A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)

1965-12-26 / 52. szám

Kosztolányi

Dezső

Petőfi Sándorka

lyen csők okácok tengenek hó< nyomta fővel, kocsmaablak vörösük, meg a bakter rekedt hangja ha Ilik:

s Tizenkettőt ütött az óra.

1.

Szarvasgombát eszik a császár szilveszteri vacsoráján, pástétomot, egy fürt aszúszőlőt, mely új tartományából érkezett, a velencei királyságból.

Rajnai bor kortyaival öblíti le.

Fülleteg gőzök borítják agyvejejét. Lám, arca kiszínesedik, semmitmondó szeme atyásan lágyul a mámor nyirkos könnyburkától.

így elégedetten gondol arra, ami történt. Veje, az ördögi tuskó, nem él többé. Tavaly ilyenkor még élt, igaz, fogoly volt, túl a tengeren, sziklák, törpe gumifák közt. Mégis jobb, hogy elpusztult. Azt mondják, utóbb sokat szenvedett, hányt, lesoványodott. Gyomrát, mely el akarta nyelni az egész világot, fölfalta a rák.

Isten megbüntette őt. Mi roszszat hozhat az új év, hogyha ezt hozta az ó?

Franzl bécsi kocsisok kedélyes nyelvjárásán beszél. Ezen is gondolkozik. Tizenegy felé átmegy kíséretével az üveges folyosón, kipillant a schönbrunni parkra s akkor ilyenképp dünnyög:- Apóka aludni megy. Ti is aludjatok, népecskék, németek, lengyelek, magyarok, olaszok illyrek. Apóka szigorú, de jóságos.

2.

ötágú ezüst gyertyatartó lobog az íróasztalon. Két karcsú pohárban a puncs sárga maradéka.

Mély karosszékben ül valaki, akinek nem látni arcát. Csak vitatkozó kezét.

Az íróasztalnál Portella hercege, Metternich Kelemen, a kancellár. Kemény, fiatalos arcéi. Erőszakos áll. Keskeny jég-száj. Remek római orr. Csigás haj.

Azzal, akinek nem látni arcát, vitatkozik, franciául. Hadonászik a kezével, melynek árnyképe röpköd a falon. Kacag ünnepi, rumos hevületében, alig érteni szavát.

— így kell tartani őket — és mutatja szellemes taglejtéssel, melyen érzik, hogy az, aki tartja, erős, de az, akit tart, talán még erősebb, s egymásra találtok, mint oroszlánszelídítő és oroszlán. — Az idén a veronai kongresszus. Most már rend van — mondja =; rend lesz — és még d^yszer —, rend lesz.

3.

Hull a hó.

Délután óta hull mindenütt. Bécsi utcákon, krakkói duplafedelű tetőkre, prágai aranyházakra, offenpesthi hajóhídra, májlándi székesegyházra, az egész hatalmas összbirodalomra.

Őrök cirkálnak, északtól délig, kelettől nyuqatig. A Riva degli Schiavonin vasas-németek zöröqnek, magas sipkával, nyurga

szuronnyal. Bukukkannak könyökutcákba, csapszékekbe, magánlakásokba. A tengert is megmotozzák.

Minden fehér, Spielberg is fehér. Kufstein is fehér.

= Jaj — ordítanak a katonai börtönök ezer nyelven —, jaj — sir a lánc ezer hangon -, jaj

— zokog a szív ezer bánattal.

4.

Stefi gróf harmincegy éves.

Nemrégiben érkezett a görög s kisázsiai partokról, de csak rövid időre, újév tavaszán tovább utazik Wesselényivel, a művelt nyugatra, hogy a magyart pallérozza.

Lecsapott kürtő-kalapban, felleghajtó köpenyben, kalandos nyakkendő csokorral ballag a Hatvani utcán egy mágnással, aki prémes bundájába burkolódzik. Angolul csevegnek.

Ö azonban a szót hirtelen honi nyelvünkre fordítja, melyet töredezve ejt még, mondatait erős neologizmusokkal vegyíti, minthogy híve ama széphalmi Kazinczy Ferencnek is, aki hét évig raboskodott császári börtönökben.- 1822. december 31 - szól morcolva bozontos szemöldökét- azt hiszem nevezetes dátum lesz számunkra. Ma nyújtandám ót a lóversenyről szóló tervezetemet, mely remélem Nemzetiségünk üdvére váland. Talán valóban új év kezdődik.

5.

Innen látni, hogy beamteréknál tündöklik a tükör.

Az év utolsó napján meggyújtották a karácsonyfát, fenyőgalylyain trombitás angyalkák ringatódznak, a kandallóban parázs ég, bécsi virágfüstölő illata száll a langy levegőn, mindenkit arra oktatva, hogy béke és boldogság a jutalma az államrend buzgó őrének, aki mellesleg spion is, rendőrségi besúgó.

Amott csak egy gyertya. Hájas kalmár, hálósüvegben hortyog dagadó dunyhái közt. Széplelkű nője Schillernek, a nemrég elhunyt fiatal, német poétának verseit olvassa.

Néhány ifjú jurátus halad az utcán, élénken vitatkozva.

— Hallgassatok — szól az egyik ijedten, mert fekete-sárga faköpönyeg elé érnek.

Ebbe bújt el a vihar elől a dragonyos-katona, valami cseh vagy morva, akinek pisze orra kivörösödik a hóhullásba.

6.

Messze-messze még kunyhók, vityillók, halászkalibák. Majd csönd, fehérség, puszta. Lelketlen, lapos, unalmas.

Valahol a szalontai parasztházban ötéves kisfiú alszik, halovány. koraérett, aqg szüleinek reménye. Arany Jánoska, s valahol az igrici kunyhóban, nagyapóéknál másik ötéves árva fiú, Tompa Misiké.

Itt meleg sziget, düledező, nagyon elhanyagolt udvarház, öregurak pipáznak, boroznak, rossz pénzről, új háborúról beszélgetnek. ötödét sem éri a régi pénz, tavasszal meg, azt mondják, a taliánokkal verekszünk. Törökverő rozsdás kard a szögön.

Nénike félreteszi Pokolkői Vendel érdekfeszítő történetét.

Nyájas társaság, fiatalemberek, gyerekek. Olajlámpa aranyozza őket, pipafüstön át. Nemes kisasszonyok ólmot öntenek, mutatják a figurát:

— Svalizsér — hahotáznak —, svalizsér megint, mindig svalizsér.

7.

Sömjék, tócsák befagytak, keréknyom nincs, mindent beföd a hó subája.

Távol puska durran. Farkasra lőttek, piros vér csöpög a fehér hóna.

Árnyék vagy kísértet, de lovas vágtat át a riadt csöndön, ideges paripán. Fölötte varjú károg.

Szélmalom áll, fagyott szárnynyal, bénultan; mint óriási madár, mely nyáron kereng, az arany levegőben délibábok után röpül.

A kiskőrösi pusztaság ez', me-Csecsemő mozog az ágyon; lilapiros arccal. Tüdejébe most nyilall az idegen levegő, erőszakosan, fájdalmasan, akár a kés. Mélyet lélegzik, hosszú, éles jajgatása elnyúlik az éjszakában.

Jaj, honnan, hová és miért? Micsoda meglepetés, érkezni se-? honnan és lenni valahol, ocsúd" ni az életre, búboskemence melegét, kunyhó földszagát, kamilla tea ízét, fényt érezni, és tudattalanul, de először sejteni valamicskét abból, hogy vagyunk.

Vad csodálkozás az arcocskán; nem nagyobb, mint lesz valamikor, a haláltusakor. Örökkévalóság kis utasa, végtelen vándora kis időre, megállapodik itt.

— Fiú - kiáltják át a félméteres hangfogó havon a szomszédoknak, kik még ébren vannak.

9.

Makovlnyi borbély háza a két templomra néző csöpp ablakaival. Petrovics István a bérlője.

Leska Istvánné, a pap felesége, ihol jön térdigérő havon; kendőt kanyarítva nyakára, belép a kunyhóba, rázza magáról a pihéket. üstben vizet forralnak. A jobb szobában, mely öt lépés hosszú és széles, a köpcös mészáros táncol örömében. 'Balra az anya, zilált, sűrű hajával, halott halványan.

A papné" véznácskának tartja

M

iként a ciprusiak régi történeteiben olvassuk, élt Ciprus szigetén valamely főnemes úr, kinek neve volt Aristippo, ki minden földi favakban gazdagabb volt minden

földijénél; és minden másnál boldogabb ember lett volna, ha egyetlen dologban nsm szomorította volna meg a sors. Ez pedig az volt, hogy egyéb gyermekei között volt egy fia, ki nagyságban és szépségben ugyan különb volt a többi ifiaknái, de szinte hülye és félkegyelmű, igazi neve pedig Galeso volt; de mivel sem tanítómestere fáradozással, sem apja kedveskedéssel avagy veréssel, sem bárki más semmi módon nem tudott a fejébe verni némi nemű tudományt, avagy jó erkölcsöt, továbbá durva és idétlen hangja, s inkább állathoz mint emberhez illendő viselkedése miatt csúfolkodásből mindenki Cimone néven nevezte, mi is az ö nyelvükön annyit jelent, mint a miénken Félkegyelmű. E fiúnak kárbaveszett élete miatt atyja igen nagyon búslakodott, mivel már letett minden reményről, parancsolta neki: menjen ki valamely birtokára, s ottan éljen jobbágyai között, hogy fájdalmának ím ez oka ne legyen szüntelenül szeme előtt; minek is Cimone igen megörült, mivelhogy a paraszti emberek erkölcsei és szokásai inkább kedvére voltak, mint a városiak. Cimone tehát kiment a falura, és ottan paraszti munkákban foglalatoskodott.

Történt pedig egy napon, hogy délidő után, midőn vállára vetett bottal általment egyik birtokról a másikra, betévedt valamely kis erdőbe, mely a legszebb volt ama vidéken, s mivel éppen május hónapja járta, már egészen kilombosodott. Amint ezen keresztül haladt — miként sorsa vezényelte —, sudár fákkal környékezett tisztásra bukkant, melynek egyik sarkában, gyönyörű és hideg vizű forrás mellett, a zöld pázsiton megpillantott egy gyönyörűséges alvó leányzót, kinek testét oly lenge ruha fedte, hogy vakító fehérségéből szinte semmit el nem rejtett, és csupán övétől lefelé födözte hófehér vékony takaró, lábainál pedig ugyancsak két nő meg

10