A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-07-04 / 27. szám
% Politika és költészet WALTER LOWENFELS Nemrég a Szlovákiai Írók Szövetségének vendégeként néhány napot töltött a Szövetség pudmerici alkotóházában Walter Lowenfels ismert amerikai költő, feleségével, Liliannal, a spanyol és a francia költészet ihletett tolmácsolófával. A Lowenfels házaspár már fárt nálunk ezelőtt három évvel, s minthogy most itt voltak „a szomszédban“ — az írók Weimar i világtalálkozóján, majd Moszkvában és végül Budapesten —, átrándulták hozzánk is, kissé felújítani a három év előtti emlékeket. Walter Lowenfels 68 éves, de teli van energiával, egészséged humorral és minden érdekli, ami körülötte történik. Azok közé az amerikai írók közé tartozik, akik a húszas és a harmincas években elhagyták Amerikát és Párizsba utaztak, ott keresve a művészetet, illetve annak avantgárdáját. Lowenfels itt Henry Millerrel és Hemingway-vel barátkozott, szürrealista költeményeket írt és Párizsban adott ki egy könyvet Appolinaire-ről. Első könyve, az Epizódok és episztolák még New Yorkban jelent meg 1925-ben. 1930-ban, E. E. Cumminqsszal együtt megkapta a Richard Aldington költői díjat. Azóta több verseskötete jelent meg, kiadott egy nagyszerű művet Walt Whitmanról, fordította Vítézslav Nezvalt és Pablo Nerudát, több kulturális folyóiratban dolgozik, mint újságíró, főszerkesztő és publicista, az utóbbi hónapokban három különböző versgyűjteménye jelent meg, állandóan tevékenykedik és újabb meg újabb költői kísérletekkel próbálkozik. Ebben az írásában kedvenc témájával foglalkozik — a politikával és a költészettel, Ü gy vettem észre, hogy sok je íz Egyesült Államokban (és egyáltalán a Nyugaun j valahogy megakadt a tegnapi problémáknál, tegnapi hiábavalóságoknál és kétségbeesett hangulatoknál. Ezért egyáltalán nem jutnak el ahhoz az új problémához, hogy hogyan lehet valaki szocialista módon gondolkodó író az USA-ban (de a Szovjetunióban, Csehszlovákiában vagy bármely más szocialista országban). Ez a viszony egészen új problémák elé állít minket, amikről nálunk nem írnak. Megörültem tehát, amikor bratislavai tartózkodásom első napján tudomásomra jutott, hogy a Kultúrny Zivot hasábjain vita folyik, amelyben az önök intellektuáljai egyebek közt azt a kérdést is taglalják, hogyan lehet valaki kommunista Író egy országban, ahol a párt van hatalmon. Szeretném, ha a vitában részt vehetnének a Német Szövetségi Köztársaság kommunista írói, ami azonban lehetetlen, mert Nyugat-Németországban törvényellenes kommunista írónak lenni. Nálunk,, az Egyesült államokban, van egy törvény, a McCarrantörvény, amely szerint minden kommunistának jegyzékbe kell vétetnie magát. De ezt senki sem tette meg. Mégpedig azért, mert az ilyen jegyzékbe vétel üldözést vagy bezárást vonna maga után. Van ugyanis további törvényünk, a Smith törvény, melynek értelmében sok állítólagos kommunistát becsuktak — s ezek közt voltam én is — azzal a váddal, hogy „a kormány erőszakos megdöntését célzó eszmék védelmére és hirdetésére szövetkeztek“. Másrészt viszont, ha valaki nem jelentkezik jegyzékbe vételre, a McCarran-törvény értelmében napi 10 000 dollár bírságot róhatnak ki rá a jegyzékbe vétel elmulasztásának minden egyes napjáért és tíz évig terjedő fogházbüntetéssel sújthatják. Nem vehetek tehát részt az önök vitájában mint a kommunista párt tagja, csak mint költő, aki marxista világnézetet vall és hisz a szocializmusban. Véleményem szerint azok számára közülünk a Nyugaton, akik hiszünk az egyén szabadságjogaiban, egyik legfőbb feladat; küzdenünk kell, hogy országunkban bárki szabadon és háborítatlanul tagja lehessen a kommunista pártnak. Ez volna az első feltétele, hogy harcolhassunk a kommunista országok írói véleményszabadságának jogáért. Hogyan juttathatná ma kifejezésre Jevtusenkóval kapcsolatos kedvező véleményét a Dél afrikai Köztársaság polgára és hogyan szerezhetne érvényt azon jogának, hogy a Szovjetunióban megjelentesse munkáit, amikor őt magát bármikor lecsukhatják a Dél-afrikai Köztársaságban, ha fajüldöző kormányának nem tetszenek a nézetei? Amikor ezt a rövid cikket írom rövid csehszlovákiai tartózkodásom alatt, életünket, és szavainkat emberek egy kis csoportja veszélyezteti, akik kezükbe kaparintották a katonai hatalmat az USA-ban. Termonukleáris háborúval fenyegetik a világot. Ebből következik második számú megállapításom: a véleményszabadság ma elválaszthatatlan a békeharc szabad megnyilvánulásától. És az Egyesült Államokban ma vannak békeharcosok, akiket börtön fenyeget. Ámde hazámban ma kibontakozóban van egy mozgalom, melyen keretei közt ezer és ezer intellektuel emeli fel szavát kormányunk dél vietnami háborúja és az amerikai csapatok dominikai inváziója ellen. A világ jövője a jelen pillanatban attól is függ, hogy milyen mértékben vagyunk képesek otthon, az Egyesült Államokban kiállni a béke ügye mellé. Számomra a politika, a költészet és a béke elválaszthatatlan és azonos azzal a ténnyel, hogy amerikai állampolgár vagyok. Amikor a Smith-törvény értelmében elítéltek a bíróság előtt kijelentettem: „Nem vagyok költő politikai meggyőződésem ellenére: éppen a politikai meggyőződés költői életművem végső összekovácsolója.“ Ez tizenegy évvel ezelőtt volt. Ma nem mondanám ezt pontosan ugyanúgy, mit akkor, mert az a megfogalmazás mégiscsak, hogy úgy mondjam, az egyéniség kettéválására utal. Véleményem szerint nem lehet a verset író költőt elválasztani ugyanattól az embertől, aki valami „politikait“ ír — mint amilyen például ez a cikk is. Bármit írok, az az adott pillanatban poitikai és költői ténykedésem összessége. A költő mindig túlhaladja tudatos meggyőződését. Shakespeare nem „royalista költő“, jóllehet hitt a királyságban mint rendszerben. Tudom, egynémely ember meg van győződve róla, hogy egy szocialista csak „szocialista poézist“ írhat. Én ilyen felosztást nem találok a költészet vagy a legjobb próza valós világában. Nézzenek csak meg néhány kommunista írót: Bemard Shaw (életének utolsó hónapjaiban kommunistának vallotta magát), Sean O'Casey, Jack Lindsay, Brecht, Eluard, Gulllén, Vallejo, Amado, Dreiser, DuBois és sok más Heine óta. Aragon, aki a Francia Kommunista Párt Központi Bizottságának tagja, valahány új könyve megjelenésekor mindig akad jónéhány francia kritikus, akik felkiáltanak: „Ö, Aragon szakított a párttal!“S aztán Aragon ír valami cikket, amiből nyilvánvaló, hogy meggyőződése mit sem változott. Brechtről egyes amerikai kritikusok azt állítják, hogy költő politikai meggyőződése ellenére is. De Brecht egész élete -azt bizonyítja, hogy olyan egyéniség volt, aki műveiben kifejezésre juttatta valamennyi saját problémáját, de azokat is, amelyeket másoknál látott. Nem hiszem, hogy bármely országában a világnak megoldót-: tűk volna már az elidegenedés problémáját. És munkánknak, a költők, a dráma- és prózalrók munkájának vissza kell a jövő-: ben tükröznie, hogyan reagálunk arra, ami körülöttünk történik. Mi az Egyesült Államokban még a szorongás időszakában élünk és szeretkezünk. Hogy lehet ezt elkerülni, amikor valamennyien az atomrobbantásoktól szennyezett levegőt lélegezzük be? Ügy vélem, hogy a szocialista világ költői által érzett elidegenedés minden szocialista országban más és másféle, és attól is teljesen eltérő, amit ml élünk át, a tőkés világban. Te^ hát mindegyik a saját költeményeit fogja írni. Meggyőződésem, hogy az elidegenedés tőkés formájának eltűnése elsődleges fel-: tétele az egységes személyiség kialakulásának, amely felé az emberiség fejlődik. Az élet célja nem a szocializmus, de a szo^ cializmus célja 3Z élet! A politika csupán az élet folyamatának elkerülhetetlen bái zisa — a költészetben és minden másban. Tekintet nélkül arra, hogy mit mond, vagy nem mond a költő, nem kerühet el bizo-: nyos politikai besorolást. Az enyém tudatos, tudatosan választott, de életemnek és munkámnak olyannyira integer részévé vált, hogy nemrég legújabb könyvemet mint „szocialista-szűr-; realista" művet jelöltem meg. Ha valaki művész Brecht nívóján, annak olyan a politika, mint a taktusok a kottapapiroson Mozart számára — senki sem hallja az ütemeket, mindenki csak a zenét hallja. S az emberek azt mondják: „Ez volna egy politikus? Hiszen ez csak költő! -»
