A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)

1965-12-26 / 52. szám

Kosztolányi Dezső Petőfi Sándorka lyen csők okácok tengenek hó< nyomta fővel, kocsmaablak vö­rösük, meg a bakter rekedt hangja ha Ilik: s Tizenkettőt ütött az óra. 1. Szarvasgombát eszik a csá­szár szilveszteri vacsoráján, pás­tétomot, egy fürt aszúszőlőt, mely új tartományából érkezett, a velencei királyságból. Rajnai bor kortyaival öblíti le. Fülleteg gőzök borítják agyve­­jejét. Lám, arca kiszínesedik, semmitmondó szeme atyásan lá­gyul a mámor nyirkos könny­burkától. így elégedetten gondol arra, ami történt. Veje, az ördögi tus­kó, nem él többé. Tavaly ilyen­kor még élt, igaz, fogoly volt, túl a tengeren, sziklák, törpe gumifák közt. Mégis jobb, hogy elpusztult. Azt mondják, utóbb sokat szenvedett, hányt, lesová­nyodott. Gyomrát, mely el akar­ta nyelni az egész világot, föl­falta a rák. Isten megbüntette őt. Mi rosz­­szat hozhat az új év, hogyha ezt hozta az ó? Franzl bécsi kocsisok kedélyes nyelvjárásán beszél. Ezen is gon­dolkozik. Tizenegy felé átmegy kíséretével az üveges folyosón, kipillant a schönbrunni parkra s akkor ilyenképp dünnyög:- Apóka aludni megy. Ti is aludjatok, népecskék, németek, lengyelek, magyarok, olaszok illyrek. Apóka szigorú, de jósá­gos. 2. ötágú ezüst gyertyatartó lo­bog az íróasztalon. Két karcsú pohárban a puncs sárga mara­déka. Mély karosszékben ül valaki, akinek nem látni arcát. Csak vi­tatkozó kezét. Az íróasztalnál Portella herce­ge, Metternich Kelemen, a kan­cellár. Kemény, fiatalos arcéi. Erőszakos áll. Keskeny jég-száj. Remek római orr. Csigás haj. Azzal, akinek nem látni arcát, vitatkozik, franciául. Hadonászik a kezével, melynek árnyképe röpköd a falon. Kacag ünnepi, rumos hevületében, alig érteni szavát. — így kell tartani őket — és mutatja szellemes taglejtéssel, melyen érzik, hogy az, aki tart­ja, erős, de az, akit tart, talán még erősebb, s egymásra talál­tok, mint oroszlánszelídítő és oroszlán. — Az idén a veronai kongresszus. Most már rend van — mondja =; rend lesz — és még d^yszer —, rend lesz. 3. Hull a hó. Délután óta hull mindenütt. Bécsi utcákon, krakkói duplafe­delű tetőkre, prágai aranyhá­zakra, offenpesthi hajóhídra, májlándi székesegyházra, az egész hatalmas összbirodalomra. Őrök cirkálnak, északtól délig, kelettől nyuqatig. A Riva degli Schiavonin vasas-németek zöröq­­nek, magas sipkával, nyurga szuronnyal. Bukukkannak könyök­utcákba, csapszékekbe, magán­lakásokba. A tengert is megmo­tozzák. Minden fehér, Spielberg is fe­hér. Kufstein is fehér. = Jaj — ordítanak a katonai börtönök ezer nyelven —, jaj — sir a lánc ezer hangon -, jaj — zokog a szív ezer bánattal. 4. Stefi gróf harmincegy éves. Nemrégiben érkezett a görög s kisázsiai partokról, de csak rö­vid időre, újév tavaszán tovább utazik Wesselényivel, a művelt nyugatra, hogy a magyart pallé­rozza. Lecsapott kürtő-kalapban, fel­­leghajtó köpenyben, kalandos nyakkendő csokorral ballag a Hatvani utcán egy mágnással, aki prémes bundájába burkolód­zik. Angolul csevegnek. Ö azonban a szót hirtelen ho­ni nyelvünkre fordítja, melyet tö­redezve ejt még, mondatait erős neologizmusokkal vegyíti, mint­hogy híve ama széphalmi Kazin­czy Ferencnek is, aki hét évig raboskodott császári börtönök­ben.- 1822. december 31 - szól morcolva bozontos szemöldökét- azt hiszem nevezetes dátum lesz számunkra. Ma nyújtandám ót a lóversenyről szóló terveze­temet, mely remélem Nemzetisé­günk üdvére váland. Talán való­ban új év kezdődik. 5. Innen látni, hogy beamterék­­nál tündöklik a tükör. Az év utolsó napján meggyúj­tották a karácsonyfát, fenyőgaly­­lyain trombitás angyalkák ringa­­tódznak, a kandallóban parázs ég, bécsi virágfüstölő illata száll a langy levegőn, mindenkit ar­ra oktatva, hogy béke és bol­dogság a jutalma az államrend buzgó őrének, aki mellesleg spion is, rendőrségi besúgó. Amott csak egy gyertya. Hájas kalmár, hálósüvegben hortyog dagadó dunyhái közt. Széplelkű nője Schillernek, a nemrég el­hunyt fiatal, német poétának verseit olvassa. Néhány ifjú jurátus halad az utcán, élénken vitatkozva. — Hallgassatok — szól az egyik ijedten, mert fekete-sárga fakö­pönyeg elé érnek. Ebbe bújt el a vihar elől a dragonyos-katona, valami cseh vagy morva, akinek pisze orra kivörösödik a hóhullásba. 6. Messze-messze még kunyhók, vityillók, halászkalibák. Majd csönd, fehérség, puszta. Lelket­len, lapos, unalmas. Valahol a szalontai parasztház­ban ötéves kisfiú alszik, halo­­vány. koraérett, aqg szüleinek reménye. Arany Jánoska, s va­lahol az igrici kunyhóban, nagy­­apóéknál másik ötéves árva fiú, Tompa Misiké. Itt meleg sziget, düledező, na­gyon elhanyagolt udvarház, öregurak pipáznak, boroznak, rossz pénzről, új háborúról be­szélgetnek. ötödét sem éri a ré­gi pénz, tavasszal meg, azt mondják, a taliánokkal verek­szünk. Törökverő rozsdás kard a szögön. Nénike félreteszi Pokolkői Vendel érdekfeszítő történetét. Nyájas társaság, fiatalembe­rek, gyerekek. Olajlámpa ara­nyozza őket, pipafüstön át. Ne­mes kisasszonyok ólmot öntenek, mutatják a figurát: — Svalizsér — hahotáznak —, svalizsér megint, mindig svali­zsér. 7. Sömjék, tócsák befagytak, ke­réknyom nincs, mindent beföd a hó subája. Távol puska durran. Farkasra lőttek, piros vér csöpög a fehér hóna. Árnyék vagy kísértet, de lovas vágtat át a riadt csöndön, ide­ges paripán. Fölötte varjú ká­rog. Szélmalom áll, fagyott szárny­nyal, bénultan; mint óriási ma­dár, mely nyáron kereng, az arany levegőben délibábok után röpül. A kiskőrösi pusztaság ez', me-Csecsemő mozog az ágyon; lilapiros arccal. Tüdejébe most nyilall az idegen levegő, erősza­kosan, fájdalmasan, akár a kés. Mélyet lélegzik, hosszú, éles jaj­­gatása elnyúlik az éjszakában. Jaj, honnan, hová és miért? Micsoda meglepetés, érkezni se-? honnan és lenni valahol, ocsúd" ni az életre, búboskemence me­legét, kunyhó földszagát, kamil­la tea ízét, fényt érezni, és tu­dattalanul, de először sejteni va­lamicskét abból, hogy vagyunk. Vad csodálkozás az arcocskán; nem nagyobb, mint lesz valami­kor, a haláltusakor. Örökkévaló­ság kis utasa, végtelen vándora kis időre, megállapodik itt. — Fiú - kiáltják át a félméte­res hangfogó havon a szomszé­doknak, kik még ébren vannak. 9. Makovlnyi borbély háza a két templomra néző csöpp ablakai­val. Petrovics István a bérlője. Leska Istvánné, a pap fele­sége, ihol jön térdigérő havon; kendőt kanyarítva nyakára, be­lép a kunyhóba, rázza magáról a pihéket. üstben vizet forralnak. A jobb szobában, mely öt lé­pés hosszú és széles, a köpcös mészáros táncol örömében. 'Bal­ra az anya, zilált, sűrű hajával, halott halványan. A papné" véznácskának tartja M iként a ciprusiak régi történeteiben olvassuk, élt Ciprus szigetén valamely főnemes úr, kinek neve volt Aristip­­po, ki minden földi favakban gazdagabb volt minden földijénél; és minden másnál boldogabb ember lett volna, ha egyetlen dologban nsm szomorította volna meg a sors. Ez pedig az volt, hogy egyéb gyermekei között volt egy fia, ki nagyságban és szépségben ugyan különb volt a többi ifiak­nái, de szinte hülye és félkegyelmű, igazi neve pedig Galeso volt; de mivel sem tanítómestere fáradozással, sem apja ked­veskedéssel avagy veréssel, sem bárki más semmi módon nem tudott a fejébe verni némi nemű tudományt, avagy jó erköl­csöt, továbbá durva és idétlen hangja, s inkább állathoz mint emberhez illendő viselkedése miatt csúfolkodásből mindenki Cimone néven nevezte, mi is az ö nyelvükön annyit jelent, mint a miénken Félkegyelmű. E fiúnak kárbaveszett élete miatt atyja igen nagyon búslakodott, mivel már letett minden remény­ről, parancsolta neki: menjen ki valamely birtokára, s ottan éljen jobbágyai között, hogy fájdalmának ím ez oka ne legyen szüntelenül szeme előtt; minek is Cimone igen megörült, mi­velhogy a paraszti emberek erkölcsei és szokásai inkább ked­vére voltak, mint a városiak. Cimone tehát kiment a falura, és ottan paraszti munkákban foglalatoskodott. Történt pedig egy napon, hogy délidő után, midőn vállá­ra vetett bottal általment egyik birtokról a másikra, betévedt valamely kis erdőbe, mely a legszebb volt ama vidéken, s mivel éppen május hónapja járta, már egészen kilombosodott. Amint ezen keresztül haladt — miként sorsa ve­zényelte —, sudár fákkal környékezett tisztásra bukkant, mely­nek egyik sarkában, gyönyörű és hideg vizű forrás mellett, a zöld pázsiton megpillantott egy gyönyörűséges alvó leányzót, kinek testét oly lenge ruha fedte, hogy vakító fehérségéből szinte semmit el nem rejtett, és csupán övétől lefelé födözte hófehér vékony takaró, lábainál pedig ugyancsak két nő meg 10

Next

/
Thumbnails
Contents