A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-12-26 / 52. szám
a fiút, arra kéri az apát, még az nap kereszteltesse meg. De ő látja, hogy az újszülött fején fekete haj van, hallja önérzetes haragját, mosolyogva nézi, mily erővel löki ki két öklét, melyet aztán a magzatok mozdulatával a halántékához szorít, komolyan. — Ó — csillapítják tréfásan—i Ő — gügyögnek mindnyájan-, ó. Künn a förgeteg. Szétszaggat eget, földet, időt. 10. Körülülik a csecsemőt, bámulják, egymásnak suttognak: — Haragos — mondja az apa. — Szelíd - mondja az anya. — A szeme fekete — mondja a bakter, ki pálinkával élteti. — A szeme kék - mondja a kisbéres, ki a konyhában ólálkodik. — Gyenge - mondja a bába. — Erős — mondja a papné. A kisded mintha forgolódnék. — Ni — mondja egymásután —, a szalmát nézi, a padkát nézi, a vizet nézi, a bort nézi, az arcuk nézi, az éjszakát nézi, a fényt nézi. Cihelődnek a vendégek. A szülők magukra maradnak, ővele. — Vidám — mondja az apa. — Szomorú - mondja az anya. Két ember áll az utcán. — Szegény lesz — mondja a bakter. — Gazdag lesz >- mondja a kisbéres. Künn a kapu előtt a két aszszony. — Nem sokáig él, meglátja — mondja a bába. > =- Sokáig él, meglátja -mondja a papné és a tomboló égre tekint. 11. Miért némul el egyszerre a nemes kisasszony és miért bámulja oly révetegen a téli esték merev képét és miért tekint ki a pusztára, melyet mozgat valami fenn vagy lenn, vagy belül? És miért szólal meg az elhallgató jurátus? És miért fintorog álmában a beamter? És miért villan fel a gróf elkomorodó szeme? És miért ujjonganak a katonai börtönök, és miért kacagnak a láncok, és kiugorva hideg ágyakból, sötét rácsok felé botorkálva, miért meresztik tágra nem-látó szemüket a rabok? És miért néz a kancellár a csonkig égett gyertyákra, melyek alig észrevehetően fellobognak? És a császár miért fordul hirtelenül jobb oldaláról a bal oldalára? 12. Mindez összeolvad, egyetlen titokká, elvegyül a szilveszteri rémekkel, álmokkal. Ojév áldott hajnala percen. Alszik mindenki, császár, kancellár, gróf, beamter, jurátus, nemes kisasszony, s belefáradva a dacos sírásba, édesdeden szunnyad a kisded is, aki megszületett és minden érlökésére nő, csodálatosan, csodává épül. Lélegzése már olyan, mint az életé s benne van a világ. 130CC2LCCLO : H A TA LM A egy férfi aludt, eme leánynak szolgái. Midőn Cimone a leányt meglátta, mintha még soha életében nőt nem látott volna, botjára támaszkodván megállóit, és némán, határtalan elragadtatással elmerült a lány szemléletében, és bárgyú lelkében, melybe ezernyi oktatás nem tudott szikrányi nemesebb érzést beoltani, érezte valamely gondolatnak ébredezését, s most pallérozatlan és durva elméjében feltámadott a gondolat, hogy ez a leggyönyörűbb teremtés, kit földi ember valaha is látott. És annak utána sorra szemügyre vette testének részeit és magasztalta hafát, melyet színaranynak vélt, homlokát, orrát és száját, nyakát és karjait, különösképpen pedig keblét, mely még alig domborodott; és parasztból hirtelen a szépségnek ítélő bírójává emelkedvén, fölöttébb kívánkozott látni szemét, mely mélységes álomban elnehezülten zárva volt, és hogy csak láthassa, mármár fölébresztette a lányt. De mivel sokkalta szebbnek látta, mint mind ama nőket, kiket eladdig látott, gondolkodóba esett, ha vajon nem istennö-e s mégis csak volt annyi esze, mellyel megítélhette, hogy isteni személyek nagyobb tiszteletre méltók a földieknél, s ennek okáért türtőztette magát, és várakozott, míg nem az magától felébred. És ámbár túlságosan hosszúnak érezte a várakozást, a szokatlan gyönyörűség oly igen lenyűgözte, hogy nem tudott elmozdulni onnét. Történt tehát, hogy a leány, kinek neve Efigenia volt, nagy idő múltán felébredt, még pedig előbb, mint bármelyik cselédje, és fölemelte fejét és kinyitotta szemét; s mikor maga előtt látta Cimonét, botjára támaszkodva, fölöttébb elálmélkodott és mondá: — Cimone, mit keresel itt az erdőben ímez Órán? (Cimonét mind deli termetéről, mind jaragatlanságáról, mind pedig atyjának nemessége és gazdagsága révén a szigeten szinte mindenki ismerte.) Az ifjú semmit sem felelt Efigenia szavaira, de mikor látta, hogy szemét kinyitotta, mereven rábámult, és úgy érezte, hogy abból oly édesség árad, mely soha nem érzett gyönyörűséggel Cimonénak a szerelemtől megjön az esze, és kedvesét, Efigeniát hajón megszökteti: Rhodosban börtönbe kerül, melyből Lisimac* kiszabadítja: akkor annak segítségével elrabolja Efigeniát és Cassandrát menyegzőjük napján s velők együtt Krétára szökik; s minekutána mindegyik feleségül veszi kedvesét, velők együtt hazahívják őket. tölti el. A leány ennek láttára kezdett attól tartani, hogy e'E. a merev bámészkodás még majd olyasvalamire ösztökéli annak paraszti otrombaságát, hogy abból magára szégyen háramolhat, miért is szólította cselédeit, fölkelt és mondotta néki: — Cimone, isten áldjon. Felelte erre Cimone: — Én veled megyek. E s ámbátor a leány még mindig félt s ezért nem fogadta el a kíséretét, mégis csak akkor tudott megszabadulni tőle, mikor az már egészen a házáig elkísérte; innen pedig Cimone atyjának házába ment, s kijelentette, hogy semmi áron nem megy vissza többé a birtokra. Bármily kellemetlen volt ez atyjának és övéinek, mégis belenyugodtak otthonmaradásába, mivel meg akarták tudni, mi ok késztette arra, hogy eddigi életmódját megváltoztassa. Minekutána tehát Cimone szívébe, melybe eladdig semminémű tanítás nem tudott behatolni, Efigénia szépsége által behatolt Ámornak nyílvesszeje, hamar idő múltán elméje egyre jobban kibontakozván csodálatba ejtette atyját és övéit s mindenki mást, ki csak ismerte. És mindenekelőtt megkérte atyját, hogy járassa öt olyan ruhákban, és minden egyéb ékességekben, mint ahogy testvérei jártak, mit is atyja nagy örömmel megtett. Annak utána pedig derék if jakkal társalogván eltanulta tőlük a viselkedésnek mind ama módját, amelyek nemes urakhoz s különösképpen szerelmes ifjakhoz illenek, s mindenek igen nagy csodálkozására, hamar idő múltán nem csupán a betűvetést tanulta meg, hanem egyike vált belőle a legműveltebb embereknek; annakutána pedig Imivel mindennek oka Efigenia iránt való szerelme volt) nem Folytatás a 12. oldalon 11
