A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)

1965-12-12 / 50. szám

Vrta: JUEIJ KA'ZAKOV

Tavasszal mindig rámtelepszik valamilyen furcsa unalom. Hiányzik valami, nyűglődöm, töprengek az életem folyásán, sokat alszom, és elnyűtten, összetörtén ébredek.

Április volt, Jaltában üdültünk, és élveztük a semmittevést — kilenc hónapot töltöttünk előtte a zimankős óceánon. Egész ősszel, egész télen tőkehal után járt a hajónk a Barents-tengeren, néha kiúsztunk a Norvég-tengerre meg az Atlanti-óceánra is, halzsírban ázó fedélzet tünk egy pillanatra sem került vízszintes nyugalomba.

Jaltában vöröses-lilának látszottak a hegyek, kék színben ragyogott a tenger, gyér volt a köd, és savanyú krími bort mértek a parti sétányon. Mindenünnen virágok és nyirkos föld illata áradt: a kőfalak mögül, a dombra kúszó városnegyed szűk, girbe-gurba tatár utcáiból. Egyáltalán, itt mindenütt a dél, az ősi hegyek és a tenger lehelete érződött. A köveket, a járdák kőlapjait rózsaszínű szirom takarta: a fák hutlajtgatták virágjukat, és Ilyenkor az egész Krímen rózsa meg enyhe maszlag illata ült. A piacon hónapos retket és kékeszöld hátú, ezüstfehér hasú, zölduszonyú tövishalat árultak.

Egy partmenti szállodában laktunk, és éjjelente ablakunk alatt zúgott a tenger, olykor még a kőfalon is átcsapott. A móló végén rubinszem gyanánt pislogott a világítótorony fénye, és gyakran futottak be szép, kivilágított, fehér hajók a kikötőbe, méltóságteljesen úsztak be a hullámtörő mögé, és leeresztették horgonyukat.

Lenéztük ezeket a hajókat nagy testük, lusta mozgásuk, kényelmük, pazar kivilágításuk és könnyedségük miatt. Nem nézhettünk nevetés nélkül a déli partihajózás matrózaira, fehér egyenruhájukra, fehér ingükre, nyakkendőjükre, vasalt nadrágjukra. Eszünkbe jutott, amint meggémberedett lábbal, tehetetlenül és kitartóan jártuk a táncot a fedélzeti lámpák vakító fényében — üvöltések és füttyök, visszhangok zajok, csikorgások és recsegések közepette.

= Járunk egyet, jó? — indítványoztam (a nyugágyban heverésztem az erkélyen,

12

,,á a fehér hajókat nézegettem). — Zabálunk egy kis mandarint Potiban, vagy mit tudom én hol, és vedelünk egy kis jó bort. Itt sok a bor, mi?

Barátom csak vigyorgott.

Jaltában még virágzott a júdásfa. Levél nem volt rajta, csak kegyetlenül eltorzult vastag ágai meredeztek, naplemente után pedig elfeketedtek, s úgy látszott, mintha vér szivárogna belőlük. Bolyhos volt, mint holmi rút hernyó — a virágfürtök tették ilyenné, amelyek közvetlen a törzsből fakadtak.

Éppen egy ilyen fa állott szállodánk terasza alatt. Esténként kiültünk Ide, a teraszra, konyakoztunk meg kávéztunk — egész Jaltában csak itt főztek iható kávét —, szótlanul bámultuk a tengert, a kikötő fényeit, a parti sétányt, a nőket, a tarkainges ficsurokat, aztán megint a júdásfát. Amikor meguntuk a nézelődést erre lefelé, megfordultunk és a hegyeket bámultuk, amelyek lassan-lassan elvesztették színüket, fakóvá, füstszínűvé, majd sűrű lilává, végül pedig feketévé változtak.

Nappal a parton lődörögtünk, vagy átrándultunk Gurzufba, Oreanba, este megint a parton, a lámpasor alatt kószáltunk. Éjjel-nappal zajos volt itt minden, az emberek valahogyan siettek élni, igyekeztek örömet, kikapcsolódást és ismeretséget szerezni maguknak.

De mi nem találtuk a helyünket. Minden este ránk telepedett az unalom, és Jaltát szánalmasnak, az emberek vidámságát természetellenesnek éreztük, még a tenger sem látszott valódinak a szemünkben, túlságosan simának és nyugalmasnak tetszett, mintha kizárólag az üdülők találták volna ki, hogy hajókirándulásokat szervezhessenek rajta. A kiránduló hajókon ott harsogott az elmaradhatatlan hangszóró, és végig az egész kikötőben, egész Jaltában az egész tengeren recsegtek és üvöltöztek az ósdi, agyonjátszott lemezek ...

Ez a nap is rosszul kezdődött számunkra. Heverésztünk a szobánkban, elszundítottunk, felébredtünk, ásítoztunk, az újságokat lapozgattunk. Be-benéztünk a büfébe, pedig reggel egyikünk sem kívánta az italt. Aztán egyszercsak megkérdezi a barátom:

“ Te, mondd, voltál már a Csehovházban? •

— Nem én. Miért?

— Egy képeslapon láttam ezt a házat valahol, de már nem tudom, hogy hol, és fehér rácsos, amolyan keleties háznak képzeltem el.

— Gyere öregem, nézzük meg! == bíztatott a barátom. Én szeretem Csehovot, elhiszed? Valami nagy, gyengéd szeretettel szeretem.

Megborotválkoztunk, lementünk a postahivatalhoz, és taxiba ültünk. Derült Idő volt, rekkenő meleg, minden a nap melegét árasztotta: a házak, az utak, a kőfalak, még a háztetők is alattunk, amikor felfelé futott az út. Fülledt meleg volt az ócska, elhanyagolt kocsiban, amely zörgött, csörömpölt, bűzlött a benzinszagtól — a sofőr is szótlan volt és komor.

Minden másképp volt, mint ahogy elképzeltem. Lent, az út alatt állt a ház, és a kis szárnyépület homlokzatával az udvarra nézett — sután, vakon. A kavicscsal beszórt udvar úgy fehérlett a napon, hogy szinte vakított. Á kavics kellemetlenül harsogott és csikorgott a talpunk alatt, fent az úton pedig zúgtak a teherautók, és a fullasztó kipuffogó gázt mind oda hozta le az udvarra a szél.

Bent a házban a barátom fintorgotf, szürcsögött, idegesen mozgatta a járom* csontját.

Mi lelt? — kérdeztem. — Magad jöttél

senki sem kényszerített.

De valahogy kényelmetlenül éreztük magunkat ebben a házban. Folyton arra gondoltam, hogy lám, az ember épít magának egy hajlékot, ahol csendben éldegélhet, teázhat, elnézheti a tengert, ahol egyedül ellehet, írogathat, gondolkodhat. Erre jövünk mi: papucsot húzunk, végigjárjuk a szobákat, benézegetünk még a sarkokba is. Mert, ugye ott lóg egy felöltő meg egy kalap —• Csehov hordta. Emitt valamilyen bélyegek hevernek, szépen összekötözve, amott meg halászó horgok, horgász-zsinegek ,.. Arra gondolok, lám, még bélyeget is gyűjtött, örömét lelte benne — bizonyára megnyálazta, úgy áztatta le, vagy talán a szamovár fölött gőzölte. De ha akkor tudja, hogy hatvan év múlva majd így nézegetjük, hát semmi pénzért nem gyűjtött volna bélyeget.

Egy ismeretlen társaság járta velünk á szobákat, autón érkeztek. Jó kedvűek és kissé gőgösek voltak, látszott, hogy ma* guk sem tudják, hogyan kerültek ide. Suttogva beszélgettek, de azért jó hangosan, hogy meghalljuk. Volt a suttogásukban valami visszataszító és egyben szánalmas.

— Szerette ez a nő? ... Miért viselte ezf a szakállt, nem áll jól neki... De a ház megjárja, mi? Egy ilyen kis vityillóban

én is írnék egyet-mást__ Hány szoba

van itt? Ez igen! ... Pedig azt mondják, szerény volt.

Én inkább átmentem a dolgozószobába. Kandalló, íróasztal, rajta mindenféle apró tárgy, fényképek a falon. Egy nagy múzeumi tábla Is lógott itt, fényképekkel; láttam az oldalt elválasztott hajú, enyhén pisszeorrú, tág orrlyukú, jóképű Salja-, pint, a keskeny arcú, pelyhedző bajuszú, szürke szemű Bunyint, kemény, gőgös tekintetével. És minden fényképen dedikáció — lendületes, hanyag írással, mintha egyikük sem tartotta volna hízelgőnek, hogy fényképet ajándékozhat Csehovnak. De ugyanakkor volt ezekben a dedikálásokban még valami — az utódok, a történelem számára —, mintha azt akarnák megmutatni az aláírásukkal: na és, még-, ha mindjárt Csehov Is, én ismerem, és bármennyire híres, magam sem vagyok rosszabb nála, majd még ezután derül ki, hogy ki tiszteli meg a másikat ő engem, amikor elfogadja a képet, vagy én őt azzal, hogy neki adom.

Benéztünk a hálószobába is, egy silány, keskeny vaságy volt benne, egyéb látni való nem is akadt a házban, de még nézelődni sem akartunk már; egész idő alatt kényelmetlenül éreztük magunkat, mint aki betér valahová, nem találja ott-, hon a házigazdát, és érzi, hogy nem maradhat tovább.

Megkönnyebbülten vettük le a papucsot, kimentünk az udvarra, leültünk egy pádra valamilyen fa alatt, és rágyújtottunk. Barátomnak könnyes volt a szeme, pofa-, csontja elfehéredett, és hunyorogva nézte az udvart.

— Láttad azokat a korsókat? — bök-, tem a fejemmel a szárnyépület esőcsatornája alatt sorakozó hatalmas, kerek agyagedények felé. s Ezek akkor is itt voltak?

i — Itt — mondta a barátom. Ő mindent tudott Csehovról. — Ezekbe gyűjtötték az esővizet, nem nagyon működött akkor a vízvezeték.

Hallgattunk egy darabig. Valahogy elszomorodtunk ebben a házban, valami szánalom fogott el.

— És micsoda kertje volt! — áradozott a barátom. — Tudod-e, hogy ő maga művelte? Nagyszerű dolog ám ez! Tudod,