megvárlak! Félöltözködtek és elindultak a hideg téli éjszakába. A diákszálló nem volt messze, de mikorra odaértek, mindketten dideregtek, és zuzmarás lett a hajuk. A szomszéd épület kapuján keresztül, a hátsó ajtón be lehetett jutni a porta kikerülésével. — Mind így csináljátok? — Persze. Ha rajtakapnak, legfeljebb kirúgnak az intriből. Gyere, nincs sok időnk, három után majd szállingóznak hazafelé a kollégák. A fiú felgyújtotta az asztalt lámpát és a fal felé fordította, Majd a lány kérésére még egy újságot dobott rá. — Fázol? — Fázom. — Gyere, szépen, lassan felmelegítlek. — Először a lábam, jó? Ogy ... átkozott selyemharisnya! Mikorra felmelegedtek, már alig volt rajtuk ruha. Utána már rohamosan emelkedett a hőmérsékletük. — Ne vedd le az álarcomat... — jó, maradj meg hercegnőnek ... hercegnő, Don juan vagyok, nem tudsz ellenállni... Ojból kihűlt a szoba. Minden elcsendesedett. Mozdulatlanul feküdtek egymás mellett. — Hogy hívnak, hercegnő? — Nem fontos. Nem ismerjük és nem is akarjuk megismerni egymást. Levegyem az álarcomat? Minek, ugye? így kényelmesebb. Ha találkozunk az utcán, nem kell félrefordítanunk a fejünket, és nem kell pirulnunk. Ugyan, pirulnunk, tudunk is mi még pirulni! Mi a fontos neked a szerelemben? Don Juan számolod a nőidet? — Számolom. Te vagy a tizenegyedik. És Te? — Én nem számolom a hódításaimat, mind egyformák vagytokl Istenem, szép kis galéria! — Nem mind fecsegett annyit, mint te. &Örkö$' Én is ott voltam köztük, a név nélküli éhes diákok közt. Torkom szakadtából ordítottam: „Esküszünk esküszünk, csehszlovákok nem leszünk!“ Körbeálltunk az iskolákért játszóterén és nekltüzesedve ismételgettük a negyvennyolcas honvédek indulóit. Számunkra ez volt az egyetlen és legnagyobb forradalom. A példa, a tiszta hősiesség. Aztán megint a bécsi munkásokét harsogtuk. Jólesett ordítani, menetelni. Valami felszabadult bennem, kitört, hangot kapott. Parasztsarjadék volt az egytól egyig. Lehet, hogy mindenki mást érzett, másért dalolt. Nem tudom. Én csak magamról vallhatok. A vad ordítozás lelkesített: „Esküszünk, esküszünk, csehszlovákok nem leszünkl Esik eső karikára, Kossuth Lajos kalapjára ... Egymás szájából vettük a szót. Abbahagytuk és elölről kezdtük. Számunkra ez volt a forradalom, a felszabadulás: védekezés, tiltakozás a magyar gyalázás ellen, a szolgabírók ellen, a százféle megaláztatás ellen, a parasztozás, az urak gőgje ellen, amit gyermekfejjel megéltem én, előttem apám és nagyapám. Mindenkinek van apja, nagyapjáig visszamenőleg mindenki Ismeri a családi históriát... Elég volt, most a férgek ordítanak, megjött a hangjuk. Beneä beszédét és követeléseit előző nap közölték a lapok, ez csak szikra volt az eső nem látta homokban a szertefolyó olajra. Törni, zúzni készültünk. A bűnöst kerestük: Éljen Rákóczi, Dózsa, Kossuth, kiabálta valaki. „Éljen!“ — ordították. Arra esküdtünk, akit ismertünk, akit jónak és igazságosnak tudtunk. Lobogó hajú nagydiák Petőfi verset szavalt: esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk, összefolyt bennünk a paraszttörténelem, kavargóit, lobogott indulatunk . . . Rendőrkordon zárta el utunkat. Áttörtünk. Esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk . .. Fegyveres katonák próbáltak jobb belátásra bírni. Aztán sortűz dördült. Egy pillanatig hallottam ezer diák ijedt lélegzetvételét. Felbomlott a sor, szaladtunk, rohantunk. Üldöztek, orosz vezényszavak csattogtak a szertefutó süldőgyerek-csordák felett. Hajnalig a tanulótermek padsorai között lapultunk. Másnap a rendőrségre hurcoltak. Vallattak. Fenyegettek. Ki bújtatott fel benneteket? Ki szervezte? — pattogtak a kérdések. Szidalmaztak, káromkodtak, úgy, mint nem is olyan régpn hallottuk a kakastollasok szájából. Ezt mondjam el ennek a haragos embernek? A parancsnok már nem is tudom, hányadszor kérdezte: — így volt? — Hallgattunk. Dühtől reszkető szempillákkal hosszan nézte Szekerest, várt. — Mindenre van orvosság — vágta felénk és kiment a szobából. Fél óra múltán ott topogtunk a határ menti csendőrőrs parancsnoka előtt. Az álmából felvert alacsony, sötét tekintetű ember dühösen méregetett bennünket. — Honnan jönnek? — kérdezte minden bevezető nélkül. — Magyarországról felelte határozottan Szekeres. — Hová valók? *— Helmecre. — Ismerik a rendelkezéseket, amit tesznek, tiltott dolog. — Iskolába járunk, parancsnok úr — Jött meg a Szekeres hangja is. — Ezt mondja minden második suhanc, akit elfogunk; „diák vagyok“. Tanulnak, diákoskodnak és közben hordják a híreket, ártatlan pofával kémkednek. Döbbenten hallgattunk. — Pakoljanak ki a zsebeikből — rendelkezett. — Motozza meg őket, az igazolványaikat szedje el — intett a szolgálatos a tizedesnek. Meglepetésünkben mukkanni sem tudtunk. — Hogy hívják? — Szekeres Lajos. — Hol tanul? f— Mezőgazdász vagyok. — Ki bírta rá a kémkedésre? — Nem értem — mondta száraz ajakkal Szekeres. — Mivel bízták meg? — Senki semmivel... i— Hazudik — csattant rá a parancsnok, s közel lépett hozzá. — Nem szoktam — felelt dacosan Szekeres. írja a következőt — fordult a szolgálatoshoz. Akadozva, álmosan kopogott az írógép. '— Milyen Iskolát végez? — Tanítóképzőt. — Hol? — Sárospatakon. Kálvinista — mondta gúnyosan nyújtva az utolsó két szótagot. f— Annak születtem — motyogtam védekezve. — Magyar vallás, a tiszta magyarok vallása... — A szegényeké... — Kinek adja át a híreket? *— csapott le rám. — Nem híresztelek semmit — válaszoltam remegő hangon. — Tagad! — Örülök, hogy egy héten egyszer jóllakhatok ... Megbukok ... képtelen vagyok zongorázni, megdagadtak az ujjaim. Az orvos azt 12
