A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-11-14 / 46. szám
ken, a Felvidéken és a Dunántúlon. A török megszállás alatt Is megteltek a templomok, papok prédikáltak, a íalubirák hirdették a szabadságot a tanácsházakban. A fiatalabbak kint csoportosultak a faluvégen, a gyepen tilinköra, furulyára táncoltak, a kocsmák széliére tele voltak. Milyen rengeteget ^envedtek, de az öröm még a szenvedésnél is sokkal nagyobb. Dehát az öröm se egyformán érinti az embert, egyiket így, a másikat úgy. Kinek milyen a helyzete, természete. Egyik embert úgy, hogy ott éli kedvét, örömét, ahol született, ahol lakik, helyben. A másikat meg úgy, hogy végre el lehet menni nyugodtan a várad! vagy tokaji, vagy bármelyik vásárra, eladni végre a Csillagot, a nyergest, és venni egy másikat, fiatalabbat, aztán van, aki új szekeret akar venni, szűrt, gubát, sarkantyús csizmát, de rokonságai is vannak az embernek közelebb és távolabb, és érdekes, hogy egyáltalán nincsen német sehol a világon, nem ő szedi a hídpénzt, a vásárpénzt, a magyarok szedik, de ez más. Mennyivel más! Hajdú csapatok jönnek-mennek, büszkén, délcegen, vannak, akik hazalátogattak a szülőkhöz, feleséghez. Egy öttagú csapat állít bé Sárospatak városában a vendégfogadóba egy alkonyaton. Bakó Demeter hajdúhadnagy" és négy kísérője. Mintha vezényszóra történne, egyszerre ugranak le lovaikról, zabla csörren, sarkantyú pendül s közben széjjelnéznek az udvaron. Két bőrfedelű hintó, vagy három szekér, az istálló előtt kocsisok szorgoskodnak, egy talyicskát taszít elfelé, tele trágyával, egy nagy kosár szénát cipel bé, de egy istállóiegény már itt is van. Hogy mit parancsolnak? — Szállást! — hangzik egyszerűen. — Hány napra? — Ma estére és éjszakára. Hajnalban megyünk tovább. — A lovaknak milyen abrakot? Zabot1 vagy köleskása is jó? — Zabot, te marha, hát hogy mersz te így beszélni a mi lovunkról? — Igenis — mondja a szolga riadozva és tripp-trapp, huppan a lovak patája a macskakövön befelé az istállóba. Sárospatak városának vendégfogadója igen komoly és kényelmes vendégfogadó. Nem csak két vagy három kisebb terem, de tágasabb szobák is vannak éjjeli szállásra, a nappali nagy cSarnok meg éppen kényelmes. Szinte előkelő. Ami nem csoda, mert igen nagy urak is szoktak itten megszállani Kassáról jövet, vagy Kassára menet. Asztalok, lócák, sőt székek is vannak. Kiknek bakójuk van és szegényebb emberek, ehetnek csak úgy, az ölükből, de adnak itten jó ennivalókat fröstökre, délre, estére. Egy asztalnál előkelő formájú urak ülnek, hárman egy asztalnál, s szemben velük két nő egy lócán, németül beszélnek. Méghozzá eléggé hangosan, hiszen ők megtehetik. Az Imént nézte meg a vendégfogadós az útlevelüket. Maga Rudolf császár Isten kegyelméből való uralkodó Irta alá. Útjuk: Kassa. Ez már komoly aláírás. És ha már Kassára mennek, akkor pedig csak jóban járhatnak. Ezt maguk is tudják. Sőt. Egyre jobban tudják, aszerint, ahogy cserélődik előttük a serleg, s fogy a ser. Mert ezek aztán olyan németek, hogy az istennek se akarják megkóstolni a magyarok borát. Otthon sert isznak, itt is folytatják a serivást. Igenám, de a ser sem egyforma, azt Is lehet főzni így Is, meg úgy is, és ahogy megisznak eggyel, még eggyel, kicsit pihennek is ... Bakó Demeterék jönnek, megállnak az ajtón belül, szemlélődnek. Üres helyet néznek, mert bíz‘ elég sokan vannak. Egy része csak ül, előtte a cőkmókja, csak azt nézi, más nem régiben érkezhetett, mert eszik. De nézi a hajdúkat megannyi. A németek is rábámulnak Bakó Demeterékre, ezek hát azok a híresek, akik tönkreverték a császári hadakat. A fiatalabbik nő, Anna Mária Rózsa jobb kezével a csipkefodorhoz kap, ami elborítja a mellét és azt matatja. S nézi Bakó Demetert, nézi. Mintha a nagyon szép cigánylány szeme nézné a délceg fiatalabb embert, s mégis, mintha a német folyton és folyton álcázott szeme lobbant volna soha ki nem oltható lángra. Kicsit odább mozgolódik, ha tehet róla, ha nem. Mint hogyha azt jelezné, hogy gyere, ülj ide mellém. Hát azért tanult ő meg magyarul, hogy öljön, és ne pedig szeressen? Hiszen ez a nyelv, mintha az égiek és más idvezültek nyelve volna, olyan zengő, hogy benne vibrál a lélek, aki beszéli. Aztán szinte nagy robajjal omlik össze benne minden gondolat, minden érzés és kimondhatatlanul keserű könny égeti a szívét, miért van ő itt, mit akar ő itt, de egyáltalán: miért született ő a világra? Azért, hogy császári parancsra menjen, és ejtse hatalmába, ölje meg azt a hatalmas embert, akit Bocskainak hívnak és akit ő soha, soha nem látott, és bizonyos, hogy akkor se látja majd meg, hogy ha meghal, és csak az emlékezet él, lobog, gyötör örökké, ameddig csak ő is él, de tán még azon is túl. Szépen hímzett-varrott táskájához nyúl, ami itt van az ölében és amiben van egy kis üvegecske, abban fehéres, színtelen folyadék, de amelynek néhány cseppje mindent és mindenkit megölne, aki él. Mintha most, ebben a pillanatban őrajta keresztül zendülne minden zsongás, minden zaj, de nem az, ami itt, körülötte van, hanem csak amit hallott Prágától Bécsig és Bécstől idáig. Mintha a diadalmasan induló itteni élet lenne benne abban a zsongásban, és a magyar föld minden zörejében, az emberek szívéből szertehulló szóban, hiszen itt élni nagyon jó lehet. Élni itten, élni, és ó, nem pedig azt az égbekiáltó dolgot mívelni... ... Valakik megint jöttek, zaj, s mindenki arra néz. Valami újabbat nézni, valami nem látottat látni Jó. És ebben a nagy nézésben Bakó Demeter egyszerűen leült a lóca végére Anna Mária Rózsa mellé. -»-S társainak int, hogy ide, ni. A szomszéd asztalhoz. Azok leülnek, de ez már zajjal jár, s a németek is erre fordulnak. íme, ezt látják: Ez a nyalka hajdúhadnagy valamit beszél, beszél Anna Mária Rózsának, az viszszabeszél, szaporán, s keze is Jár, ujjait is teregeti. Hallani hallják, de nem értik. Hogy miért is csak azt tanították magyarul, önmaguk nem tanultak? Nem baj. Hadd beszélgessenek szegények. Mert aztán kezdődik Anna-Mária-Rózsa számára a feladat. Nem lesz könnyű szegénynek ... — De mi meg igyunk! — mondja, persze németül, s a serleget az asztalhoz koppantja, iszik. Azt nem is látják, egyszerre állnak fel a hajdúk Anna Mária Rózsával. — Azonnal jövök, csak egy pillanat, mondja Mária kedvesen, és oldalvást, nagyon apró léptekkel elsiklik a lócák, székek között, s az öt hajdú egyenként utána. Bent zsongás, jövés-menés, s az udvaron mintha végtelenbe tárult volna az itteni világ. Három hajdú az 61 felé siet a lovakért, s Bakó Demeter megfogja Anna Mária Rózsa kezét: — Gyere. Menjünk előre, ők majd utánunk jönnek... f—■ Igen, utánunk jönnek ... Ezt nem ő mondta, Anna Mária. Hanem pusztán csak a semmiből pattant elő a szó, hiszen alig érti, hogy mi van, hogy mi is történik most, mi is történt az imént, de még az! Hanem mi történik ezután! Majd hirtelen fellobog a lélekben a tudat, mint eget s földet elárasztó fény, hogy hiszen őt nem azért tanították meg magyarul, hogy azt a nagyurat előbb ölelje, s aztán megölje, hanem azért, hogy még a síron túl is szerelmese legyen ennek az édes, egy embernek... Hátra nézett, de hogy senkit se látott, belékarolt és hozzábújt. A városban másik vendégfogadó is van, nem csak egy, és másnap ugyanilyen időtájban, tehát délután valamivel a hajdúk ott állnak a városon kívül, kelet felől. A lovak kantáron, s Anna Mária Rózsa, da tegnap óta csak Rózsa itt van Bakó Demeter mellett. — Na, most hát elválunk, tik mentek, viszitek Rózsát haza és megmondjátok édesanyámnak, hogy úgy szeresse, úgy nézze* hogy ő már az én feleségem. Majdnem úgy, mintha hites volna. De majd csak az lesz, ha hazamegyek, a papnál is meges-. küszünk. Ezt mondjátok meg. Értettétek? — Értettük, de mikor jössz te haza? — Azonnal, amihelyt teljesítem a Rhédey fővezér urunk parancsát és írásban és szóban is átadom Bocskai nagyjó urunknak azt, amit kell. — Jó. Mi hazakísérjük. Érette a fejünkkel is kezeskedünk. De mikor jöjjünk vissza? — Ha pihennek a lovak s ti magatok Is. Megfértek ott. Nagy az a présház. Hiszen, ti tudjátok itt ketten, ügyi? — Igen, igen, dehát akkor te hogy mégy Kassára, ha ő meg a te lovaddal jön? — s fejével Anna Mária Rózsa, azaz hogy Rózsára int. =-• Eh. Semmi. Engem úgy szeretnek a lovak, hogy alig tudok tőlük néha szabadulni ... — s nevet. A többiek meg éppen röhögnek..— Most hát akkor... Rózsa hirtelen a Bakó mellére repül: — Ugye, jössz, ugye, nem hagysz el... — Nem, nem, én már a tied vagyok, te már én vagyok ... vagy hogyan is van ez... Na. Menjetek. — S máris felsegíti Rózsát a lovára. A többiek is nyeregbe pattannak, aztán sarkantyú lendül, zabla csörög, és a lovak egyre gyorsabb ügetésbe kezdenek. Bakó Demeter néz utánuk, néz, aztán megyen a tegnapi vendégfogadóba. Ott egy hintót készítgetnek az ól szolgái, — ahá, a németek indulni akarnak — gondolkozik, aztán lassan nézegeti a kocsit. Igen, elmegyen ő Kassára, ezekkel a németekkel, esetleg itt is hagyhatná őket, mert hát mit is keresnének ezek Kassán? Tán azt, hogy ha eltűnt Anna Mária Rózsa, vagyis a méreg, hát akkor majd ők? így elkészülni a nemzetes úr, leendő erdélyi fejedelem, és magyar király elpusztítására, hát mégiscsak disznóság ... Itt már be is fogják a lovakat, a három német megjelenik az ajtóban. Bakó Demeter fellép a bakra, az ostort kirántja a bőrtokból, nagyot cserdít és a kocsi úgy kezd repülni, egyazon helyt. Egyik szolga erre bukik, a másik amarra, s a három német csak áll, csak áll az ajtó előtt, mint a tébolyult. — Vége —
