A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)

1965-07-18 / 29. szám

várni egy vonatot GÁL SÁNDOR Az emberek kívülről nagyon hasonlíta­nak egymáshoz. Az utcán, a vonatban, a tolongásban egyaránt. Nem válnak ki a sorsok, nem tűnnek elő a szenvedés je­gyei, se a gondok jegyei, se az öröm je­gyei. Ami belül van, ami mindenkiben más, ami csak egy ember sorsa, azt nem lehet kívülről felismerni. Ki vagyok én? Senki se ismer engem ... Kiabáljatok csak, üvöltsetek, engem nem zavar ez az őrület. A zenekar pokolból szakadt csörömpölése is jól esik. S ez az egész tömeg nagyszerű. Elveszek közte­rek, elbújtattok. Az arcomat felismerheti­tek, de azt, aki valójában vagyok, már nem. S ez nagyszerű. í! az is, hogy van he­lyem; nem valami kényelmes, de azért ülök. Hátamat neki vethetem a szék kar­jának, az asztalra könyökölhetek, feldönt­hetem a borospoharat és senki se szól rám. Sok borovicskát ittam és sok bort, de nem vagyok részeg. Nem, egyáltalán nem vagyok részeg. A fejem se fáj, a bokám se sajog, csak éppen ez a forróság kelle­metlen. Borzasztó hőség van itt. Mintha az egész bárt alulról fütenék. Szinte érzem talpam alatt az izzó padlót. Butaság. Csak a szőnyeg vörös. Boldog vagyok. Tudom, ezt senki se hi­szi el, mégis igaz, olyan igaz, mint ahogy Igaz, hogy ennyi ember közül senki se törődik velem. Ügy élhetek ma éjjel, ahogy a fák, ahogy a lombok, vagy a fü­vek. S mindez azért van így, mert hiszek ebben. Hinni... hinni... Elhinni, hogy szabad vagyok__Nem, nem kell elhinni semmit. Felesleges. Elég, ha azt gondo­lom, hogy én vagyok én, s minden meg­oldódik önmagától. Egyszer régen, talán két éve, már voltam így. Akkor féltem. Nagyon féltem, hogy végleg egyedül maradtam. De akkor még sok mindent nem értettem, s más elkép­zelésem volt a szabadságról, mint ma. Ma már nem félek. Bezárkózom magamba és ami kívül marad rajtam, az már nem fé­lelmetes. Az már nem fáj és nem rémít. Ha önmagommal nincs vitám, a világgal se kell vitatkoznom. Lehet, hogy igazság­talan vagyok, de ki kérheti ezt tőlem szá­mon? ... Ittam, s ez így van jól. Borovicskát és bort. vegyest. Mégis most józanodtam ki teljesen. Gondolataim tiszták és világo­sak, mint a forrásvíz. Pózaimat, felvett szokásaimat elhagytam, kibújtam belőlük, mint kígyó a bőréből Ha lehunyom a sze­mem, pontról pontra követhetem az egész folyamatot Mégse teszem Értelmetlen vol­na és sok időt venne igénybe. Szörnyű ez a melegség. Fullaszt. A le­vegőben füstfelhők lebegnek, s emberi pá­ra, amely semmihez se hasonlítható. Borovicskát iszom s rá néhány korty bort. Mintha tűz folyna légig bennem. Nem történik semmi. A dolgok merevek, mintha kővé váltak volna. Se szín, se fény nem sugárzik róluk. íveik és szögeleteik összemosódtak. Nem látszanak a részletek, nincs kiemelt egység, csak a tompa egész árnyéka látható. S érdekes, a homály a te­rem felső részében is ugyanolyan, mint az asztalok lábénál. S én ebben a válto­zatlan homályban ülök egy mulató, ön­magáról megfeledkezett tömeg közepén egyedül és szabadon. Kiabálni szeretnék a boldogságáéi: „Hé, ide nézzetek, rám figyeljetek! Én közie­tek is egyedül tudok maradni. Nem ve­szek bele a ti látszat-vidámságtokba, nem iszom le magamat és nem rohanok a lá­nyok után. Nem is veszekszem. Senkivel se vitatkozom és nem várok senkitől sem­mit. Én szabad vagyok.“ Mégse szólok. Nem akarom, hogy bo­londnak nézzenek. Úgyse az számít, amit mondanék, mert a érzéseimet nem lehet szavakkal visszaadni. Ezt a szédülést, amit érzek, megfogalmazni lehetelen. Mikor megtalálom az egyik szót, -a többi nem követi, s a megtalált egyedül kering ben­nem, míg végül megsemmisül. Valami megsemmisül. Látszólag hihetetlen, mégis így van. Bennem minden .percben megsemmisül valami apró rész, egy hang, egy szó, egy mondat, néha csak ezeknek egyetlen meg­sejtett, parányi foszlánya, vagy még an­nál is kevesebb. Ami bennem születik, bennem is pusztul el. Lényegében való­ságomon nem változtat semmit, mert min­den megmarad az egészben hiánytalanul. Ez logikus. Erre inni kell. így, s most kimegyek a levegőre. Hosszú az út innen a kijáratig. Előttem a táncoló tömeg sötéten mozgó, vonagló sűrűsége. Mint valami eleven, kelő masz­­sza. Néhány részecskéje hozzám ütődik, de csak egészen enyhén, szándék nélkül. Rajtuk túl fehéren izzik a lépcső. A lép­cső alján megpihenek. Itt már nem olyan elviselhetetlen a hőség. Alattam az előbbi félhomály változatlan. És senki se szólt rám, míg ide értem, senki se kérdezte ho­va megyek és miért megyek. Hozzám ütőd­­tek ugyan, de el is távolodtak tőlem. A hangulatomon ez semmit se változtatott. Az egyedüllét, s a szabadság érzése meg­marad bennem. Most valamitől elszabadultam és egé­szen má:i; kezdek. Valami olyat, ami nem hasolít az előb­biekhez. Eltávolodom a tömegtől, amely még az előbb magába rejtett, eltakart és észrevétlenné tett. Megbotlottam a lépcsőn. Nem az ital­tól. Egyszerűen csak megbotlottam. Köz­vetlenül mögöttem valaki megszólalt. s——•* Vigyázzon, mert elesik ... Sejthettem volna, hogy olyan könnyen nem szabadulhatok. Túlságosan szép lett volna. A tömeg kinyújtotta polipcsápját, hogy visszahúzzon. Valaki mögöttem állt és figyelmeztetett: „Vigyázzon, mert el­esik.“ Megfordultam. Ö volt. Gondolhattam volna. A Nő. Utánam jött, hogy figyelmez­tessen: „Itt vagyok, velem is számolnod kell.“ Néhány napja már, hogy elindult felém, s most utolért. Tudtam róla, hogy jön, hogy egyre közelebb ér hozzám, lát­tam szeme nagy, barna bogarát, ahogy követ, de azt hittem, megszabadulhatok tőle. Tévedtem. Nem tudtam kiválasztat« a megfelelő búvóhelyet. Felfedezett, s most itt áll mögöttem. Ű nem is tudja ezt lényegében; ő csak engedelmeskedett valaminek, amit nem ismer. Egy erőnek, melynek hatalmát nem érti. Én tisztában vagyok ezzel s azzal is, hogy most már nem menekülhetek. Hát valóban így van? így van. Az előbbi biztonságom inog, s pontosan tudom, hogy pár perc múlva teljesen szétesik, darabokra hull, mintha nem is lett volna. Újra megszólalt. — Vigyázzon . .. De a hangja már azt mondta: „Most már én vigyázok rád.“ Kint esett az eső. Nedvesen csillogott az aszfalt s a fák lombján halkan zizeg­tek az esőcseppek, jól esett ez a hűvösség. Egy pillanatig még azt hittem elmenekül­hetek, de mire a gondolat cselekvéssé érett volna, már késő volt. — Mit akar velem? — kérdezte a lány. — Semmit — válaszoltam — semmit se akarok veled. — Megázik... — Tudom. — Tegnapelőtt láttam magát. És tégnap is. Miért ül mindig egyedül? Tudja, hogy a maga egyedülléte borzasztóan kihívó?! f=- Lehet, de nem biztos. — De igen. Biztos. Én nem szoktam té­vedni. — Én viszont sokat tévedek. — Nem hinném. — Pedig elhiheted. — Álljon az ernyőm alá. Köszönöm. Inkább nem. így jobb. — Szereti az esőt? — Azt hiszem igen. — Meg a magányt... — Igen ... — Meg a borovicskát... 10

Next

/
Thumbnails
Contents