A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)

1966-02-13 / 7. szám

John Updike, pennsylvaniai születésű kohó és regényíró. Harminchárom éves, de mór két ver­seskötete, két elbeszélésgyüjteménye és három regénye jelent meg. A gyermekvilágból vett rö­vid prózai írásaiban szülői tapasztalatait (négy gyermek atyja) saját fiatalkori élményeivel kap­csolja össze, a reális történeteket lírai hangulat­tal szövi át. A kritika jó része „talán a legjelen­tősebb amerikai regényirónak" tartja a tehetséges John Updike-ot. M Márciusban új lányt kapott az osztály. Joan Edison iratkozott át, Morylandből. Sovány kis arcocskája volt, a felnőttek kisé fáradt kifejezé­sével, és hosszú fekete szempillái, mint valami játékbabának. Mindnyájan gyűlölték. Abban o hónapban tanítónőjük, Mrs. Fritz, felolvasott nekik egy mesét Emmyről, aki nagyon el volt ké­nyeztetve és oki folyton hazugságokat mesélt szüleinek ikertestvéréről, Annie-ről, visszatetszést keltett, alig tudták elhinni, hogy éppen abban az időben, omikor a legjobban megvetették Em* myt, Joan bolyhos szvetterben és kibontott hajjal jött oz iskolába, nem pedig rövidre nyírt vagy varkocsokba font hajjal, mint mások, és olyan merész volt, hogy vitába szállt a tanítónővel. — Már bocsánatot kérek - mondta Mrs. Frttz­­nek és fel sem állt a helyéről -, de igazán nem tudom, mire jók ezek a házifeladatok. Balfimore-bon sose kaptunk házifeladatot, ott a legkisebbek is tudják, mi van ezekben a köny­vekben. Charlie, aki a maga módján szerette a házi­­feladatokot, rögtön hajlandó volt csatlakozni a azzal a szándékkal, hogy népszerűségre tegyen' szert. Az eiső és a második osztályban még kedvelték, de azóta valahogy visszaesett. Szom­batonként mindig összejött egy csoport fiú meg lány - volt aztán miről beszélni hétfőn - Stuart Morrisonék garázsában, kirándulásokra jártak, futballoztak, télen a Hill Streeten szánkóztak, ta­vasszal keresztül-kasul beszáguldozták kerékpá­ron a várost, és nem is tudta, mi mindent csi­nálnak még együtt. Charlie ismerte a banda hangadóit, még mielőtt iskolába kezdtek volna járni. De tanítás után valahogy nem maradt ne­ki más hátra, mint hogy egyenesen hazamenjen, megírja a házifeladatokat, eljátsszon a közép­­amerikai bélyegeivel s aztán egyedül menjen valami hátborzongató filmre a moziba, hét végén meg az unalmas golyózás, valami ostoba társas­játék, mint a monopol vagy sakkozás Darril John­­sonnal vagy Marvin Auerbachhal, akikkel aligha bosszankodott volna, ha nem laknak a szom­szédban, mert legalább egy évvel fiatalabbak voltak nála és nem túl okosak o korukhoz viszo-. nyitva. Természetrajzórán, ami az 5/a-nok Mrs. Brobs­­ton osztályában volt, a folyosó másik végén, Charlie egy paddal Joan előtt ült és zavarta az órát, ahogyan csak tudta, bár érezte, hogy egyformán kevéssé kedvelik s ez valahogy ösz­­szekapcsolja őket. Észrevette, hogy Joan nem is olyan okos, feleleteire mindig rosszabb jegyet kapott, mint ő. Meg is mondta neki: — Na az a virággyűjtés nem nagyon használt neked. Vagy úgy látszik Baltimore-ban olyan ré­gen tanítottak meg mindenre, hogy idáig ki­ment a fejedből. Charlie rajzolt* a rajzállványon, ahová Joan többiek haragos mormogásához. A tanítónő meg­sértődött, opró ráncok jelentek meg a szemöldö­ke között, s Charlie megsajnálta, mert eszébe jutott, hogy szeptemberben, amikor John Eberly félig-meddig készakarva kinyomott egy tubus vörös festéket az üvegpapírral frissen fényesített padlóra, Mrs. Fritz kezébe rejtette az arcát és sirt. Félt az iskolatanácstól. — Már nem vagy Baltimore-ban, Joan - mond­ta a tanítónő. — Most Olingerben vagy, Pennsyl­vaniában. A gyerekek, köztük Charlie is, elnevették ma­gukat, és Joan barnás árnyalatú arca elpirult, ingerülten emelte fel hangját a gyűlölet hulláma ellen és igyekezett megmagyarázni, hogy gon­dolja : — Ez ugyanolyan, mintha például most, ahe­lyett, hogy csak könyvből tanulunk a virágokról, legközelebb mindenki hozna valami virágot, amit mago gyűjtött, metszeteket készítenénk és azokat vizsgálnánk meg mikroszkóp alatt. Mrs. Fritz, a tanítónő, finom ráncokba csücsö­rítette a száját, aztán elmosolyodott: — Ebben az iskolában ezt majd felsőbb osz­tályokban csináljátok. Türelmes kislányok, Joan, mindenhez idejében hozzájutnak. - Amikor Joan ezzel az indokkal is vitába akart szállni, a ta­nítónő felemelte az ujját és különös nyomatékkai mondta, omit mindig kéznél tartanak a felnőttek: r- Nem, fiatal hölgy, most már elég, mert kü­lönben velem gyűlik meg a bajod. — És ebből észrevehette az osztály, hogy Mrs. Fritz sem szereti Joant. Ezután Joan ki sem nyithatta oz osztályban a száját anélkül, hogy a többiek hangosan ne méltatlankodtak volna. Kint a sportpályán, tíz­­percben, légo-gyckorlatan vagy reggel,1 míg a csöngetésre vártok, alig szólt hozzá valaki, leg­feljebb csúfolódvo, hogy „Beképzelt kakadu” vagy „Emrny” vagy „Baltrmóri Dóri”. A fiúk mind­untalan kikötötték o masniját hátul a ruháján meg papirgalacsinokat hajigáltak a szabadon leenge­dett hajóba. John Eberly egyszer levágott egy tincset a hajából a képzőművészeti órán elemeit sárga műanyag-ollóval. Charlie egyetlenegyszer ekkor látta sírni Joant. A fiú olyan volt, mint a többi, sőt rosszabb, mert a többiek azért csinál­tak valamit, mert kedvük támadt ró, ő viszont lMÄ- JOHN tXPDIJOE könnyen odaJóthotott o vállán keresztül, odapin­­gált egy-egy képet s alá jókora betűkkel: „Bal­timóri Dóri"; mindig leányprofijt rajzolt, kes­keny, hegyes orral, szomorúan összecsücsöritett szájjal, olyan fekete szempillákat rajzolt neki, amilyeneket a ceruzájával csak tudott, s a haja úgy hullott alá, mint nevetséges kukoricabojúsz, és a tábla alján tűnt el. Áprilisban megjött a tavasz. Még mielőtt ki­gyomlálták volna a salakpályát és a rugbypályán még jó tíz centi latyak állt, azzal jelentkezett az iskolai játszótereken, hogy Happy Lasker komplikált repülőgépmodelit hozott, amire min­den szabadideje rá ment a télen. A szárnyak végén ötágú amerikai csillag, a fülkében élénk színekkel kipingált pilóta, s a gépnek apró mo­torja is volt, omit valódi benzin hajtott. Kisebb szünetekkel egész szombat délelőtt hörgött, sí­polt és pattogott s a Második utcából odacsalta a kisebb gyerekeket a Lynoakra. Aztán mindig ugyanaz következett: Happy széles ívben feldob­ta a kis gépet a levegőbe, mire az pár pilla­natig emelkedett és áthatóan berregett, majd orral lefelé bukott, összetört és rendszerint elégett a füvön vagy a sárban. Happynek gazdog volt a papája. Néhány héttel Olingerbe érkezése utón Joan lassacskán egyszerűbb ruhákban kezdett járni; amilyeneket a többi lány hordott, s egy napon rövidebbre vágott hajjal jelent meg az iskolában, simára fésülve, csak hátul volt rövid lófarokba öszefogva. Olyan nevetés fogadta, amilyet még nem hallott. — Jééé, félig megnyírt sündisznó — kiáltott fel volamelyik buta lány, ahogy Joan belépett az öltözőbe, s ezek az ostoba szavak egész délelőtt ott keringtek az osztályban. „Baltimore-i sün­disznó. Mért csak félig nyírták meg a sündisz­nót?“ John Eberly folyton az ollót utánozta a két ujjúval, és még a nyelvével is cuppantva utánozta a hangját. Mrs. Fritz begörbített ujjú­val az ablakpárkányon kopogott, míg aztán má­sik tenyerével dörzsölgetni kezdte a fájós helyen; végül is két fiút elküldött a tanáriba Mr. Lengé­iért, aminek Charlie titkon nagyon megörült. Ö maga nem talált semmi furcsát a nyiratko­­zásban, nyugodtan vette tudomásul. Kedve tá­madt, hogy ilyen megváftozottan rajzolja le a lányt. Előző rajzai olt voltak összerakva a pad­jában, egyik ösztönös kívánsága volt, hogy min­den sorozat teljes legyen, akárcsak a comics képregények Bat Manómmal, az egyesek az is­kolában és a Costa Rica-i bélyegei. Joan, oki jó néhány paddal előtte ült, igen csendes volt; úgy látszott, még a kezét is fél megmozdítani; arca rózsás pírban égett a szégyentől. Most, hogy rövidebbre vágatta a haját, előbukkant a homloka, kilátszott a nyaka, bizonyos hangsúlyt kopott az álla és nagyobbnak látszott a szeme. Charlie megint hálát érzett azért, hogy fiúnak született és nem kell hirtelen megrázkódtatáso­kat átélnie, mint amilyenek a hosszú haj elvesz­tése vagy az első havivérzés, amik fájdalmassá teszik a komoszodást. Mennyit is szenvednek a lányok, ez volt első önálló gondolatainak egyike. Joan karikatúrája jól sikerült, geniális alkotás. Megmutatta a mögötte ülő Stuart Mar­­risonnak; de olyan jó volt a rajz, hogy a fiú nem tudta kellőképpen értékelni, csak egy pil­lantást. vetett rá, vizenyősen bárgyú tekintetével. Charlie egy másik rajzlapra vitte át a karikatú­rát, csak most a lány fejét egészen kopaszon hagyta. Ezt o rajzot Stuart egyenesen kitépte a kezéből, s aztán körben járt az egész osztály­ban. Aznap éjjel furcsa álma volt. Valahogy reggel felé jött elő az álom, ahogy ott feküdt a haj­nali fényben, mert még egész frissen emlékezett rá, amikor felébredt. Dzsungelban volt. Joan, szakadozott szarongba öltözve, a folyó áttetsző vízében úszott, csupa alligátor között. Ö vala-10

Next

/
Thumbnails
Contents