A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1966-01-02 / 1. szám
I. Este nagyon álmos voltam, és olvasás közben nyitva felejtettem a Nagy Képes Fejlődéstörténet című munkát, azon az oldalon, ahol az Ősember című ábra magyarázza a szöveget. Így történhetett a dolog. Egy kicsit meg is lökhettem a könyvet, szóval az ősember lecsúszott, és kimászott a könyvből: mikor hirtelen felriadtam, ott ült velem szemben, az asztal másik végén, rögtön ráismertem szőrös arcáról, kiálló pofacsontjairól, vad, bozontos szemeiről és rettenetes fogairól. Ott volt a kezében a nagy dorong is, amivel, mint Darwin megjegyzi, agyon szokta vágni az ellenségeit. Rettenetes rémület fogott el természetesen, hogy most hogyan védjem meg magam. Eszembe jutott a dzsiu-dzsicu, amit mint az Atlétikai Klub tagja tanultam és bal kezemmel vacoqva és dideregve előrekaptam I „védekező állás, első tempó“ j, miáltal pofonvágtam az ősembert, mafd ököllel jobbra, lefelé I „védekező állás, második tempó“l elég volt a védekezésből. — Ne bántson az istenért — mondtam aztán reszketve, és ráfogtam a Browningomat. — Ne üssön agyon azzal a doronggal. — Jajjaj — mondta az ősember —, dehogy bántom. Egy olyan frászt kaptam uraságódtól. hogy mafd beszakadt a hasam. Minek tetszik verni engem? Én csak nézegetni akartam. Kihez van szerencsém? — Én a kultúrember vagyok — mondtam ne ki —, és a maga szőrös fenevadi mivolta rettenetesen hat az idegeimre. Maga egy vérengző fenevad, mely teliesen hasonlít a vadállatokhoz. — Hát. .. ahogy vesszük ... Láttam rajta, hogy nem érti, amit mondok, de szégyenll bevallani. — Én a maga késet ivadéka vagyok — folytattam —, akiből kivesztek az állati ösztönök, és azok helyét a szépség és gondolat tudatos mívelése töltötte be. — Na igen, de akkor... — bólogatott az ősember. — Fogja be a száját, ha én beszélek — mondtam neki azon a hangon, amit még szegény Kozmás kápláromtól tanultam, aki mindig mondta, hogy ezekkel a buqris regruta bundásokkal csak így lehet beszélni, ezt megértik. Az ősember elhallgatott. — Mi már túl vagyunk azon a piszok időn — mondtam neki —, amikor az emberek megették egymást, mint a farkasok. Ml már túl vagyunk a nyers erők hatalmának korszakán, amikor dorongokkal fejbe verték egymást maguk ... Mi nem járunk szőrösen, mint maga — nem széayeUi magát? Ilyen arccal kijönni az utcára. Es a fogai! Milyen fogai vannak. Rettenetes! — Hát kérem .. így nőttek ... — Ne feleseljen. Maguk egy utolsó, neveletlen, tanulatlan, műveletlen, szemtelen csirkefogó banda. Üljön le. Szégyellje magát. — De kérem, tanár úr ... — Ne kérjen semmit. Így nem lehet élni, ahogy maga cstnálja Arra a fokra, ahol mi vagyunk, csak kitartó munkával, tanulással, Intelligenciával és fegyelemmel lehet elérni. De magának ezt már gyermekkorában el kellett volna kezdeni. Mi folytonosan műveljük magunkat, kutatjuk a természet törvényeit, tanulunk és tanítunk ... Nézzen körül a városban. Minden utcában vannak iskolák, tudó mányos intézetek, melyek az Ismeretek terfesztésére és kutatására alakultak... Nézze meg egyetemeinket, akadémiánkat.., nézze meg tanintézeteinket, melyekben ifjainkat megismertetik húszéves korukig a kultúra és a tudomány minden vívmányával, — És húszéves korukban? ... kérdezte tisztelettel az ősember. — Na ja, akkor a katonasághoz kerülnek. Az ts intézet. Ott is szorgalmasan tanítják az ifjakat. — Mire tanítják, kérem szépen? kérdezte tisztelettel az ősember. — Maga marha. Hát mire tanítják? Még azt se tudja, hogy mi az a katonaság? Hát arra tanítják, hogy hogyan kell megölni az ellenséget. Az ősember gondolkodott. — És ha kérdeznem szabad —■ mondta végre tisztelettel meddig tart ez a tanítás? — Három évig, maga szerencsétlen. Az ősember megint gondolkodott. — Az sok — mondta végre. — Akkor mi mégis intelligensebbek voltunk önöknél. Mi sokkal hamarább megtanultuk. És ezzel fejbevert a doronggal. Mit tegyek, ha már itt van a nyakamon az a fiú, kiálló pofacsontokkal, szőrös arccal, doronggal, úgy ahogy a „Fejlődéstörténet“ emből kiszabadult, csináljunk vele valamit. Őszintén szólva, kicsit izgatott is a gondolat, hogy a szegény pasast én ismertessem meg a kultúrával; apák érezhetnek ilyet, akik direkt gyerekej hoznak a világra, csak azért, hogy legyen valaki, aki náluk ts kevesebbet tud, és akinek imponálhatnak. — Na — mondtam reggel az ősembernek —, kelj fel, ma kimegyünk az utcára, hadd tanulj valamit. — Igenis, nagyságos úr — mondta alázatosan ferre nagynehezen rászoktattam már, hogy nagyságos úrnak nevezzen j. Először a házakat mutogattam meg neki. Elég magasaknak találta, de nem nagyon csodálkozott. Azt kérdezte, mennyi idő kell hozzá, míg egy ilyen kinő a földből. — Te a kőkorszakból való vagy? — kérdeztem. — Nem. Az obszidián-korszak terciér szaka, harmadik fejezet, felülről a tizenhetedik sor. — lói van. Hát jegyezd meg magadnak, hogy ezeket csinálják, nem nőnek. De ezt még nem foghatod fel, mert értelmed Darwin szerint olyan alacsonyan áll, hogy összefüggő szavakat nem tudsz még mondani, csupán makogásszerű hangokban adsz kifejezést indulataidnak . .. Értetted? Igenis, nagyságos úr. — jól van. Éhes vagy? — Bizony — vigyorgott. — Hát majd elmegyünk ebédelni s Drechslerbe. Az az Andrássy úton van. — Hát menjünk — mondta és megindult. — Várj csak. Az Andrássy út messze van. A kultúra a te időd óta odáig fejlődött, hogy ma nem kénytelen az ember gyalog odamenni, ahol sürgős dolga van, hanem igénybe veszi az úgynevezett közlekedési eszközöket, melyek ötször, tízszer, vagy akár százszor gyorsabban visznek a megfelelő helyre, mint ahogy gyalog odajutna. Látod ezeket a síneket? — Látom. — Ezen jön a villamos. Most ideállunk, mi kor idejön, beleülünk és a villamos magától, nagy gyorsasággal elvisz minket a hátán. Az ősember türelmesen várt, de nem csodálkozott valami nagyon. Végre lőtt a villamos. — Na, üljünk fel — ugrált az ős. KOSIK JÓZSEF RAJZA — Várj csak. Ez nem jó kocsi. Ez befordul a Király utcába. Ős barátom türelmesen várt. főtt egy másik kocsi, de az meg volt telve. A további kocsikkal is így volt, mintegy háromnegyed óráig. Akkor végre már nem jött kocsi, mert mindegyik megállt; a körúton elromlott valami, és most szép sorban elcsendesedett a közlekedés. — Ez olyan, mint az ichtiozaurusz-gyík volt az én időmben — mondta az ősember szellemeskedve a hosszú villamossorra. Kicsit bosszankodtam, nem feleltem. — Nagyságos úr — kezdte megint csendesen. - 1 — Na! — Ripakodtam rá. — Ne menjünk mégis gyalog? Olyan éhes vagyok. — Ne fecsegj! — mondtam mérgesen. — Hála istennek, nem tartunk ott, hogy egy kis zavar miatt visszaessünk a primitív időbe. Azonnal beszélni fogok az igazgatósággal, hogy mi történt. \ — Azonnal? — vigyorgott az ősember. — Hogy lehet az? Hiszen nincs itt. — Te szamár — mondtam felsóbbséggel —, mire való a telefon? — Telefón? Mi az? — A telefon egy olyan készülék, amivel az ember rögtön és azonnal beszélhet akárkivel, akármilyen messze is legyen az illető. — jó — mondta az ősember. Ez már egy kicsit mégis imponált neki. — Na, gyere velem ide, ebbe a kávéházba. Bementünk és én leemeltem a kagylót. — Halló. Halló. Na, mi van ezzel a központtal megint. — Halló. Halló. Na, még mindig nem jelentkezik? — Halló! Halló! De, kisasszony, az istenért! De kisasszony! — Halló! Halló! Kisasszony! Kisasszony! — Halló! Halló! Kisasszony az élet oly rövid! Kisasszony! Hát zokogjon már! Kisasszony! Már egy órája várok itt! Kisasszony, álljon fel a füléről! Hisz ez rettenetes. — Halló! Halló! Na végre!!! 85-93... Ml?.., Mással beszél?! Már egy félórája lehetett, hogy az ősember eltűnt mellőlem. Nem vettem észre. Ebben a pillanatban jelent meg. Kezében egy nagy sonkát tartott, aminek a felét leette már. — Honnan hoztad ezt, gazember? — Itt a másik oldalon feküdt egy ablakon, jó szemem van, rögtön észrevettem. Nagyon éhes voltam. Kidülledt szemekkel meredtem rá. Nem jutott semmi az eszembe. Végre mégis az eszembe jutott. — Adjál — mondtam neki. 12
