A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-11-28 / 48. szám
A mikor belépett, fürdőköpenyét a medence bal szélén húzódó fogasra akasztotta. Észre sem vette azonnal, hogy alig páran tartózkodnak csak a vízben, amelynek enyhén sós, másnapiasan Iszapszaga mindjárt belépéskor az orrába csapott. Valami egyszerű természetesség vagy talán inkább hirtelen kerekedett és törvényszerűen véletlen volt az. ami egyszerre megrohanta az egész lényét, egész valóját lefoglalta. Bár mindezen még nem gondolkodott, az élmény annyira újszerű volt, hogy nem kereste a magyarázatot: elzsibbasztotta, befedte még az agyát is, hogy ne tudjon, ne akarjon róla gondolkodni __ Felkapaszkodott a hegytetőre, aztán lassú, önfeledt lépésekkel haladt a völgykatlanba. Ha itt felpillant, a sárga zöld vegetáció ölelésében szemlélheti a fürdőt, amelynek termálforrásai sok emberi nyavalyát meggyógyítottak már. Észre sem vette, hogy gondolatai hazaröppennek, s az otthon hagyott gondok egyre jobban elragadják. „Odahaza már új kenyér került az asztalra... Vajon mit csinál Ilyenkor a lányom?! És Jenő, még mindig iszik ...?“ Most nem hatolt el érzékeiig a fürdőtelep képe; fehérbojtú papucsait egymás elé rakta, ahogy haladt, testében, tagjaiban a kórral, amelyet kúrálnia kellett... Az erdő dús és zöld lombokon sarjadt, mint a vadhús — a természet természetességével. Mindenen enyhén zöld homály ült. A napfény fennakadt a fenyők és a lombos fák sűrű szövetén, amely mintha egy osztatlan »egész lenne — összefolyt fátyolként a feje felett. „Minek is gyógyulok én meg...?! Az életem örökre beteg marad ...“ Halvány imbolygó árnyék libbent a talpa alá. Akkor vette csak észre, amikor apró, természetbe olvadó papucsaival már majdnem rátaposott a bozontos üstökű főre. Nem is eszmélt, inkább csak riadt, mint egy gyermek, akiben nagyobb még a félelem, mint az önnyugtató tudás gazdagsága. Felnézett, felkapta a tekintetét. Egy férfi volt. Fekete haja kuszáltan hullott a szemébe. Barna kabát lógott a válláról, azzal párhuzamosan a két karja majdnem a földet súrolta. Egy pilanatra szemtől szembe találták egymást, aztán a férfi valami köszöntésfélét mormogott. Ő nem tudott válaszolni. Félrelépett, s a férfi már ment is, szapora léptekkel, mintha üldöznék. jóval később nyugodott csak meg. Már lent járt a parkok hervadó virágai közt: egy agg kertész unottan sepergette halomba a fákról aláhulló őszi lombot. Félreállt az egyik örökzöld tuja mellé, hogy rendbehozza magát. Táskájából szürke, nagyfogú fésűt és tenyérnyi tükröt vett eló. Egy pillanatra az előtünedező szarkalábokat szemlélte, aztán egy erélyes mozdulattal végigsimított a szeme alatt, mintha el akarná törölni a múltat. Arcbőre didergésen sápadt, orra elvékonyodott. Szemei nagyok, dióbarnák és sötétek, az arca mintha mögéjük bújt volna. Szája fölött apró pontocska sötétlett. „Ki lehetett az a férfi!... Ogy nézett rám. mintha a bőrömön, a csontjaimon akart volna átnézni. A szeme mintha egy kissé szomorú lett öolna. Talán bánatos is .“ A torka egyszerre kiszáradt, s a szíve is elég bután viselkedett. A viz meleg volt, mégis enyhe borzongással lépkedett le a lépcsőn Lassan alámerjilt, s érezte, hogy aprócska hullámok játszadoznak a bőrén. Csiklandós simoga tás volt az egész, mégis keTlemetlennek, idegesítenek találta. Máskor örült neki, átengedte magát a kellemes, langymeleg simogatásnak ... Aprókat kacagott, olvkor újszerű dallamok hagyták el az ajkát. Fiatalnak és könnyűnek érezte magát, s talán szállni, magasba röppenni is tudott volna... Valaki hangosan a nevén szólította. Megfordult. Két magasba emelt kar és egy nevető arc közeledett felé a kékeszöld víztükör felszínén. Milada volt. Hangosan mondott valamit, amely torzul, káoszként ért a füléig. Nagyon kellett figyelnie, hogy megértse a fiatalasszony beszédét. Keveset értett még csehül, sokszor még magyarázatot kellett kérnie egyes kifejezésekre. Paskolták a vizet, amely apró gyöngyszemekre szakadva hullott vissza a magasból. A terem üvegtetőzetén megtört ívben beszökött a napsugár és színes foltokkal ragyogta be az okkersárga falakat. „Olyan, mint egy nagy játszótér, vagy mint egy valódi mesebarlang ...“ — gondolta. Kint sütött a nap, s fényével meglágyította a tárgyak körvonalait. „Nevetséges, hogy ilyenekre kell gondolnom. Mégis ... mégis jobb ilyenekre ... “ mondta aztán félhangosan, s csak később vette észre, hogy kimondja, szavakká formálja a gondolatait. Néha úgy érezte: jó Kovács Miklós lenne önmagának élni, legalább e kurta három hét időtartamára elfeledkezni az otthoni nyűgökről, életterhes gondolatokról. Ám akármennyire is viaskodott önmagával, újra meg újra beburkolta a családi élet pókhálószerű gondszövevénye, az anyaság tudata, a feleség terhe ... Már majdnem körbeűszta a medencét, amikor tekintete a bejárati ajtóra tévedt. Az első pilanatban kissé megremegett, aztán a homlokától lefelé elindult valami feszült várakozás, amely csak lassan oldódott benne mosolytalan boldogsággá. Az ajtóban — hosszú köpenyében — ott állt a magas, csapzott hajú férfi, akivel reggel a fürdőhöz vezető ösvényen találkozott. Ügy nézett ki most is, mint pár órával előtte, talán épp hogy visszatért a reggeli sétáról. Kezét zsebébe süllyesztette és nekidőlt a korlátnak, amely közvetlen a medence szélén állt. „Olyan, mintha strandon lenne ... Mintha a strandoló nőket nézné. Ugyan mit akarhat?“ — tűnődött. Észrevétlen a férfit nézte, aztán kezével a levegőbe nyúlt, mintha láthatatlan cigarettafüstöt akarna szétoszlatni. Nem értette önmagát, de — úgy érezte — még van annyi lendület benne, hogy a maga teremtette világon át elébe nyúljon a természetes világnak. Az ő valódi világának ... a szabadnak. Annak, amit elszalasztott, s amit elrontott élete miatt, nem tudott megszerezni! Egy pillanatra szilárd önbizalmat érzett, s hitte is, hogy csökönyös szelídségével mindent ki tud harcolni. Még mindig a férfit nézte. Már nem is a szemével, hanem úgy, mint férfi nézi a nőt; nem az öltözékét figyelte többé, hanem az alakot, a hús-vér másikat. Ahogy a férfira nézett, csupa fény lett az arca; meleg barna fény sugárzott szét a szeméből, mint a napból, amikor a földet akarja meghódítani. Feltekintett az üvegtetőre. Ogy érezte: odakünn perzsel a nap, mint egy villanyvasaló, amelyet elfelejtettek kikapcsolni... A férfi nem nézett rá. Valahová a meszszeségbe tekintett, mintha a csarnok falán át messzi tájakat figyelt volna. Nem értette sehogy sem. Tekintete riadt és szemrehányó lett Szemhéja meg-megrebbent, de mosoly mégsem jelent meg a szája szélén. Később aztán mégis valami mosolyféle suhant át az arcán, amitől egyszerre borús lett a szeme. Gyenge reszketés szállta meg, s mintha apró tájtékokban fodrot vetett volna körülötte a víztükör is. Kiúszott a partra és a medence betonpárkányára telepedett. Karját felhúzott lába köré fonta és sértődötten az ablak felé fordult. „Nem vesz észre... Férfi és nem vesz észre...!“ hullámzott át rajta a sértődöttség. Mélységesen felháborodott, és hirtelen dühében ismét a vízbe ugrott. Már nem is annyira a férfi jelenléte izgatta, hanem a nő sértődöttsége kerekedett felül benne, a nőé, aki határokat nem ismerve, érvényesülni kívánt. Nem a párjavesztett lény volt többé, hanem a nő, akit megaláztak azzal, hogy nem vették észre, egy pillantásra sem méltatták. Könnyed karcsapásokkal elúszott a kijárat felé, aztán félig kiemelkedett a vízből, s félkörben előbbi helyére ért. Szeme sarkából figyelte a férfit, a tekintetét leste, de annak szeme sem rebbent, még mindig átnézett a falon, a sárga akadályon, ahová már nem tudta követni. Felállt a betonpárkányra és tíz lépéssel közelebb ment a férfihoz. Aztán leült és egy fél fordulattal a medence felé fordult. „Valami... valami teljesen újszerű ötlet kellene“ — gondolta s erőltette is az agyát, amíg rá nem jött, ki nem találta a legalkalmasabbat. Az első pillanatban még maga sem hitte célravezetőnek, csupán pajkos ötletnek találta. Szíve hevesebben dobogott, lélegzete elelakadt, mint egy félénk gyermeké. Egész testét rózsaszín, majd egyre pirosabbra színeződő foltok lepték el. Karját remegőn vállához emelte, aztán hüvelykujjával megbillentette a fürdőruha vállpántját hogy az egészen lecsúszott a félkarjára. Gömbölyű melle csaknem kilátszott; a ruha alig takarta el apró mellbimbóit. Mozdulatlanul kellett maradnia, hogy tovább ne csússzon a fürdőtrikó s ne fedjen fel többet a kelleténél. Óvatosan hátrapillantott: a férfi még mindig ott állt a medence szélén. Egészen a korlátnak támaszkodott, mintha részeg lett volna. A cseh fiatalasszony úszott feléje s már messziről szólította. Közömbös tekintettel akart a szemébe nézni, közönyt kényszerített magára, mint egy felvehető maszkot. — Öt figyeled? — kérdezte Milada. — Ugyan, dehogy.. .1 Miért figyelném?! Énrólam tudják, hogy velem nem lehet... A férfiak ezt megérzik ... — Tegnap temette el a feleségét... Valami belső baja volt. Orvos és nem tudott a feleségén segíteni... Nem válaszolt. Lassan — kissé mintlu fáradt lett volna — felállt, odament i medence bal szélén húzódó fogashoz ét megkereste a köntösét. 10
