A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)

1966-02-27 / 9. szám

TRUMAN CAPOTE

Miriam

H. T. MILLERNÉ évek óta egyedül lakott barátságos, kétszobáshallos lakásában, egy homokkőből épült házban, közel az East Riverhez. özvegy volt: Milfer úr tekintélyes biztosítási összeget hagyott rá. Az asszonyt kevés dolog érdekelte, nem voltak említésre méltó barátai, és vándorlásaiban ritkán jutott túl a sarki fűszerüzleten.

Azon az estén havazott. Millerné befejezte a vacsoraedény törülgetését, és éppen a délutáni újságot böngészte, amikor megpillantotta a szomszéd mozi filmjének hirdetését. A cím jót Ígért, az asszony belepréselődött tehát hódprémbundájába, befűzte sárcipőjét és elment hazulról.

Lehajtott fejjel sietett, gondtalanul, mint egy vakond, amely zsákutcába tévedt. Megállt a boltnál, és vett egy csomag cukorkát.

A jegypénztár előtt hosszú sor kanyargott. A sor végén állt. — Minden helyre várni kell egy kicsit — morogta egy fáradt hang. Millerné sokáig 'kotorászott bőrtáskájában, míg végre kiguberálta a mozijegy árát. Úgy látszott, a sorállás hoszszabb időbe telik, hát valami szórakozás után nézett, és a ponyvatető szélénél hirtelen észrevett egy kislányt.

Millerné még sohase látott ilyen hosszú és ilyen különös hóját. Ezüstfehér volt, mint az albínóké, lágy vonalban omlott a lány derekáig. Alakja vékony és törékeny. Volt valami egyszerű és különös elegancia benne, amint ott állt hüvelykujját a mérték után készült szilvakék bársonykabát zsebébe süllyesztve.

Millerné furcsán izgatott lett, és amikor a kislány pillantása rá esett, melegen visszamosolygott. A lány hozzá lépett:

— Megtenne, kérem, egy szívességet?

— örömmel, ha módomban áll « felelte.

— Hát az nagyon egyszerű. Csak azt szeretném, ha nekem is venne jegyet, különben nem engednek be. Tessék, itt a pénz.

És kecsesen átnyújtott két tiz- és egy ötcentest.

Együtt mentek be o moziba. A jegyszedőnő bevezette őket az előcsarnokba, húsz percig tart még az előző előadás.

— Ügy érzem magam, mint egy bűnöző — mondta Millerné vidáman, amikor leült. — Azt hiszem, az ilyesmi törvénybe ütközik, nem? Remélem, nem csináltam semmi rosszat. Tudja a mamád, hol vagy, kislányom? Azt hiszem, tudja, nem igaz, kedves?

A kislány nem szólt semmit. Levetette a kabátját és ölébe fektette. Sötétkék, zárt ruhája volt. Aranylánc lógott a nyakában, és érzékeny muzsikus-ujjai játszadoztak vefe. Miközben Millerné alaposan vizsgálgatta, arra az eredményre jutott, hogy a kislány legfőbb jellemzője nem a haja, hanem a szeme. Az a dióbarna rezzenéstelen, egy csöppet sem gyermekes szem, amely akkora volt, hogy majdnem felemésztette az apró arcocskát. Millerné megkínálta cukorkával.

— Hogy hívnak, szivecském?

— Miriam — felelte o lány, mintha ez, furcsomód közismert dolog volna.

— Jé, hát nem mulatságos? Én is Miriam vagyok. Pedig ez nem is olyan mindennapos név. Már csak az hiányzik, hogy a családi neved Miller legyen.

— Csak Miriam.

— Hát nem mulatságos?

— Mérsékelten — mondta Miriam és a cukorkát a nyelvére gördítette. Millerné elpirult, kényelmetlenül feszengett.

— Milyen nagy szókincsed van a korodhoz képest! i- Ügy?

— Igen - mondta Millerné és gyorsan témát váltott. - Szeretsz moziba járni?

— Nem tudom, ma megyek először.

Az előcsarnok lassan megtelt nőkkel. A híradóban távoli bombák robbantak. Millerné felállt, retiküljét a hóna alá vette.

= Gondolom, jó lesz sietnem, he helyet akarok kapni. Nagyon örülök; hogy megismertelek.

Miriam hanyagul bólintott.

EGÉSZ HÉTEN HAVAZOTT. Állandóan égetni kellett a villanyt; és Millerné már nem tudta követni a napok váltakozását. A péntek nem különbözött a szombattól, és 6 vasárnap ment a fűszereshez; persze zárva volt. Azon az estén rántottál sütött, és főzött hozzá egy tányér paradicsomlevest. Miután felöltötte hálóköntösét, és bekente arcát cold-krémmel, kényelmesen elhelyezkedett az ágyban, melegvizes palackkal a lába alatt. A Timest olvasta, amikor megszólalt az ajtócsengő. Először azt gondolta, tévedés és akárki is csönget, majd csak elmegy. De újra csöngettek, és újra, azután egyfolytában, szakadatlan. Az órára nézett, néhány perccel múlt tizenegy. Ez lehetetlen, ő már tíz órakor aludni szokott.

Kikászálódott az ágyból, és mezítláb végigtipegett a nappalin.

— Jövök már, jövök. Várjon egy kicsit, kérem!

A kilincs megszorult, ide-oda csavargatta, közben a csengetés nem szűnt meg.

— Hagyja óbba! — kiáltotta.

A kilincs végre engedett, és néhány centire kinyílt az ajtó. - Az isten szerelmére, mi az?

*- Helló — mondta Miriam.

— Á .. . ja, vagy úgy . .. helló - mondta Millerné és habozva kilépett a lépcsőhózba. — Te vagy az, kislány?

— Azt hittem, mór egyáltalán nem válaszol, de én csak nyomtam a gombot, tudtam, hogy itthon van. Nem örül, hogy láthat?

Millerné szóhoz sem jutott. Miriam ugyanazt a szilvakék bórsonykabátot viselte, és most sapka is volt a fején, ugyanabból az anyagból. Fehér haja két fényes copfba volt fonva, a végén hatalmas fehér masni.

— Ha már olyan sokáig vártam, legalább beengedhetne — mondta.

— Hiszen rettentő késő van ...

Miriam közömbösen mérte végig.

— Na és, mit számit az? Engedjen be! Idekint hideg van és csak egy selyemruha van rajtam.

Szelíd mozdulattal félretolta Millernét, és bement a lakásba. Kabátját, sapkáját egy székre dobta. Valóban selyemruha volt rajta. A szoknya szépen berakva, az ujja hosszú. A ruha halkan suhogott, amint körbejárta a szobát.

— Szép lakás — mondta. Tetszik a szőnyeg is, a kék a kedvenc színem. — Megérintett egy papírrózsát a vázában, o kávézóasztalon. — Utánzat — állapította meg halvány mosollyal. — Milyen szomorú! Hát nem szomorú minden utánzat? — Leült a heverőre, kecsesen szétteregette a szoknyáját.

— Mit akarsz? — kérdezte Millerné.

— Dljön le! - mondta Midam. - Idegesít, ha állnok körülöttem.

Millerné lehanyatlott egy puffrp.

— Mit akarsz? - ismételte.

— Tudja, nem hinném, hogy örül nekem.

Millerné másodszorra sem felelt, csak bizonytalan kézmozdulatot tett. Miriam vihogni kezdett, és befészkelte magát a díszpárnák közé. Millerné észrevette, hogy nem olyan sápadt, mint ahogy emlékezett ró, arcocskójo kipirult.

— Honnan tudtad meg, hol lakom?

Miriam összeráncolta a szemöldökét. — Micsoda kérdés! Mi a maga neve? És mi az enyém? ^

— Igen, de én nem vagyok benne a telefonkönyvben.

— Beszéljünk inkább másról.

Millerné kifakadt: — Hogy engedheti meg az anyád, hogy a lánya késő este az utcán császkáljon? Méghozzá ilyen nevetséges ruhában! Biztos nincs észnél.

Miriam felállt, a sarokba ment, ahol láncon lógott o mennyezetről c letakart kalitka. A terítő alá kukucskált.

— Kanári — mondta. - Felébreszthetem? Ügy szeretném hallani, hogyan énekel.

— Hagyd békén Tomyt! — aggódott az asszony. - Eszedbe ne jusson felébreszteni!

— Jó, nem bánom — mondta Miriam. — De nem látom be^ miért ne hallhatnám. - És ezután: - Van valami ennivalója? Éhenhalok. Tej és lekvóroskenyér is megteszi.

— Idefigyelj — válaszolta Millerné, felemelkedve a puffról —, ha most kenek neked egy kis kenyeret, jó kislány leszel és hazamész? Mór biztosan elmúlt éjfél is.

— Havazik — közölte Miriam szemrehányóan. — Hideg és sötét van.

— Akkor nem is kellett volna idejönnöd - szólt Millerné, és igyekezett uralkodni a hangján. Nem tudom az időjárást megváltoztatni. Ha enni akarsz valamit, meg kell ígérned, hogy elmész.

Miriam copfjával simogatta az arcát. Tekintete elkomolyodott, mintha latolgatná o javaslatot. A kalitka felé fordult.

— Na jól van — mondta —, megígérem.

BEVITTE EGY TÁLCÁN az ennivalót és rátétté a kávézóosztalra. Elsőnek azt látta meg, hogy a kalitkán rajta van az éjszakai takaró. És Tomy énekel! Ez rendkívül meglepte. És senki sem volt a szobában. Millerné átment az alkóvon, mely a hálószobájába vezetett. Az ajtónál visszafojtotta a lélegzetét.

— Mit csinálsz? - kérdezte.

Miriom felpillantott, a szemében volt valami nemmindennopi. Az iróosz-10