A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-11-14 / 46. szám
— Szép. — Nagyon szép. Az apja egy lovasezerednél Stájerországban volt, különben, még most Is megvan. Szóval, az anyja meg egy cigánylány volt. Spanyolországból. Egy másodunokabátyánk, Richard herceg nevelte fel, és. Ultyich gróf feleségül vette. — No, also! — lép Mátyás főherceg keresztül a szék támláján, aztán a lakosztályába be, hogy aztán az inas menjen ki és kérje fel az említett grófot, hogy jöjjön be ... így indult meg immár a negyedik hadjárat Bocskai ellen. A két első hatalmas hadsereg volt, a harmadik egy mindenre elszánt orgyilkos. A negyedik ez a szép, félvér asszony, aki, ha valakit körül kell hízelegni, akkor cigány, de ha valakit úgy, szemtől szembe kell valamire, emberségre vagy akár embertelenségre tanítani, akkor német, vagyis strázsamester. Dehát csak világos, hogy nem lehet csak úgy szélnek ereszteni, hogy szaladj neki, lökd fel, hanem először is jól meg kell tanulnia magyarul, aztán alapos leckét kell neki adni az európai diplomáciából. Meg aztán persze, azt is meg kell tanulnia, hogy vagy Bocskai, vagy ő. Mától kezdve kettőjük nem fér meg a világban. Vagy Bocskai, vagy ő. Egyiknek halnia kell. — Megértette? — Megértettem — rebegi és az arca olyan csodálatos pírba lobban, mint a májusi ég a napfeljöttén. Nincsen olyan kár, amelyből valakinek ne lenne valami haszna, de sokszor magának is haszna van a kártszenvedőnek. He ez a gyilkos merénylet nem történt volna, nem szerveződött volna meg azonnal a Bocskai testőrsége. Világos, hogy eddig is volt mindég, aki körülte 'amolyan testőrfélének számított, de ezek alig voltak négyen vagy öten, és most azonnal megkezdődött a legjava emberek, túlnvomó részben még a régi hajdúkból való kiválogatása. Ötszáz lovas, ötszáz gyalogos. A Palotában állandóan komoly, számottevő őrség, amely időközönként váltj-’ egymást, s maga az ezred elhelyezve kint a városban, a kiürült császári kaszárnyákban. Ha valami külföldi nagykutya, azaz, hogy előkelő személyiség jön, akkor az ezred egy szálig feláll a Palota előtt és igen díszes és méltóságos őrségváltást csinál. A személyi szolgálaton kívül állandóan ott vannak körülötte a régi emberek. Pethő János, ölvedy István, Réthy Balázs, akik élőszóban viszik az utasításokat a csapatokhoz, segítenek az újonnan jelentkezők kiképzésében, s a régi csapatok határozott és tiszta fegyelmezésben, nem könnyű dolog. Mert a hajdúság egyfelől sírva fakadt, ha kimondotta azt a fogalmat, hogy „sokat szenvedett édes jő hazám, Magyarország“, de ugyanakkor szemrebbenés nélkül fogott fülön a paraszt jószágaiból egy birkát, vagy akasztott le a kéményből egy sonkát, vagy darab szalonnát, a nemeseket meg éppen gyűlölte. S megesett, hogy ott pusztította vagyonukat, ahol tudta. Most tehát az a felpdat, hogy a gyűlölet csak a mindenkori ellenség ellen maradjon meg benne, de megértés mindenkivel szemben, aki hasznára igyekszik a hazának. Na de aztán az egyre szaporodó, duzzadó új csapatok! Ezeknek is pontosan átadni, beléjük nevelni a hajdúság harci szellemét, s a világhoz és a hazához való viszonyát. Ez se könnyű dolog. Hiszen a paraszt tán soha ki nem mondotta még azt a szót ennek előtte, hogy: édes hazám, Magyarország ... Ő csak azt tudta, hitte, érezte, ami a tarisznyában volt, vagy nem volt, és azt is tudta, hogy ha nincsen, miért nincs? Azért nincs, mert rettenetesen sokat kell fizetni a megszálló németek eltartására. Hiszen hiába hívják ezt császári zsoldnak, nem a császár fizeti, hanem a paraszt. Azonfelül ágyúk vontatása, hadianyagok és takarmányok és sebesültek, betegek szállítása saját szekereivel__ Egységes szellemet, hitet, értelmet a hadseregnek! Hajdú legyen az egész, egy szálig, akkor is, ha tegnapelőtt jelentkezett. Nagyon sok a dolog. Valóra kell váltani azt az ígéretet, hogy a hazátlan, szinte koldus hajdúknak földet, falut, háztelket adni... Ezen is dolgozni kell. Van a Bocskai birtokon igen sok kipusztult falu, sőt városhely, amelynek emlékét leginkább csak a puszta neve őrzi. Ezeket feltérképezni, és milyen jő, hogy az a bizonyos föld- és vármérő, rézmetsző itt ragadt Kassán, jobban mondva Kassa alatt, akinek az a diószegi lány úgy átfogta a nvakát a szekér alatt, hogy meg se tudott nyikkanni. Most térképeket vés rézlapokba, s városképeket spekulál. Elkészül ez a maga idejére. De a legfontosabb és legsürgősebb tennivaló mégis a Dunántúl teljes fölszabadítása, a várak elfoglalása. Már csak azért is, hogy ezek nélkül nehezen indulhat meg egyenlő felekként a béketárgyalás. Ráadásul: ha a Dunántúlt elfoglalják, szinte teljesen kizárt dolog, hogy az európai hatalmak segítséget adjanak a császárságnak. Önmaga erejéből pedig új hadsereget szervezni teljesen képtelen. Mintha máris vége lenne mindennek, mintha az utolsót rúgná. Gyerünk tehát a Dunántúlra. A Vatikán és a spanyol király zsoldosait tökéletesen szétverték, alig jöttek át a határon, nyílt ütközetekről többé szó sincs, mert nincsen kivel, a várak elfoglalása a feladat csupán. Rhédey Ferenc a fővezére a dunántúli haderőknek, és az első egykét vár komolyabb ostroma után a többiek egymás után nyitották meg kapuikat. Lentebb az igen komoly és erős sümegi várnak ezen időben egy megyéspüspök volt az ura és parancsnoka, aki sietve, költséget egyáltalán nem sajnálva kezdett a védelem megerősítéséhez. Még hogy meg akarják hódítani az országot és ki akarják irtani a katolikusokat? Nohát, abból nem esznek__ Gyerünk csak hát azokkal a fegyverekkel, de az őrség válogatásával, szaporításával is. Lentebb, Sümeg alatt, házasodás folytán Bocskai sógora, Hagymási András volt a vidék leggazdagabb földbirtokosa. Aki egyáltalán nem törődött az ország állapotával s a szabadságharc okaival és sikereivel, sőt csak az érdekelte, hogy ha a sógorának annyi föld és város, vár és egész ország van a birtokában, miért ne lehetne neki legalább egy komolyabb vára? ö persze azonnal meghódolna Rhédey Ferencnek, hiszen úgyis birtokában maradhá a vár, vagy még jobban. Így történt, hogy tizenkét zsoldos hajdút elküldött egy lé-, véllel a püspökhöz. A sümegi vár egy kerek, egészen meredek hegycsúcsra épült, s a szerpentin út csaknem körül kavarintja a hegyet. A kapu úgy van beépítve, hogy csaknem kívül van a falon, de még itt is emelkedik az út. A kapuőrség részben a hegybe vájt, részben pedig a kőből épített eléggé tágas helyiségben tanyázik egész nap, sőt, mióta kezd mozgalmas lenni a világ, egész éjszaka is. A hajdúk jönnek a levéllel, az őrség közül egy beviszi a püspökhöz, hogyne, hogyne. Hiszen Hagymási földbirtos egészen jó szomszéd, ha nem is katolikus. Beengedték a hajdúkat. All a tizenkét hajdú félkaréjban az udvaron, hátrább, a féltetős, csarnokszerű, tágas helyiségben az őrség végzi azt, amit mára el kell végezni és a püspök áll a hajdúkkal szemben, olvassa a levelet. Azaz csak olvasná, ha tudná. De ez a levél olvasatlanul maradt mindörökre, mert a szélső hajdú oldalt lép s baltájával egyetlen lendületben lecsapja a püspök fejét. A fej egyszerűen lepattan a vállak közül, s a püspök csak aztán dől el. A hajdú megmarkolja a fejen a hajat, és átdobja a falon, a kapuőrség közé. Azok megiszonyodva nézik, hogy gurul a gazdájuk feje, amíg fel nem akad a kavicsos vízmosásban. Egy, aki őrszolgálatban van soron, reszket, mint a nyárfalevél és a kapuhoz megyen, kinyitja sarkig. De bent, az udvaron ott ágál már ekkor a hajdú a féltető előtt: s= Míg szépen vagytok, nem lesz semmi baj. A zsoldot egyelőre nem emelhetjük fel, arról szó sincs, de már az is nagy dolog, hogy Bocskai István nemzetes úr, Erdélyország közeli fejedelme, Magyarország ktt rálya alatt szolgálhattok, nem igaz? Ez egy kicsit sok, nem a várbelieknek’, hanem saját társainak: — Hagymási András őkegyelme alatt! — próbálja helyreigazítani egy hajdú. — Kuss! Az szóljék az ilyesmibe bele, aki ért hozzá! Egyszóval... Mondja ez bezzeg, mert úgy látszik ő ért hozzá, és csaknem addig győzte szóval, amíg Rhédey előcsapatai meg nem érkeztek. És akik egyszerűen csak bevágtattak a várudvarra, tájékozódtak és azt mondták, hogy a püspök úr temetéséről majd ők gondoskodnak. Ezzel a temetéssel aztán végképpen befejeződött a Dunántúl teljes felszabadítása a császári megszállás alól. A diadalmas nagy hír keresztülzengett az országon. Egyik falu a másiknak adta, a városokban erről beszéltek, ezen lelkendeztek a piacokon, városokon, robogó, kotyogó szekereken széjjelhordták, mindenki nagyon örült valaminek. S mindenki azt hitte, ha paraszt, ha nemes, hogy ennek a hírnek örülni kell, holott sokkal, sokkal többet éreztek. Csak kifejezni nem tudták. Ünnepi szokás szerint harangoztak szerte az országban, Erdélyben, a Része-12
