A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-12-12 / 50. szám
FARKAS JENŐ: Jön az alkony Jól van, jól van — jön az alkony. Fejem csöndesen lehajtom, de pár percig hadd időzzem: Rózsát láttam nyílni tegnap csontot csípő őszidőben! Megyek márisI Szaporázva lépteimet, — ázva-fázva De árvácskát láttam reggel s árva előtt szeretettel ki kell nyitnom szívem, tágra! Mindjárt, mindjártl Csak ruhámat foltozom meg. A tél várhat míg a cérnám tűbe fűzöm s a sok írást kibetűzöm, mit reá rótt bú és bánat. Tudom, tudom: el kell menni, szavaimat számbavenni s kik gyűlöltek, nem szerettek, kiknek szava nem melenget azokat kell most szeretni. Mennyi dolgom, mennyi gondoml De már a sok láncot oldom s hulló hóval, pilinkézve fogódzva egy fehér kézbe, hintázva a fényes holdon, visszanézve emberekre, hegyre, völgyre, tengerekre, sírva s mégis nagyvidáman, nem maradva itt a mában: szelek szárnyán szállók messze. TOROK ELEMÉR* Tél Tél csendje borong, hol kikirics kacagott, nem szállnak felém már mézizű illatok. Havas fák fürtjein varjak feketéllnek gyászt-jelző szirmai a menyasszony-télnek. A fagyos aszfalton kacagó szekerek ropogós zajára csak gyéren figyelek. Ilyenkor én mindig újra felidézem a sustorgó orsót anyám tenyerében. Az erdőben Fegyveremet csőre töltve, ballagok le a mély völgybe. Őzbak szalad a csapáson, csak a deres farát látom. Nem lövök rá, fusson tovább, mutogassa deres farát, mint az ember mutogatja, emberségét jéggé fagyva. Könyvespolc Moyzes Ilona: Osztravai dalok Az elhagyott szülőföld, Osztrava és saját éfzelmi élete — az az a három for-, rás, amelyből Moyzes Ilona lírai élményt merít. Osztrava a megtalált őszinte emberi közösség, Gömör az Ifjúkori emlékek és a honvágy jelképe, s a lírai versek egy fellobbanő érzelem növekedésének és lassú enyészetének pillanatait rögzítik. Ezt a hármas tagozódást a versek formája is követi, s bár versein felfe-i dezhetjük az elődök hatását, mégis —< főként a lírai ciklusban — felsejlik bennük a szerző egyéni hangja, s ez a tény egy eljövendő költői kibontakozás biz-, tató jele. Simkó Margit: Szeretlek, Élet Simkő Margit Budapesten született, ott végezte tanulmányait, és rövid ideig ott is tanított. Szlovákiába ment férjhez, s a felszabadulás őta ír. Prózai írásai, tanulmányai, hangjátékai ismertek a magyar és szlovák közönség előtt. Költeményei most jelennek meg először könyvalakban. Témavilága változatos, de uralkodik verseiben a béke és az életigenlés szólama, a nő helyzetének és társadalmi küldetésének kérdése s az embertelenség elleni küzdelem. Ezzel párhuzamosan a könnyű tollú Simkó Margit is megjelenik'az olvasó előtt, sanzonokkal és néhány könnyed hangvitelű versével. Veres János: Földrengés után A szerző, akit két verseskötete — Ifjú szívem szerelmével (1955), Tüzek és virágok (1961) — alapján mint lírikust tartunk számon, ezúttal elbeszélőként mutatkozik be az olvasónak. Az elbeszélések sorrendje nem kronológikus, mégis áttekinthető képet adnak arról a csaknem fél századról, amelyet a kötet tartalmilag felölel. Az út vége aZ 1919-es Magyar Tanácsköztársaság időszakát eleveníti meg. A második hajnal izgalmas partizántörténet azokból a forró napokból, amikor a második világháború hazánk földjén dúlt. Az Egyszerű történet és a Vierka pedig már napjaink fény- és árnyoldalait ecseteli. Van aztán a kötetben néhány olyan elbeszélés (Földrengés után, július], amelyeket tömören úgy jellemezhetünk, hogy idill és ború ötvözete. Ez a kötet, amellett, hogy kétségtelenül gyarapítja a csehszlovákiai magyar próza színképét, bizonyság arra is, hogy Veres János nem kisebb elbeszélő, mint lírikus. FECSÓ PÁL: Bárban Forog a parkett s az emberek lötyögik a gitár ritmusát, a kakasülőn verebek ülnek, nehéz a szívük, mint a sár, itt, a vidámság műhelyében szomorú az egész világ: értelmetlen a kacagás, a könny s a poháron megtört fénysugár, pirosinges zenebohócok koffein ízű kedvet kevernek, helye van itt búnak, örömnek, bornak és szennynek, csikkek hevernek a lábak alatt, s a napra váró kidülledt szemek, mentsétek meg a kristálypoharat, mert eltörik vagy megreped. Iránytűm a parancs Szivem füstöl, mint fékezéskor a gumikerék, ember vagyok, a szemem vájja sok szemtelen kis veréb, költő vagyok s verseim óvják a megéréstől cudar darazsak, apró a darázs, de fészke, fullánkja öldöklő és csuda nagy. így izzad aljassággá a szerves és szervetlen anyag, plakátok bőgnek az igazságról, vigyázz, festett kép, Rt a fagy! Ragasztó, festék nem fagyálló, a hideg is éget. S ez február! Viharos tavaszt kívánunk, tisztább, melegebb lesz a nyár. Tudjuk, merre van észak, tudjuk, hol kél a nap, végiggyötrődtünk egy-két hónapot mi is már a föld alatt, s megtanultuk, hol kezdődik a vérrel védett becsület, az életet be kell fejezni, a becsületet nem lehet, így oktatom nehéz szóval újabb kínokra önmagam, s az ibolyák nyílásra várnak, illatoson és boldogan. 11
