A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1966-02-20 / 8. szám
Szirotyák Dezső rajza ILLYÉS GYULA: Távozó hattyúk Hó hull. Az állatkerti művi tóban - szegélye mór jeges — vasfekete víztükrön úszik etikett-tudóan öt hattyú udvarhölgyi menete. Egy sem udvarhölgy! Mind külön királyné! Csak amelyik a jégre kitipeg, lesz lábafájós mosóné, szakácsné — Kihajtja mind az alkonyi hideg. Hattyúk, gyalogló hattyúk, s oh az ének, a búcsúdal a tág mennybolton átl Ólba totyogók, jó szívvel vegyétek Kedveseinknek, mind-mind a régi szépnek szánt emlék-áldozat gyanánt e szerény kukorica-adományt. 1 Hét irodalmi melléklete 8. Marxizmus és tömegkultúra A közelmúltban úgy látszott, s a felületes szemlélő még ma is azt hihetné, hogy ez a probléma, illetve problémakör a marxista elmélet és szocialista társadalmi gyakorlat számára nem létezik. Az elmélet doktriner értelmezői azzal vigasztalják magukat, hogy a polgári és a szocialista kultúra fogalmának segítségével tévedhetetlenül osztályozni tudják a kulturális jelenségeket. Számukra a tömegkultúra csak mint „a tömegek kultúrája" — azaz művelődés, ismeretterjesztés — létezik. A tömegkultúra fogalmának hangoztatásában a polgári rend védelmét látják, szerintük nem egyéb az egész, mint a polgári és a szocialista kultúra közötti ellentmondás leleplezési kísérlete, az össznépi szocialista kultúra nem osztható fel elit- és tömegkultúrára ... Ám ma már ez a ritkább álláspont - gyakoribb az a felfogás, amelyet talán ekletikusnak nevezhetnénk, tudniillik, hogy egyesek a nyugati szociológusok félig-meddig átdolgozott elméletét mechanikus módon szeretnék a marxista elméleti rendszerhez csatolni, anélkül, hogy felvetnék a kérdést: Milyen helyet foglal, vagy foglalhat el a tömegkultúráról szóló elmélet és a tömegkultúra kritikája a marxista teória egészében? A szociológusok legújabb elméleteinek kritikátlan átvételét kétségtelenül a dogmatikus illúziókból való kijózanodás is elősegíti. E kijózanodás közben a doktriner elképzelések egyre gyakrabban találják magukat szemben a valósággal: a tiszta lelkiismerethez ma már kevés annak a megállapítása, hogy mi már nem terjesztünk húszfilléres regényeket, hogy nincsenek sztriptíz-bárjaink, hogy képes folyóirataink mértéktartóak. A kommersz kultúra bizonyos formái újra felütötték a fejüket, talán kevésbé feltűnően, de ismét érvényesülni kezdenek, sőt szószólókra, védelmezőkre akadnak. A tömegkultúra néhány fajtája hazai talajon virágzik ki, a többit (főképp a kalandfilmeket) külföldről importáljuk. Ezek komoly érdeklődésre nemigen számíthatnak, felületesek és komolytalanok: ártalmatlan szórakozást, felüdülést, játétot nyújtanak. Ám időnként a tömegpszichózis rohamaiban megpillanthatjuk a tömegkultúra másik, mosolytalan, kellemetlen arcát. Zaklatott lélekkel nézünk végig a Winnetou-t játszó mozi előtt sorakozó tömegen, hallgatjuk a jihlavai sport-stadionban lezajlott tragikus események híreit. S ekkor már nem segít az önmegnyugtatás, hogy a játék az játék és hogy a gyermekirodalom mindig kalandos olvasmány volt és az is marad. Nem segít, mivel itt már szemmel látható értékeltolódásról van szó, mely ez ideig rejtve maradt: a játék nem játék többé, hanem valami halálosan komoly dolog s ugyanakkor a valóban komoly dolgokat könnyelműen, játékként kezelik. Szót sem érdemelne az egész, ha a mozipénztárak és könyvkereskedések előtt tízéves gyermekek állnának s izgulnának a „vörös gentleman" sorsáért, de el kell gondolkodnunk, amikor érett, deres hajú családapák esnek transzba, mintha tömeges elgyermekiesedés ütné fel a fejét. Az erkölcscsőszök magasbanyújtott, figyelmeztető ujja: az elméleti gyöngeség biztos jele. A big-beat csoportok ran dal írozása, sportbotrányok után jelenik meg a magasban. Nem a moralisták kórusát akarjuk ezzel az írással erősíteni, csupán hangsúlyozzuk az úgynevezett tömegkultúra problémái tudományos elemzésének fontosságát. Erre azért van szükség, mivel szerintünk sokkal nagyobb szerepet játszanak a társadalmi életben, mint ami megilleti őket. Napilapjaink például az események és hírek fontossági sorrendje szerint a sporteseményeket az utolsó oldalon közük, az olvasók jelentős része tehát ezt tekinti az első - és sokan az egyetlen — elolvasandó oldalnak. Elméleti jellegű probléma az, hogy a tömegkultúra eme területe — sportrajongás, tömegszurkolás, mely nem azonos a sporttal és a testkultúrával — miért válhatott a népélet hallatlanul erős tényezőjévé. ■ Tömegszükséglet? A tömegkultúra több védelmezője orra hivatkozik, hogy a kulturális és szórakoztató ipar termékeit maguk a fogyasztók igénylik. A másik oldal — tehát az ellenkezők — azt állítják, hogy ezeket az igényeket „fölülről" kényszerítik a tömegekre a kizsákmányoló osztály képviselői, mivel jó eszközt lelnek benne hatalmuk megszilárdítására. A tömegkultúra tehát: tudatos tömegcsalás, fonákjára fordított felvilágosítás. Ez a — sok mindenben helytállókritika elfelejti: ahhoz, hogy valakit hosszabb ideig csalni lehessen, az illető hajlama (diszpozíciója) is szükséges. Ám az emberi szükségletek, igények nem függetlenek a történelemtől. Eltekintve az alapvető biológiai szükségletektől, valamennyi a közösségi elet produktuma. Kritikai szemszögből tekintve megkülönböztetünk valódi és hamis kulturális szükségleteket, A hamis szükségleteket nem az egyén határozza meg, hanem külső erők kényszerítik rá. Ezeket is a sajátjának érezheti, azonosíthatja magát velük, sőt rabjukká válhat, ám ez a szükséglet akkor sem esik egybe igazi énjével. A tömegkultúra az emberi szükségleteket inkább kihasználja, mint kielégíti. Világunkban a tömegkultúra kérdése más színezést nyer, mint a múltban. A lét racionalizációja és annak nyomása leginkább a középréteget és az értelmiséget éri. Az élet túf sok kalandot tartogat az egyén számára, léte túlságosan bizonytalanná válik s ehhez még az a meggyőződés is járul, hogy a bizonytalansággal szemben védtelen. Több szociológus a tömegkultúra létrejöttének és létezésének a műszaki fejlődés okozta feltételeit hangsúlyozza, hajlik arra, hogy együtt vizsgálja az ún. kommunikációs közvetítő eszközökkel. Mások, mivel a tömegkultúra produktumait az emberek elsősorban szabadidejükben használják ki, elsősorban a kulturális és szórakoztató ipar termékeit sorolják a tömegkultúra elnevezés mögé. Az elnevezés azt a látszatot keltheti, mintha a tömegkultúra keretébe azok a dolgok tartoznának, amelyeket tömegesen terjesztenek. így pl., ha egy irodalmi művet tömegkiadásban jelentetnének meg, holott a könyv remekmű is lehetne. Ugyanakkor egy átlag detektívregényt, kalandos- vagy leányregényt, adják ki bár a legremekebb kiállításban, senki sem sorol a komoly irodalomhoz. Montaigne már több évszázaddal ezelőtt feltette a kérdést, mit csináljon az ember szabad idejében. Szórakozást és kikapcsolódást javasolt, menekülést a hétköznapok valósága elől. Pascal egy évszázaddal később épp az ellenkezőjét javasolta, állítván, hogy a kikapcsolódás az egyéniség elvesztését jelenti: egyenlő az önpusztítással. A tömegkultúra arisztokrata és konzervatív képviselői a tömegkultúra vulgáris jellegét hangsúlyozták, összehasonlítva azt az elitkultúrával: a demokrácia, a lealacsonyodás termékének tartották. Egyébként is a tömeg szónak nálunk többnyire, pejoratív értelme van. A tömegkultúra különböző formáinak közös alapja: a hétköznapok igazi arculatának elködösítése. Mint valami új hitvallás melynek kategóriáiban mindennapi álgondolatok rejtőznek. A tömegkultúra misztifikálja a hétköznapi életet; míg az igazi kultúra épp az ellenkezőjét teszi, lerombolja a mítoszokat. Elidegenült és elidegenítő, egyedüli célja menekülni a hétköznapok szürkeségéből. Ám ez a menekülés, ez is csak fiktív, arra jó, hogy megsokszorozza az elidegenedést: kiterjessze a szabadidő területeire is< ahol még létezik a szabadság lehetősége. A valódi kultúra mindig termékeny ellentmondásokat tartalmaz, a létező és lehetséges állapot ellentmondását, ez adja meg igazi erejét; igazol és bírál. Nemcsak helyesel, hanem tagad is, útja a változás, a meglévő állapotok megváltoztatásáért küzd. A tömegkultúra ezzel szemben nem lépi át az adott gondolati szintet. Hiányzik belőle minden belső ellentmondás, a haldokló dialektika kultúrája ez. Azzal, hogy kapcsolatba hozzuk a tömegkultúrát az elidegenedés, elanyagiasodás fogalmaival; még nem oldottunk meg minden problémát. Ellenkezőleg, új problémák jelentkeznek. Nézetünk szerint, hogy ezt a „kultúrát" ne ekletikus módon tegyük a marxista-elmélet részévé, annak legfőbb feltétele a tudományos elemzés. lubomir Sochor tanulmánya nyomán -NL-9
