A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-11-07 / 45. szám
viszony csökkenti o* egység harci értékét, és aláássa a parancsnok tekintélyét. Akinél tudomást szerzek ilyesmiről — kiverem innét! És olyan jelentést írók róla, hogy még egy jobb fogdába se eresztik be vele ... Majd ha megnyertük a háborút, akkor tessék szerelmeskedni, amennyit csak tetszik! Most azonban kategorikusan megtiltom. — Elfulladt a hangja, és jó'kedvében hanyatt vetette magát, úgy kuncogott halkan, hogy valaki meg ne hallja. Bizony tudtam, hogy alaposan megkapom a magomét. Az őrnagyunknak fenemód szigorú elvei voltak, az volt a szavajárósa, hogy a háborúban nincs helye a nőnek, a szerelemnek meg mégúgy sem.- Akkor is elmegyek hozzá.- Csitt, csitt — szorította oda arcát az enyémhez, és egy kis szünet után nagyot sóhajtva suttogni kezdett: - Bízd csak rám, én mór kitaláltam a módját. Nem te leszel az apja a kicsinek.- Nem én? - Egyszeriben elöntött a forrósóg. — Hogyhogy nem én? VLAGYIMIR BOGOMOLOV USD SÜ N IEM Egymáshoz simulva feküdtünk a földön, és cseppet sem éreztük keménynek, hidegnek, nyirkosnak, pedig valójában az volt. Hatodik hónapja találkoztunk már, egyetlen napot sem veszítve el, mióta csak ez a lány felbukkant az ezredünkben. En tizenkilenc éves voltam, ő tizennyolc. Titkon találkoztunk: én, a századparancsnok, és ő, az ápolónő. Senki sem tudott a szerelmünkről, és arról sem, hogy már hárman vagyunk — Érzem, hogy fiú lesz — bizonygatta suttogva, talán már századszor. Mindenáron szerette volna megmelengetni a szívemet. — És a megszólalásig hasonlít majd terád. — Végeredményben lehet lány Is. És hasonlítson rád - suttogtam, de máson járt az eszem. Előttünk ötszáz méternyire a bunkerekben és a lövészárkokbon századom katonái aludták álmukat. Távolabb, a drótsövényeken túl, a ködbe burkolózva csak néha-néha rajzolódott ki a német rakéták fényében a 162-es magaslat. Hajnalban olyan feladat várt ránk, amelyben az előző héten egy büntetőszázad már kudarcot vallott: el kellett foglalnom a magaslatot. Az egész ezredben csak az öt tiszt tudott erről, akit az este a parancsnoki fedezékbe rendelt az őrnagyunk, az ezredparancsnok. Ismertette a parancsot, majd így szólt hozzám: — Hót akkor jegyezd meg jól: a katyusák veretik a terepet, aztán jönnek a zöld rakéták, és - előre! A szomszédaid is támadásra indulnak, de a magaslatot neked kell elfoglalnod. Most pedig ott feküdtünk szorosan egymáshoz simulva. A csókok közben sem felejthettem a közelgő harcot. De még ennél is jobban aggasztott ennek a lánynak a sorsa, és lázasan kerestem a megoldást: mit tegyek? — Nekem most kettő helyett kell aludnom mindig - suttogta a Jány dallamos tájszólással. — Tudod, éjszakánként gyakran úgy érzem: felvirrad a reggel, és vele vége szakad mind ennek a rossznak. Vége lesz a lövészárkoknak, a vérnek, a halálnak. Hiszen már harmadik éve tart! Hiszen nem tarthat örökké. Ggndold csak meg! Felvirrad a reggel, felkel a nap, és nem lesz háború, egy csepp háború sem lesz... — Én most azonnal elmegyek az őrnagyunkhoz — mondtam eltökélten, kihúztam a karomat a feje alól, és felálltam. — Mindent bevallók neki, mindent, küldjön haza téged. Még pedig tüstént! — Elment az eszed? — mondta felugorva, megragadta a köpenyem ujját, és teljes erejéből húzott magához. - Feküdj vissza: te bolondos. Hiszen az őrnagy megnyúzna elevenen! És a parancsnok durva baszszushangját utánozva lassan mondani kezdte: - Az alárendelt személyekkel folytatott szerelmi — Hogy te milyen buta vagy!csodólkozott vidáman. — Csak aztán nehogy rád üssön a kicsi. A papírokban és a valóságban is te leszel az apja, de most másra fogom. Olyan gyermekien nyíltszívű és tiszta volt ez a lány, hogy elcsodálkoztam a ravaszságán. — Ugyan kire akarod fogni? — Valamelyik elesettre. Mondjuk. Bajkovra. — Nem. Ne bántsuk a halottakat. — Akkor Kingyojevre. Kingyajev őrmester szép szál, féktelen legény volt, iszákos és enyveskezű fickó, nemrég küldték ót egy büntetőszázadba. Meghatott a kedves ravaszság, kitártam a köpenyemet, és egészen magamhoz szorítottam a lányt. — Óvatosabban — mondta, és kis öklét elhórífóan feszítette a mellemnek. — Megfojtasz bennünket! — Már többesszámban beszélt magáról, úgy örült ilyenkor, mint egy gyerek. Kis bolondosom, még szerencse, itt vagyok melletted én! Mire jutnál nélkülem ! Gondtalanul, csapongva szállt a nevetése. De nekem egy csöpp kedvem sem volt kacagni. — Ide figyelj, most azonnal el kell menned az őrnagyhoz. — Éjnek idején? Megbolondultál? ' — Elkísérlek. Megmondod neki, hogy rosszul vagy, hogy nem bírod tovább. .. — De hiszen ez hazugság! — Könyörgök, tedd meg! Mi lesz így veled? Értsd meg ... hátha hirtelen ... hátha holnap ütközet lesz__ — ütközet? — Rögtön felfigyelt, szemmel láthatólag mindent megértett. - Nem! Vagy csakugyan? — Igen. Egy darabig szótlanul feküdt. Lélegzetéből, melyet olyan jól ismertem már, megéreztem felinduitságát. — Hát aztán? ütközet elől nem fut meg az ember. Meg aztán úgy sem sikerülne. Előbb a bizottságnak jóvá kell hagynia, aztán hadosztályparancsba kell adni, jó néhány nap eltelik vele. Majd holnap odaállok az őrnagy elé, jó? Hallgattam, de akárhogy törtem a fejemet, nem tudtam, mit válaszoljak. — Azt hiszed, olyan könnyű odaállnom elé? — suttogta. — Inkább meghalnék. Hányszor figyelmeztett: vigyázz magadra: ne veszítsd el a fejedet... Én meg ... Felzokogott, elfordította a fejét, köpenye ujjába temette az arcát, és rázta, rázta a sírás hangtalanul. Erősen megöleltem, némán csókolgattam az ajkát, a homlokát, a könnyektől sós szemét. — Eressz, mennem kell — mondta, és elhárított magától; aztán szinte hangtalanul suttogta: — elkísérsz? Lefelé tartottunk a fagyos, nyirkos völgybe, ahol a zászlóalj segélyhelye volt. Átkaroltam a már kissé erősödő derekát. Két kézzel tartottam, vigyáztam minden lépését, hogy meg ne botoljon; meg ne csússzon, el ne essen. Mintha átölelhettem volna őt védelmezőn a háború elől, a hajnali útközét elől. amely alatt ott bukdácsol majd a mezőn, el — meg elzuhan újra, és vonszolja a sebesülteket. Tizenöt év telt el azóta, mégis úgy emlékszem ró, mintha csak tegnap lett volna. Hajnalban megszólaltak a katyusák, és a tüzérség, az aknavetők őrjöngve verették a mezőt, $ végül felröppentek a zöld rakéták. Mire felkelt a nap, a zászlóalj maradékával betörtem a magaslatra. Egy félóra múlva az erősen kiépített német fedezékben az ezredparancsnok megölelt, kemény kézszorítóssal gratulált a győzelemhez. Én pedig ott áltom dermedtem mint a fa; nem láttam, nem hallottam, nem érzékeltem semmit. Ha visszakergethettem volna a napot a látóhatár mögé! Ha elhessegethettem volna ezt a hajnalt! Hiszen két órája még hárman voltunk. A nap azonban kérlelhetetlenül emelkedett a pályáján, mind feljebb és feljebb, én pedig ott álltam némán a megvívott magaslaton. Ö pedig ... ott maradt mögöttünk, ahol most a sírokat ásták. És senki sem sejtette, hogy az enyém volt, hogy már hárman voltunk .. . Fordította: ELBERT JANOS 10
