A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1966-01-02 / 1. szám
Vita Folyik a vita, hogy valón miért csökkent az utóbbi időben színházaink látogatottsága. A vita csomópontjában a televízió áll, jelesül az a tézis, hogy a színházi közönség megcsappanása elsősorban a televíziónézők gyors iramá szaporodásának következménye. A többség azon a véleményen van, hogy ez a tétel helytálló. A többség ezt saját gyakorlatának alapján állítja, mivel jól tudja a többség, hogy mióta tévét vásárolt, azóta estéit otthon tölti, s vagy azzal szórakozik, hogy a tévét bekapcsolja, vagy azzal, hogy kikapcsolja. Én már nem egy több- i séggel beszéltem erről a kérdésiről, s mindegyik teljes határozottsággal jelentette ki, hogy számára a pestlőrinci furulyázó diákok vetélkedője — melyet pizsamában j^s papucsban élvezhet végig — nagyobb gyönyörűséget jelent, mint 'Pék Ottó mai tárgyú s egyébként i kiváló drámája az ötvenhatos el\lenforradalomról, amelyhez a telteiébe jegyet is kell vennie, s te' tőtől talpig fel is kell öltöznie, [ha látni akarja. A tévé előnyei közismertek, [s ezek közül a legjelentősebb az, hogy bármikor abbahagyható, ellentétben a színházi előadással, \ melyet az ember a pénzéért mégiscsak végignéz, ha már belekezdett. A tévé konkurrenciáját a színház eleinte azért nem érezte \meg, mert besereglő szomszédai elől a tévétulajdonos inkább elmenekült a színházba. Hovatovább azonban ott tartunk, hogy kultúrember tévé nélkül el nem lehet, s ma már a tévétulajdonos háborítatlanul lefekhet aludni, bármely pillanatban. Bizonyos érdekességet kölcsönöz a vitának, hogy miközben folyik, ugyanakkor folyik a tévé műsorának általános csepülése is. Ez a körülmény a magyar drámairodalom és színházi kultúra barátainak szívét méltán tölti el keserűséggel: mi lesz itt, ha a tévé műsora még jó is lesz? A szenvedélyes vitában jószeri'vel az egész társadalom részt vesz, !hozzászólnak a kérdéshez szakértők és szak-nem-értők, közönség !szervezők, dramaturgok, igazgatók: hozzászól a színész, a súgó és a jegyszedő. Meg kell hagyni, hogy valamennyi hozzászóló a féltő aggodalom hangján szól hozzá. Ha annyian járnának színházba, mint amennyien sopánkodnak a tévé konkurrenciája miatt, sokkal jobban mennének a színházak. De hát — tetszik tudni — ez is úgy van: sopánkodni otthon is lehet, papucsban és pizsamában. Hogy árt-e a tévé a színházaknak, s hogy mennyiben, miért és milyen mértékben, azt én megmondani nem tudom. De hogy maga a vita árt a színházaknak, arra a fejemet merem tenni. Az egyszerű, de szorgalmas színházlátogató tudniillik akkor megy szívesen színházba, ha azt hallja, hogy a színházakba csak protekcióval lehet jegyet kapni. Ellenben, ha innen is, onnan is azt hallja és azt olvassa, hogy csökken a színházak látogatottsága, előbb-utóbb gondolkodóba esik, s azt kérdi önmagától: mért nem tudok én, éppen én megszabadulni ettől a kispolgári csökevénytől? És kiderül, hogy tud. Ha nagyon igyekszik, mét tévé nélkül is. Volt egyszer régen a mi családunkban egy eladó lány, jó növésű, értelmes, még csinos is volt szegény. De isten tudja, miért, nem kedvezett neki a hadiszerencse, már a harmincadik éve felé közeledett, de senki sem akarta bekötni a fejét. Családi találkozóink mottója éveken át így hangzott: „Miért nem tud a Manci férjhez menni?“ A végén már az egész kerület azon töprengett, hogy miért nem tud a Manci férjhez menni. Ezen töprengtek azok is, akik egyébként talán szívesen féleségül vették volna. így aztán Manci máig sem ment férjhez. Igaz viszont, hogy az állami nyugdijából egészen jól megél. Kalap Egy kalap jött be az osztályon felüli vendéglátóipari üzemegységbe, egy női kalap, egy példátlan nőt kalap. Mily boldog volnék, ha szavaimmal szemléltetni tudnám ezt a kalapot; de ily erős tehetséggel — fájdalom — nem áldott meg az ég. Hasztalan vergődnék, ha mégis megkísérelném; szánalmas kudarcom láttán még az önbizalmamat is elveszíteném, írni anélkül nem lehet, új pályát kezdeni ez érett korban kilátástalannak tartok. Mit mondjak mégis? Elmondhatom, hogy a kalap hófehér volt, valami hártyaszerű, pikkelyes anyagból épült, melyen a fény csillogott, keskeny karimája felhajtva, de nem körös-körül, csak; itt-ott, boltozata kupolajellegű — mindent elmondtam ezzel, s mégsem mondtam semmit. Ez a kalap az arányaiban, vonalainak raffinált diszharmóniájában volt megrendítő s felemelő egyben. Ha ide mellékelhetném e kalap fényképét, azzal sem mennék sokra. Más egy illusztráció az újságban s más egy kalap a fejen. Leírni, lefesteni, lefényképezni, verssel vagy zenével érzékeltetni ezt a kalapot eleve meddő időfecsérlés volna. Egy ilyen kalapot látni kell. Én láttam. Büszke és boldog vagyok, hogy ebben a látványban részem lehetett. A kalapot, persze, nemcsak én láttam hanem velem együtt még vagy száz ember. Száz pár szem fordult a kalap felé abban a piU tanaiban, amelyben az a csapóajr tó nyílásában feltűnt: az üzemegység elcsendesedett, a kiszolgálás megszűnt, még a gőz is megállt a presszógépben. Sőt, ha jól emlékszem, már a kalap megjelenése előtt vibrált a levegőben valami nyugtalanság, rendkívüli természeti jelenségek Idején nem ritka az ilyesmi; mintha mindannyian azt éreztük volna, hogy valaminek történnie kell. A kalap egy nőt viselt, a nő a kalap karimájától egészen le a földig ért. A nőnek egyetlen vonására sem tudok visszaemlékezni, meglehet, hogy nem is volt vonása neki. Arra határozottan emlékszem, hogy két lába volt, ezeket felváltva rakosgatta előre, ily módon haladt a kalap végig az asztalok között. A nőt természetesen senki sem figyelte. A Halley-üstökös sugárzó fényében ki bíbelődnék eqy madárka észlelésével? Amikor a kalap végre eltűnt a horizonton, s az élet úgy-ahogy visszatért megszokott medrébe; jómagam is megpróbáltam összeszedni zilált gondolataimat. Az első szó, ami eszembe jutott, ez volt: zseni! Igen, igen zseni. Lángelme. Akt ezt a kalapot megálmodta és megalkotta, lángelmének kell annak lennie. Nem illetheti más szó azt, aki alapjában véve egyszerű és köznapi anyagokból oly sok százezernyi kalapfajta után, egy minden eddiginél különböző új kalapot tudott megteremteni. Nem pazaroljuk mi az alkotó elméket könnyelműen? Tessék csak megnézni például új épületeinket, lakótelepeinket, a családi házak ezreit. Nem egyforma valamennyi? Tessék elmenni egy bútoráruházba. Micsoda egyhangúság! Vegyük szemügyre péksüteményeinket. Változatlan, őrök egyformaság. De hát csoda-e mindez, ha az alkotó és tervező lángelmék a kalapszalonokban dolgoznak? A helyünkön vagyunk ml mindannyian, emberek? f A szobor Cato, a híres római államférfi előtt valaki 'csodálkozását fejezte ki, hogy még nem emeltek neki szobrot, holott nagyon sok érdemtelen embernek állítottak már emléket. — Sokkal jobban szeretem — válaszolta higgadtan Cato —, ha az emberek azt kérdezik, hogy miért nincs szobrom, mintha azt kérdeznék, hogy miért van. fósda hatónak egyszer azt ajánlották, hogy kérjen ^tanácsot Jupiter orákulumától. A javaslatra Cato így felelt: — Hagyjuk az orákulumokat az asszonyoknak, a gyáváknak és a tudatlanoknak. Bátor ember független a jóslatoktól; tud élni és meghalni maga is. Bor-vélemény .Ha Plautust borral kínálták, sohasem fogadta el, és ezt válaszolta: — A bor álnok bajnok, mert legtöbbször a lábadat üti ki alólad. A kölcsön visszajár . Ennius római költőt meg akarta látogatni Scipio Nasica konzul. Ennius szolgája azonban azt mondta a látogatónak, hogy gazdája nincs otthon. A konzul, bár jól tudta, hogy ez nem igaz, szó nélkül sarkon fordult és hazament. Néhány nap múlva Ennius ment Scipióhoz látogatóba. A szolgától, aki ajtót nyitott, megkérdezte, beszélhet-e a konzullal. — Nem vagyok itthon! — kiáltotta hangosan bentröl a házigazda. Az elképedt Ennius így szólt: Bölcsek mosolya — De hiszen hallom, hogy Itthon vagy! Scipio tovább vitatkozott, anélkül hogy beengedte volna Enniust: — Nincs igazad, barátom. Mikor nálad voltam, csak a szolgád állította, hogy elmentél hazulról, és én elhittem neki. Te pedig, bár most magam mondom, hogy nem vagyok itthon, nem akarod elhinni? Hol szorít a cipő? Lucius Aemilius Paulus római konzultól ered a szállóige: „Senki sem tudja, hol szorít a cipő!“ Története a következő: Amikor a konzul elűzte szép fiatal feleségét, aki a később híressé vált Scipio Aemiliánus anyja volt, csodálkozott az egész római társaság. Egy barátja meg Is kérdezte tőle: — Hogyan válhatsz el ettől a fiatal és gyönyörű teremtéstől? ,Aemiliánus előrenyújtotta lábát, és szárazon felelte: — Nem új és szép ez a saru Is? S mégsem tudja senki, hogy hol szorít! A szabadságról Cicero, a híres római szónok találkozott egy követtel, aki Laodikeiából érkezett Rómába, hogy Julius Caesartól szabadságot kérjen hazájának. — Barátom — szólt Cicero —, ha ezt megszerzed valahol, légy szíves, adj belőle nekünk, rómaiaknak is egy keveset. A színészi tehetség Ciceró mondta egyik barátjáról, Roscius színművészről a következőket: — Roscius oly nagy tehetség, hogy sohasem kellene lejönnie a színpadról, de egyúttal oly erényes ember, hogy sohasem szabadna a színpadra lépnie. Azok a női évek__ Az előkelő társaság ismert hölgytagja, Fabia, minduntalan harminc évesnek mondta magát. Amikor ezt Cicero előtt is szóba hozták, A híres szónok így szólt: — Fabia az igazat mondja: hisz legalább húsz esztendeje hallom ezt tőle ... A falernumi Cicero díszes társaságban egy gazdag fösvénynél vacsorázott. A házigazda nagy garral kínálta silány borát vendégeinek: — Igyátok, barátaim, ezt a falernumit! Már negyven esztendős! Cicero halkan megjegyezte: — Ez ám a bor! Meg sem látszik rajta A kora! A hiú császár Amikor Horatius kiadta Epistolái első könyvét, Augustus császár sehogy sem tudott belenyugodni abba, hogy a költő a levelek egyikét sem intézte hozzá, s emiatt súlyos szemrehányást Is tett a venusal lantosnak. Levelet írt neki, melynek egy jellemző töredéke fennmaradt. „Tudd meg — írta Augustus —, hogy haragszom rád, mert effajta irataidban nem hozzám intézed beszédeidet. Vagy azt hiszed, hogy az utókor előtt szégyenedre fog válni, ha Jó barátomnak mutatod magad?“ 11
