A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)

1965-11-07 / 45. szám

viszony csökkenti o* egység har­­ci értékét, és aláássa a parancs­nok tekintélyét. Akinél tudomást szerzek ilyesmiről — kiverem in­nét! És olyan jelentést írók róla, hogy még egy jobb fogdába se eresztik be vele ... Majd ha meg­nyertük a háborút, akkor tessék szerelmeskedni, amennyit csak tetszik! Most azonban kategori­kusan megtiltom. — Elfulladt a hangja, és jó'kedvében hanyatt vetette magát, úgy kuncogott halkan, hogy valaki meg ne hall­ja. Bizony tudtam, hogy alaposan megkapom a magomét. Az őr­nagyunknak fenemód szigorú el­vei voltak, az volt a szavajárósa, hogy a háborúban nincs helye a nőnek, a szerelemnek meg még­­úgy sem.- Akkor is elmegyek hozzá.- Csitt, csitt — szorította oda arcát az enyémhez, és egy kis szünet után nagyot sóhajtva sut­togni kezdett: - Bízd csak rám, én mór kitaláltam a módját. Nem te leszel az apja a kicsinek.- Nem én? - Egyszeriben el­öntött a forrósóg. — Hogyhogy nem én? VLAGYIMIR BOGOMOLOV USD SÜ N IEM Egymáshoz simulva feküdtünk a földön, és cseppet sem érez­tük keménynek, hidegnek, nyir­kosnak, pedig valójában az volt. Hatodik hónapja találkoztunk már, egyetlen napot sem veszítve el, mióta csak ez a lány felbuk­kant az ezredünkben. En tizen­kilenc éves voltam, ő tizennyolc. Titkon találkoztunk: én, a szá­zadparancsnok, és ő, az ápoló­nő. Senki sem tudott a szerel­münkről, és arról sem, hogy már hárman vagyunk — Érzem, hogy fiú lesz — bi­zonygatta suttogva, talán már századszor. Mindenáron szerette volna megmelengetni a szívemet. — És a megszólalásig hasonlít majd terád. — Végeredményben lehet lány Is. És hasonlítson rád - suttog­tam, de máson járt az eszem. Előttünk ötszáz méternyire a bunkerekben és a lövészárkok­­bon századom katonái aludták álmukat. Távolabb, a drótsövé­nyeken túl, a ködbe burkolózva csak néha-néha rajzolódott ki a német rakéták fényében a 162-es magaslat. Hajnalban olyan feladat várt ránk, amelyben az előző héten egy büntetőszázad már kudar­cot vallott: el kellett foglalnom a magaslatot. Az egész ezredben csak az öt tiszt tudott erről, akit az este a parancsnoki fedezékbe rendelt az őrnagyunk, az ezred­parancsnok. Ismertette a paran­csot, majd így szólt hozzám: — Hót akkor jegyezd meg jól: a katyusák veretik a terepet, az­tán jönnek a zöld rakéták, és - előre! A szomszédaid is támadás­ra indulnak, de a magaslatot neked kell elfoglalnod. Most pedig ott feküdtünk szo­rosan egymáshoz simulva. A csó­kok közben sem felejthettem a közelgő harcot. De még ennél is jobban aggasztott ennek a lánynak a sorsa, és lázasan ke­restem a megoldást: mit tegyek? — Nekem most kettő helyett kell aludnom mindig - suttogta a Jány dallamos tájszólással. — Tudod, éjszakánként gyakran úgy érzem: felvirrad a reggel, és ve­le vége szakad mind ennek a rossznak. Vége lesz a lövészár­koknak, a vérnek, a halálnak. Hi­szen már harmadik éve tart! Hi­szen nem tarthat örökké. Ggn­­dold csak meg! Felvirrad a reg­gel, felkel a nap, és nem lesz háború, egy csepp háború sem lesz... — Én most azonnal elmegyek az őrnagyunkhoz — mondtam el­tökélten, kihúztam a karomat a feje alól, és felálltam. — Mindent bevallók neki, mindent, küldjön haza téged. Még pedig tüstént! — Elment az eszed? — mond­ta felugorva, megragadta a kö­penyem ujját, és teljes erejéből húzott magához. - Feküdj vissza: te bolondos. Hiszen az őrnagy megnyúzna elevenen! És a parancsnok durva basz­­szushangját utánozva lassan mondani kezdte: - Az alárendelt személyekkel folytatott szerelmi — Hogy te milyen buta vagy!­­csodólkozott vidáman. — Csak az­tán nehogy rád üssön a kicsi. A papírokban és a valóságban is te leszel az apja, de most más­ra fogom. Olyan gyermekien nyíltszívű és tiszta volt ez a lány, hogy elcso­dálkoztam a ravaszságán. — Ugyan kire akarod fogni? — Valamelyik elesettre. Mond­juk. Bajkovra. — Nem. Ne bántsuk a halotta­kat. — Akkor Kingyojevre. Kingyajev őrmester szép szál, féktelen legény volt, iszákos és enyveskezű fickó, nemrég küld­ték ót egy büntetőszázadba. Meghatott a kedves ravaszság, kitártam a köpenyemet, és egé­szen magamhoz szorítottam a lányt. — Óvatosabban — mondta, és kis öklét elhórífóan feszítette a mellemnek. — Megfojtasz ben­nünket! — Már többesszámban beszélt magáról, úgy örült ilyen­kor, mint egy gyerek. Kis bolon­dosom, még szerencse, itt vagyok melletted én! Mire jutnál nélkü­lem ! Gondtalanul, csapongva szállt a nevetése. De nekem egy csöpp kedvem sem volt kacagni. — Ide figyelj, most azonnal el kell menned az őrnagyhoz. — Éjnek idején? Megbolondul­tál? ' — Elkísérlek. Megmondod neki, hogy rosszul vagy, hogy nem bí­rod tovább. .. — De hiszen ez hazugság! — Könyörgök, tedd meg! Mi lesz így veled? Értsd meg ... hátha hirtelen ... hátha holnap ütközet lesz__ — ütközet? — Rögtön felfigyelt, szemmel láthatólag mindent megértett. - Nem! Vagy csak­ugyan? — Igen. Egy darabig szótlanul feküdt. Lélegzetéből, melyet olyan jól is­mertem már, megéreztem felin­­duitságát. — Hát aztán? ütközet elől nem fut meg az ember. Meg aztán úgy sem sikerülne. Előbb a bi­zottságnak jóvá kell hagynia, az­tán hadosztályparancsba kell adni, jó néhány nap eltelik ve­le. Majd holnap odaállok az őr­nagy elé, jó? Hallgattam, de akárhogy tör­tem a fejemet, nem tudtam, mit válaszoljak. — Azt hiszed, olyan könnyű odaállnom elé? — suttogta. — Inkább meghalnék. Hányszor fi­­gyelmeztett: vigyázz magadra: ne veszítsd el a fejedet... Én meg ... Felzokogott, elfordította a fe­jét, köpenye ujjába temette az arcát, és rázta, rázta a sírás hangtalanul. Erősen megöleltem, némán csókolgattam az ajkát, a homlokát, a könnyektől sós sze­mét. — Eressz, mennem kell — mondta, és elhárított magától; aztán szinte hangtalanul suttog­ta: — elkísérsz? Lefelé tartottunk a fagyos, nyir­kos völgybe, ahol a zászlóalj se­gélyhelye volt. Átkaroltam a már kissé erősödő derekát. Két kéz­zel tartottam, vigyáztam minden lépését, hogy meg ne botoljon; meg ne csússzon, el ne essen. Mintha átölelhettem volna őt vé­delmezőn a háború elől, a hajna­li útközét elől. amely alatt ott bukdácsol majd a mezőn, el — meg elzuhan újra, és vonszolja a sebesülteket. Tizenöt év telt el azóta, még­is úgy emlékszem ró, mintha csak tegnap lett volna. Hajnalban megszólaltak a ka­tyusák, és a tüzérség, az aknave­tők őrjöngve verették a mezőt, $ végül felröppentek a zöld raké­ták. Mire felkelt a nap, a zászló­alj maradékával betörtem a ma­gaslatra. Egy félóra múlva az erősen kiépített német fedezék­ben az ezredparancsnok meg­ölelt, kemény kézszorítóssal gra­tulált a győzelemhez. Én pedig ott áltom dermedtem mint a fa; nem láttam, nem hallottam, nem érzékeltem semmit. Ha visszakergethettem volna a napot a látóhatár mögé! Ha elhessegethettem volna ezt a haj­nalt! Hiszen két órája még hár­man voltunk. A nap azonban kérlelhetetle­nül emelkedett a pályáján, mind feljebb és feljebb, én pedig ott álltam némán a megvívott ma­gaslaton. Ö pedig ... ott ma­radt mögöttünk, ahol most a sí­rokat ásták. És senki sem sejtette, hogy az enyém volt, hogy már hárman voltunk .. . Fordította: ELBERT JANOS 10

Next

/
Thumbnails
Contents