A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)

1965-11-28 / 48. szám

BERNARD MALAMUD

Elsők az idióták

A bádogvekker döntő tiktakka abbamaradt. Mendel, aki eddig szendergett a sötétben, rémülten nyitotta ki a szemét. Mtfg belefülelt a csendbe, ismét megrohanta a fájdalom. Magára ráncigálta kihűlt, undok gönceit, aztán elüldögélt az ágya szélén.

— Isaac — sóhajtott végül.

Odakint, a konyhában tátott szájjal, elbámulva, hat szem amerikai mogyorót tartogatott a markában. Egyenként kirakosgatta az asztalra: „Egy— kettő... kilenc“.

Gondosan összeszedegette az amerikai mogyorót, és benézett az ajtón. Mendel lötyögő kalapjában, bokáig erő felöltőjében még mindig az ágyon gubbasztott. Isaac apró szemével és fülével feszülten figyelt — sűrű haja szürkült már a halántékán.

— Schlaf — mondta orrhangon.

— Nem lehet — mormogta Mendel, és kínlódva feltápaszkodott. — Gyere, Isaacl

Felhúzta ósdi zsebóráját, s szinte belezsibbadt, amint a megállt vekkerre kellett néznie.

Isaac szerette volna meghallgatni az éra ketyegését.

— Nem lehet, késő van. — Mendel gondosan zsebre rakta az órát. A fiókból előkotort egy kis zacskót, néhány gyűrött egydolláros meg ötdolláros lapult benne, a felöltője zsebébe csúsztatta. Felsegítette Isaacra a kabátját.

Isaac kibámult előbb az egyik sötét ablakon, aztán a másikon. Mendel egyszerre meredt a két vaksi ablakszemre.

Lassan baktattak lefelé a rosszul világított lépcsőházban, elől Mendel, a nyomában Isaac, aki a mozgó árnyakat figyelte a falon. Egy nyurga árnyékot megkínált egy szem amerikai mogyoróval:

— Hungrig.

Lent, a földszinten az öreg Mendel az utcát fürkészte a vékony üvegen keresztül. Hidegen, barátságtalanul lapult ott a novemberi este. Az öreg kinyitotta a kaput, óvatosan kidugta a fejét. És már be is csapta megint, pedig nem látott semmit odakint.

— Ginzburg! Az, aki tegnap itt járt nálam — suttogta Isaac fülébe.Isaac lihegve szedte a levegőt.

— Tudod, kire gondolok?

Isaac az állát vakargatta.

— Tudod, ez a feketeszakállás. Szóba ne áHj vele. és egy tapodtat se menj, ha hív!

Isaac nyöszörgött.

— Különben a fiatalembereket nem igen zaklatja — tette hozzá Mendel némi tűnődés után.

Vacsoraidőre járt, üresen ásított az utca, de a kirakatok bágyadt fényt szórtak a lábuk elé, egészen a sarokig. Átvágtak a néptelen úton. és mentek tovább. Isaac boldog rikkantással mutatott fel a háromaranygömbös zálogos-cégérre. Mendel mo-Bernard Malamud amerikai író itt közölt elbeszélésének eredeti címe: Idiots first. Megjelent először a Commentary“ című amerikai folyóirat 19S1 decemberi számában.

Elsők a nők és a gyermekek.

(Régi mondás)

solygott, pedig holtfáradtan lépett be a zálogházba. .

A zálogházas *-> fekete szarukeretes szemüveget viselő, vörös szakállú férfi fehér húsú halat falatozott a bolt végében. Kíváncsian nyújtogatta a nyakát, míg végre megpillantotta őket, akkor visszatelepedett, és a teáját kortyolgatta.

Vagy öt perc múltvt előre jött, nagy fehér zsebkendővel szárítgatta vértelen ajkát.

Mendel zihálva nyújtotta át kopott aranyóráját. A zálogházas homlokára lökte szemüvegét, és szemébe csíptette a nagyítót. Megfordította az órát. — Nyolc dől. lár.

A halállal küszködő Mendel megnedvesítette cserepes ajkát. — Harmincötöt kell kapnom érte.

— Akkor menjen a Rothschildhoz!

— Én magam hatvanért vettem.

— Ezerkilencszázötben. — A zálogházas visszaadta az órát. A masina megállt. Mendel lassan felhúzta. Fakó tiktakolás hallatszott.

— Isaacnak el kell utaznia a bácsikámhoz Kaliforniába.

— Szabad országban élünk — mondta a zálogházas.

Isaac vihogva bámult egy bendzsót.

— Ennek meg mi baja? — kérdezte a zálogházas.

— Jő, legyen nyolc dollár — motyogta Mendel. — De honnan teremtem elő a többit ma éjszakáig?

Megkérdezte: — Mennyit adna a kalapomért, meg a kabátomért?

— Nem cikk. — A zálogházas bevonult a kalickájába, és írni kezdte a zálogjegyet. Elzárta az órát egy kis fiókba, de Mendel még onnan is hallotta a ketyegését.

Odakint az utcán belecsúsztatta a nyolc dollárt a kis zacskóba, aztán sokáig kotorászott a zsebeiben egy cédula után. Végre megtalálta, és egy utcai lámpa fényénél kibetűzte a címet.

Míg a földalatti felé baktattak, Mendel felmutatott a sziporkázó égre.

— Nézd, Isaac, mennyi csillag van ma este!

— Tojás — mondta Isaac.

— Először el kell mennünk Mr. Fischbeinhez, majd aztán eszünk.

Manhattan egvik felső állomásán szálltak ki a szerelvényből, néhány sarkot még gvalogolniok kellett, mire elérték Fischbein házát.

— Szabályos palota — dünnyögte Mendel, és remélte, hogy odabent megmelegedhet egy percre.

Isaac szorongva nézegette a ház nehéz kapuját.

Mendel becsengetett. Pofaszakállas inas jött elő a csengetésre, és közölte, hogy Mr. és Mrs. Fischbein vacsoránál ül, és nem óhajt látogatót fogadni.

— Hadd egvék békében, majd megvárjuk, amíg befejezi.

— jöjjenek vissza holnap reggel. Mr. Fischbein holnap reggel majd meghallgatja magukat. Ilyen éiszakai órákban nem foelalknzik sem üzlet! íievekkel, sem könyöradományok osztogatásával.

— Nem könyöradományért jöttem...

— jöjjenek vissza holnap!

Mondja meg neki, hogy életről és halálról' van szó ...

— Kiéről?

— Hát, ha nem is az övéről, de legalábbis az enyémről.

— Ne játssza itt a bolondot, apuskáml

■— Nézzen az arcomba — mondta Mendel —, és mondja meg maga, hát várhatok én holnap reggelig?

Az inas rátekintett, aztán meg Isaacra, végül kelletlenül beengedte őket.

A tágas, magas hall falait töméntelen olajfestmény és gazdag selyemkárpitozás díszítette, a földön vastag virágmintás szőnyeg, terült el, márványlépcső vezetett az emeletre.

Mr. Fischbem, ez a pocakos, kopasz, szőrös orrlyukú férfi, apró lakkcipőjében fürgén szaladt le a lépcsőn, szmokingjának gomblyukába húzva még mindig ott fehérlett a hatalmas szalvéta. Az ötödik lépcsőfokon megállt, és szemügyre vette látogatóit.

— Ki az, aki péntek este megzavar egy embert, aki asztalnál ül a vendégeivel, és tönkreteszi a vacsoráját?

— Bocsássa meg, hogy háborgatom, Mr. Fischbein, de ha nem jövök el most, holnap már nem jöhetek.

— Mellőzze a további bevezetést, és tárjen a tárgyra. Én egy éhes ember vagyok.

— Hungrig — jajdult fel Isaac.

Fischbein orrára csiptette cvikkerét: —

Mi baja neki?

— Ez itt a fiam, Isaac. Szegény ilyen már születése óta.

Isaac nyöszörgött.

— Él kell őt küldenem Kaliforniaija.

— Mr. Fischbein nem finanszíroz egyéni kéjutazásokat.

— Én egy beteg ember vagyok, és a fiamnak ma éjszaka vonatra kell ülnie, hogy elmenjen Leo bácsihoz.

— Kizárólag intézményeknek adakozom — közölte Fischbein —, de ha éhesek, a vendégeim lehetnek odalent a konyhában. Ma este töltött csirke van vacsorára.

:— Nem kérek mást, csupán harmincöt dollárt a vasútjegyre, hogy a fiam elutazhasson a bácsikámhoz, Kaliforniába. A többi pénzem már együtt van.

— Ki a maga bácsikája? És hány éves az öreg?

— Nyolcvanegy, az isten tartsa meg sokáig.

Fischbeinből kibuggyant a nevetés: <

Nyolcvanegy éves, és maga a nyakára küldi ezt a félnótást.

Mendel két kézzel gasztikulálva ripakodott rá: — Kérem, ne használjon sértő kifejezéseket.

Fischbein udvariasan retirált.

— Ahol a vándor nyitott ajtóra talál, ott belép a házba — mondta a beteg ember. — Ha ideadja nekem azt a harmincöt dollárt, az isten áldása lesz magán. Mi az a harmincöt dollár egy Mr. Fischbeinnek? Semmi. De nekem meg a fiamnak — minden.

Fischbein kihúzta magát:

— Egyéneknek nem adakozom, csakis intézményeket támogatok. Ez a szilárd politikám.

Mendel reccsenő térddel leroskadt a szőnyegre.

— Könyörgöm, Mr. Fischbein, ha nem ad harmincötöt, legalább adjon húszat.

— Levinson! — kiáltott Fischbein haragosan.

A nofaszakállas inas megjelent a lépcső tetején.

12

i