A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-07-18 / 29. szám
Néhány megjegyzés kritikánkhoz Nemrégen az Írószövetség magyar tagozata vitát rendezett kritikánk helyzetéről. A vitaindító előadást Dr. Turczel Lajos tartotta, aki nagyon tömören vázolta irodalmunk fejlődését és nyíltan rámutatott kritikánk néhány fogyatékosságára. Erről azonban részletesen nem beszélek, hiszen az Oj Szóból mindenki elolvashatta az előadást, inkább néhány olyan gondolatra szeretnék kitérni, amely előadás és vita közben került be a noteszembe. Kezdeném mindjárt azzal, hogy az ötvenes évek elejét, irodalmunk kibontakozását érthetően kritikátlanság jellemezte. Ennek legfőbb oka az volt, hogy néhány éves kényszerű hallgatás után végtelenül örültünk a létjogosultságot nyert magyar szónak és írásnak, örültünk minden próbálkozásnak, zsengének, kritikusaink féltőn és vigyázva nyúltak minden hajtáshoz. Csak nőjön a vetés, majd ha már erős lesz a szár, akkor jövünk nyesegető ollónkkal. És a legszigorúbban Fábry Zoltán jött, aki Kevesebb verset, több költészetet című tanulmányában figyelmeztetett a sematizmus, a mindent rózsaszínben látás veszélyére s az igényt hirdette meg. Mondanom sem kell, mit jelentett a kritikus szigora és elfogulatlansága. Megtorpanást, mérlegelést, önmarcangolást az érintettekben. Heves vitákat, összecsapásokat eredményezett Fábry kritikája. Ezért volt jó. Az álló vízbe nehéz kő zuhant, hullámot kavart, mozgásba hozta a tó felszínét. Ehhez hasonló hatást váltott ki a Hétben lefolyt Egy szemlélet ellen címmel indult vita, amelynek lényege végeredményben az úgynevezett hagyományos és modern szemlélet összecsapása volt. A második költői nemzedék helyet és hangot követelt magának, sajnos nem a legszentebb eszközökkel és szándékkal, valahogy úgy, hogy ami előttük történt semmi, velünk kezdődik a felszabadulás utáni magyar irodalom. És máris ahhoz a ponthoz értem, amit kritikánk címére elmarasztalólag szeretnék mondani. Egyáltalán nem helyeselhető, sőt egészségesnek sem mondható, hogy kritikánk nem törekszik mindenáron kialakítani és elfogadtatni egy irodalmunk egészét, minden irányzatát és csoportosulását összekötő szemléletet. Nem hadakozik kellő eréllyel a túlzások, a hóbortok és a hőzöngések ellen. Lehetővé teszi, sőt megengedi olyan légkör kialakulását, amelyben néhány magát európainak kikiáltó irodalmár — próbálkozó s még alig valamit bizonyító költő — a zseni pózában jár-kel s mint a vadkan nekirontanak mindenkinek, aki a kalapjuk alá merészel pislantani: van-e alatta valami? Sokszor hadakozik kritikánk Irodalmunk kicsinyessége, provincializmusa ellen helyesen és okosan, de a türelmetlenségével ő is a mezsgye szélére téved, amikor az állandó akarásban, hogy legyen már végre itt is nagy irodalom, teljesen alaptalanul ilyen hőzöngő kis „zseniket“ bocsát útjukra, akik aztán azt képzelik magukról, hogy bennük és az ő tollúk alatt vajúdik és születik újjá szegény Európai Bevándorolnak kilencedikes tankönyveinkbe, mint a nagyvilág irodalmának egy vagy fél kötetes „klasszikusai“ — ilyen csodák is csak a mi tájainkon születhetnek, ahol örökké a provincializmus és az igénytelenség ellen harcolunk — s kiszorítják a hagyományokból merítő és táplálkozó — s úgy látszik sokkal jelentéktelenebb Illyés Gyulát, Veres Pétert vagy Szabó Pált. Hát bizony Uraim! Valahol itt, ennél a pontnál kell magába tekintenie kritikánknak, hogy a jövőben sokkal határozottabban tarthassa a gyeplőt. A kritikusok konferenciáján szó esett arról, hogy első kötetről nem lehet szuperlatívuszokban írni, s ezt azok címére mondták, akik nem kritikában, hanem recenzióban számolnak be egy-egy új kötetről. Teszik ezt azért, mert a könyveknek, az eredeti műveknek, alkctásoknak visszhang kell, az olvasónak tudnia kell az új verskötetről, elbeszéléskötetről vagy regényről, sőt az érdeklődését is fel kell keltenünk, tehát az ilyen jellegű, propaganda írásoknak nem lehet kritikai éle, értékrendbe soroló szándéka, csupán figyelmeztető és izleltető szerepe: Emberek, íme újra piacon egy új könyv, nyissatok be a boltba, vegyétek meg! Vagy helyesebb hallgatni a megjelent könyvről? Várni fél évet, egy évet, amíg a kritika érdemben és szakszerűen foglalkozik vele? Nem, ez ostobaság lenne! A megjelent könyyet be kell harangozni recenziókkal. Meg kell győzni az olvasót: érdemes megvenni, mondjuk a Kulcsár Tibor verseskötetét. Végej kell vetnünk annak az áldatlan gyakorlatnak is, amely nálunk kialakult. Tudniillik, hogy egy lap egy új könyvről csak egy cikket, kritikát, recenziót jelentet meg. A kritikai egyazonosság, egyszempontúság soha nem vezetett jóra, s egyfajta szemlélet-sematizmust szül. Csak már ott tartanánk, hogy kritikusaink vitatkoznának egy-egy könyv-* ről! Sajnos a kritikai utánpótlásról csak kevés szó esett s akik nem felejtettek el beszélni róla, azok sem a lényeget ragadták meg. Pedig hát nagyon egyszerű: kritikai utánpótlásunk felzárkózásához kitekintés és műveltség kell! Nem is akármilyen műveltség! Okos, rendszerető, háromezer év kultúrájából a leglényegesebb dolgokat felölelő és elsajátító műveltség! De ki a műveltség megalapozója, ha nem az iskola? És vajon a feltételeit megteremt,ettük-e már annak, hogy iskoláinkból kikerülő fiatalságunk érettségi előtt vagy után a műveltség ábécéjével, az írott magyar nyelv használatával tisztában legyen? Hogy saját irodalmáról megfelelő áttekintése legyen? Mert naivság 29 =a SZIROTYÁK DEZSŐ RA/ZA lenne azt hinni, hogy Veres Pétered minden tíz évben születnek, akik önszorgalomból szereznek hatalmas műveltséget. S nem utolsósorban fontos állandóan biztosítanunk a kritika objektivitását — erről is kevés szó esett. Szerintem rossz az a kritikus, akinek csupán az egyik irodalmi csoportosulás súg. A kritikának elfogulatlannak, mélységesen igaznak t* tárgyilagosnak kell lennie mindenkivel szemben. S a kritikának kell szigorúan ügyelnie arra is, hogy ne essünk át a lónak hol az egyik, hol a másik oldalár». Azelőtt túlfűtött gondóiatiság. szocializmus-igénylés, most minden valami más, csak nem hozzáállás! Azelőtt traktor, tábla, barázda nélkül, pirostetős házak, csupa mosolygó arcú ember, tehát az élet, a Föld, most néhány csillagot erőlködő vers, modernkedés kínjában elvérző versszak, magunkbafordulás, csillagvilágba merülés, tehát az ég... Sematizmus ellenkező előjellel! Végre a kritikának meg kellene akadályoznia, hogy egyesek az életet és a világot, valamint az élő és az élettelen dolgokat a fejük tetejére állva nézzék. MACS IÖZSEP 9