A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1966-02-20 / 8. szám
4. Indiai emberek Úgy érzem ez a legnehezebb téma. Nehéz, mert minden ember sajátos egyéniség, egy-egy külön világ. Hogyan lehetne hát megrajzolni egy olyan ország Jellegzetes embertípusát, mint India, ahol Bombaytól Kalkuttáig hoszszabb az út, mint Bnatlslavától Tuniszig, ahol Szrlnagár és Trivandrum oly messzire esnek egymástól, mint Bécs és Kairó. A visszaemlékezés sorén elvonulnak előttem az Indiai emberek, a Gupták, Taraporewalák, Krlsnamurtlk, Kharék, Mazsundárok, Subramanlámok, a sok, kezdetben szokatlanul ható név, melynek mindegyike Jó baráthoz, vagy futó Ismeretséghez tartozik. Az egyik Nagpúnból, a másik Kalkuttából, Bombayból vagy Bangalóréból. Melyiket válasszam, melyik szerint mintázzam meg a tipikus Indiait? Nyugodtan mondhatom, hogy sok embert ismertem meg Indiában. Részben a munkám is úgy hozta, hogy nap mint nap az emberek egész tömegével kerüljek kapcsolatba, a hivatalos tárgyalások során épp úgy, mint a társadalmi érintkezés útján, klubestélyeken, családi vacsorákon, esküvői ünnepségeken. Ezenkívül azonban, tudatosan is kerestem az alkalmat. Úgyszólván minden szabad Időmet arra használtam fel, hogy amennyire csak lehet, megismerjem ezeket az embereket, hojgy amennyire csak lehet, belepillantsak a lelkűkbe. Ezért jártam a falvak agyagviskói közé, álltam szóba a medenceszerű rizsföldek Iszapjában kuporgó parasztasszonnyal, vagy a faeke szarvához támaszkodó födmüvessel. Kétes tisztaságú' falusi teázókban kispénzű tanítókkal beszélgettem India túlzsúfoltságának problémájáról, a szaporulat ellenőrzésének szükségességéről. Rágcsáltam a számomra undorító bétellevelet, kisvárosi kereskedők társaságában, akik napjaikat félig-nneddig letargiában töltve üldögélnek üzletnek nevezett odúikban. A démonok harcáról, Krisnáról, Ráfnáról és Slváról, a pusztítás Istenéről beszélt Arróra Kháltnak, a fojtogató istennőnek papja, mi-Candht pihenőhelye ■ Sewegramban közben végigjártuk a régi templomot Kalkuttában, és friss vlrágfüzért helyezett el Slva szent szimbólumára, a llngámra. V. P. Nalk, Maharastra állam miniszterelnöke bombay-1 palotájában fogadott. Ez a szerény, tudós kinézésű öreg úr, mindenről tud és mindent tudni akar, ami ebben a nagy országban történik. Tudott rólunk Is, tudta, hogy ml dolgunk van Indiában, de még részletesebben akarta tudni, hogy milyen lesz majd a gyár, amely segítségünkkel épülni fog, hogy mennyit fog termelni, mennyi hasznot hoz majd az államnak, és mennyiben változtatja meg annak az elmaradt kis városnak az életét, ott valahol India kellős közepén. Nem sajnálta az időt, kíváncsi volt a tervrajz minden részletére. Pedig igazán kevés az Ideje. Maharastrában minden gond elsősorban az ő vállait nyomja. Neki kell beavatkoznia, ha Pűnában elfogy a rizs, és ezreket fenyeget az éhhalál, ha Nagjúrban kiüt a kolerajárvány* ha az esős Időszakban a víz elmossa Bdmbay perifériáinak agyagviskóit. Nalk azok közé az Idealista politikusok közé tartozik, akik Gandhi és Nehru szellemében energiájukat maradéktalanul India fölvirágoztatására fordítják, akik a lehető legszerényebb körülmények között élnek és akiknek munkáját csak szimbolikus fizetéssel honorálja az állam. Nem tudom, hogy Nalk miniszterelnök esetében mennyi efc az összeg, de Bihar államban, Rancsiban megismerkedtem egy állami nehézipari nagyvállalat vezérigazgatójával, kinek havi fizetése mindöézsze egy rúpia. 0 Is olyan átszellemült hlndp, mint Nalk miniszterelnök. Hasonló esetek akt hiszem csak Indiában fordulhatnak elő, mint ahogyan csak Indiában lehet sikere az olyan mozgalomnak is, mint amilyent Acsarla Vinoban Bháva vezet. Ez a hosszúszakállú aggastyán, aki filozófus, politikus, mezőgazdasági szakember és hindu szent egyszemélyben, gyalog Járja az országot, faluról-falura, és Jószóval, a földbirtokosok meggyőzésével igyekszik végrehajtani a földreformot. Azt hiszem, hogy a világ bármely államában nevetséges lenne ez a kissé szokatlan külsejű, lepedőbe csavart öregúr, egész mozgalmával együtt, de Indiában halálosan komolyan veszik őt. Amikor főhadiszállásáról, a közeli Paunár faluból átjött Nagpúrba, hogy virágos szimbolikával telitüzdelt beszédet mondjon, a gyülekezési helyen több mint negyed millió ember tolongott. Sasztrl, a nemrég elhunyt miniszterelnök mielőtt valamilyen fontos ügyben döntött, rendszerint leutazott Paunárba és kikérte Vlnoba Bhave tanácsát. Indiában többet lehet elérni Jószőval, mint erőszakkal. Gandhi az erőszaknélküii ellenállással vezette Indiát a függetlenség és a demokrácia útjára. Az erőszaknélküll ellenállási mozgalom össze tudta tartani ezt az óriási ellentétekkel teli, százfelé húzó konglomerátot, melynek a neve India, Gandhi személye különösen érdekelt. A XX. század egyik legnagyobb szelleme volt, reálisan látó politikus, de egyben álmodozó fantaszta, sokban dilettáns, de izig-vérlg hlndú. Elmentem Szevegramba, Jöttéül a Hangest partjairól JANKOVICH IMRE jogin a Delhi-I utcán abba az apró faluba, ahol Gandhi ált, ahol filozófiáját magyarázta, ahol a környék lakóit és az egész hindu népet tanította, a higiénia alapszabályaira vagy a föld trágyázására. Innen volt közvetlen telefonkapcsolata Londonnal, hogy a Brit Birodalom miniszterelnöke bármikor beszélhessen vele. Minden úgy van ott, mint ahogyan az életében volt, ott él még titkára Is, aki képes és hivatott volt arra, hogy sok mindent megmagyarázzon mind a Ghandídzsival, mind az egész Indiával kapcsolatban. Sokáig tartott, amíg megértettem a hinduk viszonyát az angolokhoz. Minden rossz emlék, á múlt Igazságtalanságai ellenére, nincs ebben a viszonyban egy szlkrányl gyűlölet vagy bosszúvágy sem. — Hogyan lehetséges, hogy az emlékmű még Itt van?“ — kérdeztem egyszér séta közben Taraporewala bhilájl építészmétnöktöl. A szobor felirata ugyanis azt hirdette, hogy az angol hósök emlékére állították, akik életüket áldozták a királynőért, a kalkuttái lázadás Idején. Ezt az ártatlan lázadást a mült század végén — az angolok különös brutalitással nyomták el, és közben megtorlásként tömeges kivégzéseket hajtottak végre. Taraporewala elcsodálkozott kérdésemen. — „Miért kellett volna eltávolítani? Ez a bosszúállás megnyilvánulása lett volna, a bosszú pedig undorító. A tettek morális értékét nem változtatja meg az lndltóok. A vandalizmus elítélendő akkor Is, ha az visszavágásból ered. Ezenkívül a bosszú következménye csak az újabb megtorlások láncolata lenne. India számára pedig értékesebb a béke és a nyugalom.“
