A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1966-02-20 / 8. szám
Könyvespolc im...... Szirotyák Dezső rajza L. KISS IBOLYA: TÁTRÁI ALKONY Gyönyörűek voltak tegnap a hegyek, lobogtak, égtek, mint őszt, rőt tüzek. A nap hanyatlott — lebukóban volt — tzzott, vöröslőit, mint óriási folt. Hunyorgott... süllyedt... — mind nagyobbra nőtt s ijjazni kezdte a kék égi tetőt tűznyilakkal, egy röpke felleget, s a Lomnici felett, lángra lobbantott mafd gyorsan egy fenyves mögé bújt — és a fény szétoszlott, a tündöklés kihúnyt., > Fátylával hirtelen földre szállt a köd, s csillag villant fent, a Szalóki mögött. Valóság volt ez? Vagy káprázott szemem? Nem tudom. Csak arra emlékezem: szürkére fakultak a ragyogó hegyek s a Tátra-táfon hirtelen este lett. ■ ILLYÉS GYULA: DŐLT VITORLA Könyvben még ki nem adott, új verseit gyűjtötte össze a Dőlt vitorlá-ban Illyés Gyula. A közelmúlt évek lírai termését, amely tartalmilag s formáját tekintve is töretlen folytatása és továbbépítése a nép sorsával és a nép ügyéért való elkötelezettség illyési kötészetének. „Ügy állj elő, hogy nem az, mit te írnál: az lesz a mű, mit néped lelke diktál“ — vallja az új 'kátét ars poeticája gyanánt egyik versében, s az olvasó látni fogja hogy csakugyan az fogalmazó’dik itt meg most is, amit a közösség lelke diktál, „a szépet, a jót, az igazat méltóképpen, cifraság és nagyképűség nélkül, könnyedén, lelki-szabadon műbe tömörítve“. S hogy ez a mondanivaló természetes otthonra lel Illyés költői világában, annak egyszerű magyarázata éppen ebben a költői magatartásban rejlik: Illyés, mint Petőfi, a költői hivatást közösségi funkciónak tartja, s még a XX. századi líra ű] úfjait folytató modern költői vállalkozásaiban, e kötet prózaverseiben is a kor egyéni és közösségi létének természetéről ad feledhetetlen s éppen egyszerűségében bűbájjal teljes költőt szépségű képet. ■ J. D. SALINGER: ZABHEGYEZŐ Egy amerikai kamasz életének három napja első személyben és ötszáz szóval elbeszélve. A történet régi: Holden Caulfield „kibukik“ az intézetből félévben, nem mer hazamenni, inkább elhatározza, hogy a karácsonyi vakációt kedvére tölti, mielőtt a szülői pofonok ideje elérkezik. A kamasz azonban új: az a napszemüveges, htilyegyerek-frizurás nemzedék, akik miatt együtt sopánkodunk Idősödő pedagógusokkal. A kedves, csupa gátlás kamasz elbeszélése emlékeztető azok számára, akik már régóta tagjai a Felnőttek Világszövetségének. ■ JANKÓ KRAL: TOBORZÓ (Válogatott versek) Jankó Kráí alakját már életében is legendák övezték. Sokat járt, kóborolt (ma így mondanánk: alkotó kapcsolata volt a néppel), bebarangolta a hegyvidéket, később a magvar alföldet is, népdalokat, mepéket, balladákat gyűjtött, leste, tanulmányozta a népnyelv fordulatait, felszippantott, vérévé ivott mindent, ami az egyszerű emberektől származik: a nép vágyait és a népművészet kifejezésmódját, formakincsét egyaránt beolvasztotta gondolkodásába és művészetébe. A népballadák sötét, tragikus világa, esztétikai síkon, kiegészítette lelkében egy - feudális és nemzeti elnyomástól terhes kor nyomasztó élményeit, s egyúttal lényeges jegyeiben, Kráí nyugtalan, zaklatott lelkiségének is megfelelt. Történelmi kor, művészi alkat és inspiráló forrás különösen szerencsés egyesüléséből pattant ki Jankó Kráí romantikus forradalmi lírája és vált — éppen a népi inspiráló és gondolati anyag érdeméből — egyetemesebb érvényűvé, a nemzetek közötti megbékélés hirdetőjévé, a nemzeti egyenlőség és a teljes emberi szabadság bázisán. Krált nem csupán a nemzetért emésztette a gond: Ügy látta, hogy a szlovák nép jó sorsát csak az emberiség jövőjébe ágyazva lehet biztosítani. Plebejus forradalmisága az egyetemes népforradalom eszméjét szolgálta, ezért nem az ő életműve a nagyszerűségében is tragikus 1848-as forradalom és szabadságharc egvik legértékesebb, számunkra Is tanulságokat rejtegető szlovák kincse. — Csempésznek bamba, fináncnak okos — szólt közbe Szekeres — Gyakorlott csempész nem időz sokáig egyhelyen ... — A finánc is kujtorog — ellenkezik Pogácsa. — Télen nem mozdulnak messze a falutól = kontráztam. — Te is látod? — fordult Szekeres Pogácsához. “ Az ágasokat. — Meresszétek a szemeteket — biztatott Berta. — Én megyek elsőnek — határozott Szekeres, a legidősebb diák. Szétszóródunk. Tíz perc múlva indul Berta ... Ha sikerül, az erdő szélén megvárjuk egymást ha megzavarnak, mindenki úgv menekül ahogy tud. Ketten már fenn voltak a vasúti töltésen Szekeres egv zsombékos gödreiben bukdácsolt, hátulról úgy tűnt. mint egy fészkét vesztett fázós öreg nyúl. A zsombékos mocsárág két oldalán növendék nyárfák rendezetlen sora kanyargott. Berta ravaszul ezt az útirányt választotta. A fasor valamennyire védelmet nvúitott. Ahogv ment összehúzta magát; egyik fától a másikig lopózott. Én mértem az időt. Már több mint tizenöt perce lapultam a vasút! töltés tételén Tévedtem volna“? Töprengtem, k-het, hogy Pogácsá nak volt igaza, és valóban csempészek várakoztak a sorompónál. Már nem gondoltam semmire. Egyedül az érdekelt, hogy minél előbb utolérjem társaimat. Átugrottam a síneken és teljes erőmből futni kezdtem. „Csak az erdő szélét érjem el mentve vagyok. . 16 kilométer még .. Ott félnek oda nem jönnek. Tavasszal a fához kötöttek kettőt, otthagyták őket világcsúfjára. A zsimbékos közepén elestem. Hátizsákom vállamon keresztül a hóba bukott. „Az útszéli pléhkrisztus nem tud ilyenkor láthatatlanná változtatni“ dühöngtem némán Feltápászkodtam és futottam tovább. Alig tettem néhány lépést váratlanul elordította magát valaki a hátam mögött; — Stoj! A soi^impó felől két sötét pont közelített. Majd szétváltak. Egyikük az erdő äarka felé tért, a másik pedig eevenesen nekem tartott. — Stoj! — vágott fülön a második felszólítás. Szekeres még mindig futott, de Pogácsa és én már megálltunk. Lövés dördült, aztán mélv döbbent csend következett. Megremegtem. Hirtelen nem Is tudtam hova kire kaptam tekintetem Kit találtak el? Három fekete pont három mozdulatlan féielemcsomó reszketve várt Futástól kifulladva álit meg “lőttem egv báránvsanká« finánc. Puskáját kezében tartva egy Intéssel maga elé parancsolt és indultunk is vissza a vasúti átjáró felé. Erre nem számított egyikünk sem. A menekülő ember soványka reménye megsokszorozza erejét. A sikertelenség viszont annyira váratlanul ért, hogy az első pillanatokban szólni sem tudtunk. Szekeresnek jött meg először a hangja. =— Próbáljuk őket megkérni — suttogta. — Ne susmogjanak — csattant ránk tiszta magyarsággal az egyik — szedjék a lábukat. Már a perbenyiki faluvég első házainál lártunk, mikor hátrafordultam 5s alázkodó hangon kérlelni kezdtem kísérőinket: — Nem csempészkedünk. Válasz nélkül hagyták. — Pán kanitán — fordult feléjük egy utcai lámpa alatt Berta. Mintha a fának beszélnénk. — Pán kaDltán . karácsonyra iövünk. diákok vagyunk, megfizetünk, pán kapitán. cigarettával ... És makacsul kapitányozta őket. anélkül, hogy fogalma lett volna rangjukról. Nem hallgatták. A sötétnek beszélt Pogácsa. — Pán kapitán — kezdte volna élőiről, de a másik gorombán elhallgattatta. Hosszú a perbenviki utca. Lassan, fázósan vonulnak két oldalt a házak. Csend nyugalom köröskörül a.kutvák Is fedelet kerestek a fejük fölé. Nem mozdul semmi. A téli éjszaka egyetlen muzsikája a bakancs tannsta hó nyikorgása. Máskor iólesik ezt hallani, most szakadozó gvermeksírásként ér a fülemhez. A harangláb mellett halra kanyarodtunk. Jobbra a református temnlom irányába tart egy kis utca Emez leitve ereszkedik a néhai Mafláth-kastéiv be’áratához. Az útkereszteződés után néhány lépéssel az idősebb finánc odaszól Pogácsához. — Hogv hívnak? — Bertának Berta Endrének. — Apád hol lak’k? De ahelvett hogv válaszolt volna tisztességgel felbátorodva a kérdésektől ismét könvörpőrp rovta a szót’ — Pán kanitán — fordult a fiatalabbikhoz — studpnt irk Schüler... domov. svlatok Ide ... pán kapitán.
