A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-12-19 / 51. szám
»Ha.; JUEIJ KA7AK0V Folytatás az előző számból A gitáros pedig mozdulatlan szoborarccal, svájci sapkával a fején, lezseren nyújtott lábbal ült, halkan pengette hangszerét, amelyhez erősítő csatlakozott — így tisztán és hangosan szólt. Nem nézett senkire, hanem felemelt fejjel a falat bámulta, és olyan volt a tekintete, mint a ketrecbe zárt sasé, amely sóvárogva mered a vakító hegycsúcsra. A szomszédos asztalnál matrózok koktélt ittak. Szokás szerint úgy tettek, mintha tudomást se vennének a világról, a társaságukban magasra tupírozott hajú, kifestett lányok ültek, karjuk és nyakuk le volt barnulva, fagylaltot meg száraz bort rendeltek maguknak. De a matrózok koktélt ittak, amely pezsgőből, sörből és vodkából állt. Először vodkát öntöttek a pohárba, aztán ehhez keverték a sört, majd felöntötték pezsgővel. Aztán koccintottak, és hunyorogva ittak. Nyilván utálták ezt a löttyöt, de sokat adtak a tekintélyre: csakazértis koktél. — Figyeled? — kérdeztem. A batátom töltött a konyakból magának, aztán nekem. Ürítsük Csehovra — mondta. =- Nagy hatással volt rám, amit láttunk. Tudod, azelőtt nem gondoltam, de most már tudom, hogy boldogtalan ember volt. Ez á ház, meg ott minden — börtön volt neki. Hogy tudott itt élni? Neki Ororszországra volt szüksége, a Spitzbergákra készülődött. A szomszéd asztalnál nem tudtak miről beszélni, hallgatni meg nem lehet sokáig, hát az egyik vicceket kezdett mesélni, mire a másik is elővette a noteszát, lapozgatott benne, és türelmetlenül várta, hogy rákerüljön a sor. A lányok vihogtak, cigarettáztak és köhögtek. — Itt a szerelem statisztikája — vágott közbe hahotázva a másik matróz, és máris harsogta: — Figyelem! Csend! A szerelem statisztikája: minden percben hárommillió csők esik a földkerekségén. — Ne beszélj! Ha-ha-ha! gurultak a nevetéstől a lányok. — ötezernégyszázhatvanhárom nő szül! ^ kiabált a matróz. Szép, mi? — csodálkoztam el az adatokon. — Tudod, mi jutott az eszembe? — mondotta a barátom. — Egyszer a Norvég-tengeren halásztunk az „RT-206“-ossal, te akkor nem voltál velünk, én másodkapitány voltam. Viharos idő járta, december, sötét, istentelenül nagy hullámok jöttek az Atlanti-óceán felől. Folyik a víz a hajó gyomrába, sodródunk a viharba, állandóan újabb riadó. Képtelenek vagyunk kijutni a vészből, arra gondolunk: itt a vég. Odafent még jobban kiborul az ember, teljesen elveszti a fejét, sűrűn gomolyog a köd, az orrunkig sem látunk. Tíz napja vergődtünk így a viharban, és a tizenegyedik napon megtébolyodott egy matrózunk. Igen fiatal, keszeg gyerek volt, aztán egyszer csak kiborult. Rohannak hozzám a fiúk, kétségbeesetten kiabálják: „Másodkapitány elvtárs, nézzél“ Felaszaladok és látom, hogy ez a matróz egyszál alsónadrágban és trikóban rohangál a fedélzeten. Fröcsköli a hullám, nekivágja a csörlőnek, a raktárnak, éppenhpgy át nem dobja a korláton. „Fogják meg“ — kiáltottam. Rávetették magukat, megfogták, ő meg üvöltött, ki akarta tépni magát... Estére kissé lecsillapodott, bementem hozzá: No, hogy vagy?“ «=“ kérdeztem. — „Tudja másodkapitány elvtárs — mondja — a fiúk folyton piszkálnak“ — „Hogyhogy?“ — kérdem tőle. „Hát úgy — azt mondja —, hogy amikor fekszem az ágyon, árral szurkainak alulról, én nem bírok itt lenni velük, inkább beugróm a vízbe! Mondja meg nekik, hogy ne vacakoljanak“. Erre én ránézek a fiúkra és letolom őket: hogy tehetnek ilyent, tra-ta-ta, hogy jut eszükbe, tra-ta-ta, ha mégegyszer, tra-ta-ta! Nagyon boldog volt a legényke, rájuk nyújtotta a nyelvét. „No, — mondom neki — máskor nem szurkálnak, légy nyugodt, ezen a hajón van fegyelem!“ A fiúkat pedig halkan megkértem, hogy ne vegyék le róla a szemüket. — És aztán mi lett vele, nem tudpd? — Meggyógyult, ismét hajózik. Találkoztam vele, kiváló matróz. Magad is tudod, hogy van ez: ha egyszer odakerül valaki, akkor odahúzza a szíve, el nem megy onnan élete végéig. Ilyen az az észak. Titokzatos! — mondta és elnevette magát — Grandiózus az az észak ... így igaz, — bólintottam rá, és rágyújtottam. — Igyunk egyet. A vendéglő világos volt, zajos, durrogtak a pezsgés üvegek, az egyik sarokban ordítani és káromkodni kezdett valaki =-= kivezették. A zenészek játszottak, és a hegedűs, a szeme fehérjét kifordítva mohón fürkészte az asztalokat, és ha találkozott egy tekintettel, lelkesen elmosolyodott. Szívfacsaró volt a zene, a gitáros, ujjait szétterpesztve a hangszer nyakán, tompán fogta az akkordokat, s úgy zengett a hangszere, mint az elektromos gitár, a zongorista pedig cigarettázott, hátraszegte fekete szemüveges fejét, arcáról keserűség áradt. — Figyelem — hangoskodott a matróz a szomszédos asztalnál. — Percenként hatezerötszáz nő csalja meg a férjét... — Emlékszel, hogyan ismerkedtünk meg? — kérdeztem a barátomtól váratlanul. — És máris felidéztem a decemberi Leningrádot, a ködös, hideg napokat, a ködön piros foltként átvilágító napkorongot, a reggelben 'sötétezüst színű Izsák székesegyházat__ És felidéztem, hogy ismeretségünk másnapján felkeresett a szállodában, jő kedvű volt, elmesélte, hogyan tette meg az utat az apró halászhajóidból álló karavánnal az Északi-tengeren, ahol reumás szívizom gyulladást és gyomorfekélyt kapott, de aztán átverte az orvosokat és megint járja a tengert, és hogy a halászhajón a büfés lány képviseli a női nemet. Aztán iszogattunk még ott nálam, majd felhívta a barátnőjét telefonon, odacipelt engem is, és alig hogy megérkeztünk, köpenyestül lefeküdt a padlóra, és mondta: — Énekelj! Különben meghalok! Ne is hagyd abba!“ A barátnője szeretett énekelni, csak éppen rekedt volt a hangja, én pedig néztem és irigyeltem őket. Akkor még fiatal volt a barátom, mindennek örvendezett és várt valami örvendetes dolgot, pedig megvon-, ták tőle a vízumit, mert Murmanszkban, a „Sark“ vendéglőben összeverekedett valakivel. Én csak akkoriban kezdtem a hajózást, folyton a tengerről, északról beszéltem neki, Nordenskjöld és Nansen nevét hajtogattam — számomra szent volt ez a két név. Hát hogyne emlékeznék erre az időre — vidám napok voltak ezek! — Emlékszel még Nataskára? — kérdezte a barátom lesütött szemmel. Az a lány volt, aki akkor télen ott Leningrádban énekelt. — Ne is emlegesd — mondtam, s-a Hagyd ezt, öregem. — Hát Miskára emlékszel-e, a hosszú Miskára? Te akkor nagyon lenézted, mert részeg voltál. Hogyne emlékeznék — mondtam. — Később találkoztam vele, csinos legény lett belőle. Bolond vagyok, te pedig hagyd ezeket, ne emlékeztess! • Két, éve, hogy meghalt, a Vilkockij-szorosban. El is felejtettem mondani neked, voltam a sírjánál,, amikor tavaly arra hajóztam. A zenekar valami szomorút Játszott, és valahogy nem ment ki a fejemből a hárommillió csók. Olyan rettenetes szám volt ez, hogy szinte semmit sem tudtam elképzelni belőle, nem lehet felfogni, érzékelni annyi csókot, amennyi egy perc alatt esik a mi hatalmas földünkön, Afrikában és Ausztráliában és Lengyelországban ... Aztán eszembe jutottak a vadásztelepülések, és minden, amit északon láttam: a szigetek, a fekete bazaltsziklák, a lila égboltba belevesző jeges csúcsok, a jéghegyek repedéseinek smaragzöld ragyogása, a hasadékok ,kék árnya, a táplálékra leső néma sirályok, a gépek dohogása, a forróság a kazánház poklában, a szűk fedélközök, kajütök, a kabin párás melege, a szaggatott, rekedt hajókürtök a ködben, és az egész északon elszór névtelen sírok, amelyekben matrózok alusszák dermedt álmukat, ezek a fiúk, akik már sohasem csókolnak meg senkit... Mindez kuszán átvonult rajtam, és egyszerre éreztem örömet, borzongást és szomorúságot. — Hé, fiúk! — szóltak át a másik asztaltól. — Elnézést, ti is matrózok vagytok? Egészségtekre! És kipirultan felemelték zavaros poharukat, a vodka pezsgő kotyvalékot. — Egészségtekre, kedvező szelet! =3 válaszoltunk, és mi is felemeltük poharunkat. Ettől kezdve a lányok folyton minket' néztek, mi pedig végtelenül sajnáltuk, hogy csak ketten vannak, és nem négyen, mert különben átültünk volna hozzájuk, és térdüket szorongatva az abrosz alatt, akár az a két fiú, elámítottuk volna őket valami sületlenséggel. — Kérdezek tőled valamit — mondta á barátom. — Szeretnek téged a nők? F- Nem. Én nem vagyok érdekes nekik. — Nekem pedig mindig csúnya nőm volt — magyarázta. — Ilyeneknél van szerencsém. Nem tudok szenvtelenül nézni rájuk, sajnálom őket. És ezt megérzik a büdösek. Szép nő még valahogy sose akadt a hálómba. Furcsa, mi? — A szép nő még a lelkét is kipaszlrozza az embernek — mondtam neki. — így meg, látod, a lelked még a helyén van. A zenészek közben elhallgattak, a hegedűs letette a vonót és a hangszert az asztalra, lejött a dobogóról, és elhaladt az asztalunk mellett. Ügy tett, mintha csak a zsibbadt lábát szeretné megmozn
