A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)

1965-12-19 / 51. szám

gatni, de én tudom, hogy arra vár, hátha megszólítja valaki, és rendel egy számot.

— Mester! e* szóltam oda neki. — Maga Igen szépen játszik!

Azonnal odajött hozzánk.

— Megengedik? — kérdezte idegesen, és leült.

Fel volt hevülve, verítékes, erős szagot árasztott, akár a tajtékos lovak, egyszerre behízelgően és szemtelenül mosolygott, de kidülledt szeme mélyéről szelídség, alázat és szolgálatkészség áradt.

— Ö igen! — mondta, és a zenekar felé bökött a tekintetével. — Igazi muzsikusok! Megengedik? — kérdezte a konyakra nézve.

A barátom vigyorogva töltött neki.

— Kedvező szelet! — mondta, mint a tengerészek szokták.

Gyopsan Ivott, kifejezéstelen arccal, csak^a szeme nedveseden meg.

— Köszönöm — mondta. — Milyen dalt parancsolnak?

— Maga nem orosz? s kérdezte tőle a barátom.

— Nem, én olasz vagyok, mind a hárman olaszok vagyunk ...

— Hogy kerültek Ide? e-s kérdezte a barátom a hegedűstől.

— O la-la! — felelt gépiesen a hegedűs, szeme fehérjét rezegtetve, miközben tekintetével bejárta a termet, és odabólintott ott valakinek. — Hosszú história, még a háború alatt. Megengedik? — őmaga töltött és lehajtotta, anélkül, hogy ízlelgette volna.

— Engedelmet. s=i Áz egyik matróz odajött Ingó járással a szomszéd asztaltól, kezében a kotyvalékos pohárral. — Igyál, apukám! — Megveregette a hegedűs zsíros hátát. — Vivace adagio, he? Ha-ha! A tengerészek egészségére, jó?

— Köszönöm — mondta a hegedűs, és megitta.

A matróz elégedetten távozott.

— Megengedik, hogy megkínáljam á zongoristánkat? — kérdezte a hegedűs.

— A gitárost nem? — érdeklődött a barátom, és a kezébe vette az üveget.

— 0, a gitáros'hem iszik. Köszönöm! — Ä hegedűs felment a dobogóra, odaadta a poharat a zongoristának, és mondott neki valamit. A zongorista felénk fordult — most láttuk hosszúkás, élesvonalú arcát, szikár orrát, lelógó ajkát, nagy, sö tét, francia szemüvegét s felemelte a po harat, mintha az egész termet üdvözölné kiitta, és tüstént új cigarettára gyújtott.

— Tehát fiait szeretnének hallani? — kérdezte másodszor fs a hegedűs, amint letette az üres poharat.

Azon nyomban eszembe jutott egy település a Kola-félszigeten, az ősz, amelyet ott töltöttem egyszer, és hogy ott minden fából van, köröskörül pedig csak kőzetet, mohát lát az ember, és egy sötét vizű, zúgó folyó folyik ott. Egyszer színészek jöttek oda, és hangversenyt adtak a még befejezetlen klubban. Csak a falak voltak, a tető meg a színpad, a mennyezet még nem készült el, minden gerenda látszott. A villany sem volt még bevezetve, petróleumlámpákat vittünk, odatettük a színpad elé és felakasztottuk a deszkafalra. Hideg félhomály volt a hodályban, mindannyian kabátban ültünk, dohányoztunk, a művészek majd megfagytak, gyorsan elhadarták a számukat, el is felejtettem őket, de egy szám megmaradt az emlékezetemben.

Egy tangóharmonikás jött ki, meg egy 'dalénekes. A dalénekes vékony, görbe ember volt, fekete gyapjútrikőt és kihajtott nyakú fehér inget viselt. Felhangzott egy francia chanson, az a keringő, amelyet Yves Montand-tól szoktunk hallani, és az énekes merengő ábrázatot és pózt vett fel, mellén összekulcsolta a kezét, homlokára tolt egy hajtlncset, félig lehunyta a szemét, kissé lehajtotta a fejét és csak

a lába járt fáradhatatlan ritmusban, mintha kerékpározna, és a cipője talpa csiholta az egyforma hangokat: „cs-cs-cs-cscs“ — és szólt, szólt ez a francia dalocska, mintha hívogatna valahová, enyhe szomorúságot keltve az emberben.

Sokáig tapsoltunk az énekesnek, meg is ismételte a számot, aztán fellépett a többi énekes is: kiabáltak, üvöltöztek, de az már nem éneklés volt, ki is mentem a teremből, egyedül kószáltam, és azt a dallamot dúdolgattam, hogy el ne felejtsem, és a szerelemre meg az emberekre gondoltam, általában. Esett a hó, és másnap olyan színű lett minden, mint a tejben főtt hajdinakása, csak a folyó gőzölgött feketén.

Ez az ősz jutott most az eszembe, és ismét megdobbant a szívem, a hegedűs szemébe néztem, és azt mondtam neki:

=— Ismeri-e vajon ezt a dalocskát?.. • A szövegét nem tudom, de a dallama valahogy így van: tra-ra-raa-tamtam... Nos?

' Kosik József rajza

— Ö! mosolyodott el a hegedűs. — Yves Montand? Hát hogyne! Nagyszerű.

— De jő hosszan játssza, jó? — kértem.

— Meglesz.

Visszament a dobogóra, és odasúgott a gitárosnak meg a zongoristának. A gitáros szokott közönyével felvette hangszerét, a zongorista mindjárt kiütött a dalból két-három akkordot. Mintha visszatartaná a ritmust, az időt, elkapott néhány taktust, és hátraszegett fejjel gyönyörködött bennük. A hegedűs is hangolt, és csak a számomra mindig izgalmat keltő üres kvinteket próbálgatta. A gitáros.babrált valamit az erősítőn, amely halkan felbúgott, mi pedig vártunk, vártunk, és bár a barátom nem Ismerte ezt a dalt, az arcomból leolvasta, hogy számomra

valami különöset jelent, így hát lesütött szemmel cigarettázott és kortyolgatta a konyakját.

Végre rákezdték és megint megdobbant a szívem, zavarba jöttem, megszédültem, és elvonult előttem az ősz, aztán a tél Leningrádban, és a hajókon eltöltött életem, minden álmom és minden csalódásom. Felidéztem a munkámat, az álmatlan őrszolgálatokat, beszélgetéseimet a barátaimmal, a megúnt tengert, amely, ha már vagy két hétig parton van az ember, ismét vonzza, csalogatja vissza.

Körülnéztem, mintha akkor ébrednék, és csodálkozva arra gondoltam, miért vagyunk mi itt, hiszen már a kezünkről is kopik a kéreg, ideje visszamenni északra, az utóbbi napokban már nem beszéltünk másról, Csehov is a Spitzbergákra akart menni, és bizonyára azért unatkozunk itt ennyire.

És ahogy mindenre gondoltam, kellemes dermedtség fogott el a szeretettől az élet és minden adománya iránt, ha jől meggondoljuk, nem is olyan ritkák ezek az adományok.

— Mi van veled? == kérdezte a barátom.

— Ide figyel], te tengeri medve — mondtam neki. — Ha akarod, elmesélek egy érdekes dolgot, amely a Kola-félsziget egyik településén esett meg velem.

— No, halljuk — mondta, és rövid fészkelődés után kényelmesen elhelyezkedett.

És én elmeséltem neki ottani életemet, milyen hatással volt rám ez a dal és nagyon jól esett, hogy elmondhattam valakinek.

A matrózok fizettek a másik asztalnál, kézen fogták a lányokat, és elindultak a kijárat felé... A lányok után néztünk, és igyekeztünk megállapítani, jő lábuk van-e?

A zene véget ért, és valahogyan.- számunkra is véget ért ez a hangulat, és elkezdődött egy másik. Hazakívánkoztunk. Megittuk a maradék konyakot, és kimentünk. A mólón pislogott a világítótorony fénye. Most is ott állt kivilágítva a nagy fehér hajó, zene szólt rajta, de egészen másmilyen, mint amit nem sokkal előbb hallgattunk — amolyan indulószerű, s hangos zene volt.

Csavarogtunk egyet' a parton, néztük a nőket, aztán betértünk egy boltba bort Inni. Először egy pohár édeset kértünk, ez ragadós volt és pörkölt illatú... Azután valami fanyart kívántunk, kértünk még egy-egy pohár szárazát.

Barátom alaposan becsípett, igen rózsás lett a hangulata, kifelé fordított lábfejjel járt, és tudtam, hogy ha most Leningrádban volnánk vagy Murmanszkban, azonnal betérnénk valahová, onnan megint valahová, és nagyon jól éreznénk magunkat. Megálltunk és egymásra néztünk *— valamilyen ördögi bátorság és tettrekészség volt az arcunkon és a szemünkben.

— Ide figyelj, — mondta a barátom, "óvatosan megrágva a hangokat. — Mit kell az embernek tennie? Magasabb értelemben véve mit kell tennie?

— Dolgoznia, nyilván s mondtam bátortalanul.

— Ez óriási! — vágta rá. Hát mi dolgozunk is. És magasabb értelemben bátran köphetünk minden nyamvadtságra. Nyomás aludni ... Mondd csak, mennyi van még vissza?

— Miből?

— Hát Jaltából?

— Még sok. Legalább két hét.

— Ügy, menjünk aludni. Holnap pedig elmegyünk kirándulni abba a... hogy is hívják?

i- Hová?

— Hogy az istenbe hívják?! Különben tök mindegy no, akárhová!

BÁRÁNY GYÖRGY fordítása