A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)

1965-11-07 / 45. szám

K

ülföldi utas került mellém a gyorsban. Amikor a kalauz bejött, és a jegyeket kérte, vállalalnom kellett a tolmács szerepét. Hamarosan kiderült, hogy kedélyes szavú útitársam mérnök és Müllernek hívják. Magamban mosolyogtam, mert erre a névre gondoltam, amikor szemben velem helyet foglalt; más nem is illett volna a fiatalos fürgeséggel mozgó, vörhenyeseo szőke hajú, jól táplált rajnavidéki németre. Fricinek kereszteltem el, de ebben tévedtem, mert a Gottfried névre hallgatott, és az egész úton nevéhez méltón békésen mosolygott.

Hamarosan kiderült az is, hogy először járt itt nálunk, s a táj szemlátomást lebilincselte. Alig bukkant fel a távolban az Erdődyvár szögletes tömbje, megvillant a tekintete és kérdőn rámnézett. Elmondtam, hogy építészetileg nem érdemel nagyobb figyelmet a galgóci vár, találhat nálunk tucatjával szebbeket, ám már Szvatopluk idején erődítmény állt amott, és még régebben markomannok és kvádok csatáztak a dombok közt Augusztus császár zsoldosaival.

— Ha Pöstyénbe utazna, ne mulassza el megnézni a múzeumot. Sok ókori emléket láthat ott.

— Kassán van dolgom. Visszafelé megállók majd Pöstyénben is - felelte Müller úr és hozzátette, hogy sok jót hallott a csúzosok Mekkájáról, gyógyító, forró iszapjáról.

Később Temetvény regényes romjaira hívtam fel figyelmét. Nem győzte csodálni, milyen magasra rakták fészküket az egykori oligarchák. A tájba élesen kiugró Beckó sziklája hadászati szempontból kapta meg.- A maga Stibor vajdája rablólovag lehetett. Kitűnő harci érzékkel választotta ki vára helyét — jegyezte meg leplezetlen izgalommal. - Onnan fentről egy egér sem kerülhette el az őrök vizslató szemét.

A mérnök ráhibázott az igazságra: a kígyómarástól elpusztult vajda valóban alapos vámszedője volt a prémekkel, hímzett selyemmel, bársonnyal és borostyánkővel kocsizó lengyel kalmároknak. Müller úr nem tagadta meg magában a vadászathoz értő németet, de nem firtattam, hol tett szert katonai ismereteire. Jó ötvenes volt, kövérkés álián egy sebforradás mutatta, hogy két évtizeddel ezelőtt dolga lehetett fegyverekkel, talán tankokkal és ágyútűzben is járhatott.

Trencsénnél meglepődött, milyen értő kézzel állítják helyre a romokat. Elismerően bámulta a falak reneszánsz szépségét, és meghatotta a vár kútjához fűződő érzelmes monda a fiatal török bégről, vizet fakasztó hűséges szerelméről.

És jött a többi rom: Váralja, Sztrecsnó, Óvár, Hrádek, a százszor látott táj, a regényes Vágvölgye százszor megénekelt monda- és regevilágával, melyet most előtte újból fel kellett fedeznem. Kezdtem magam is idegen szemmel figyelni a tájat, és ahogy a vonat ütemes

ringásába elvegyült a magyarázó szó, lassan engem is újból megejtett a mondákkal és regékkel zsúfolt völgy varázsa. Óvár csonkán meredező falai fölött a kéklő égen mintha ott lebegne kiterjesztett hatalmas szárnyaival a sasmadár, amely elragadta Szvatopluk király legkisebbik lányót, hogy valahol a bércek közt vert sziklás fészkében gyermeket nemzzen vele. A hegyek lábánál kígyózó úton gépkocsik futottak versenyt a gyorssal, de a múltat idéző szó nyomán a szem lóndzsás lovascsapat vonulását vélte a felvert porfelhő mögött.

Útitórsom a Rajna regényességét emlegette. A Rajna mégis más, ellenkeztem a megkövetelt udvariassággal. Szőlőkkel magrakott dombjait felett ép falakkal áll a legtöbb várkastély, a vize országokat választott el és országokat kötött össze. A Rajna a kultúra nagy folyója; a háta kecses gőzösöket és iromba uszályokat hordoz, gótikus dómok csipkézett tornyai vetik árnyékukat a vízre, és hatalmas gyárkémények füstölnek partja közelében. A mi folyónk nemrég csak tutajokat táncoltatott, veszélyes örvényei fürdőzőket riasztottak és vékony levelű fűzek lógatták indáikat sebesen sodródó vize fölé. De talán éppen ezzel, a rakoncátlan rohanásával, szőkének mondott vize változó színeivel kelt versenyre a nagy folyamok szépségével. Mostanában, hogy ráncba szedték szeszélyes vadságát, nyílegyenesen futó csatornaágyba szorították szeszélyes folyását és duzzasztógátakat állítottak útjába, hogy energiát termeljen, nem kisebb egyre szűkülő völgyének varázsa, s nem lehet unott, közönyös szemmel nézni az év minden szakában más és más szépségeket villantó táját.

Popród előtt teljes pompájában kibukott a Tótra. Szerencsés nap volt, amilyen eddig kevés akadt az idei esőverte, hűvös nyáron. A*

ég a koraősz kék derűjében ragyogott, simára mosottan, felhőtlenül fénylett, és a roppant hegyvilág zöld és barna foltjaival, derekára rakott szállóival és szanatóriumaival olyan látványt nyújtott; amelynek ecsetelésére kopottnak tűnik minden jelző.

Müller úr elismerő pillantással nyugtázta a lapályból hirtelen felszökkenő hegyóriós páratlan panorámáját.

— Szép! Imponálóan szépl Propagandájuk nem túloz, nem csal — mondta. — Határozottan elragadó, lebilincselően érdekes az országuk. „De ha szabad összehasonlítanom, a bajor Alpok és némely osztrák táj, maga egész Tirol mégis nagyvonalúbb, fenségesebb és szebb.

Mialatt emberem a Königssee, a Watzmann, a Zugspitze, az Innvölgye szépségeit magasztalta, a Grossglockner autósztrádájának merész szerpentinjeit emlegette, én hallgattam és csak nagysokára szólaltam meg, egy kicsit a'lokálpatrióta büszkeségével, a természetbarát rajongásával halkan és szerényen emígyen kezdtem el hegyvilágunk dicséretét:

— Megengedem, szép a bajor alpesi világ, elismerem a tiroli táj vad és fenyegető fenségességét is. Csodás az Inn völgye, a Drau regényes rohanása és csodásak az észak-olasz tavak, amelyekről ön nem beszél, a Lago Maggiore, a Garda-tó vagy a Comói. A norvég fjordok szépségét Capri Azur-barlangjának mindent ezüstre festő csodáját sem vitatom el, én mégis a mi kisebb világunk dicséretét énekelem... Tekintsen ki az ablakon! Ez itt alattunk a Hernád. Akár a Drau lehetne, amit mi Drávának nevezünk. Vajon itt, Margitfalván nem mondhatom-e, hogy egy szlovák Gesausén robog a vonatunk? Egy kisebbméretű, szerényebb Gesäuse ez, mindössze tíz-tizenöt kilométeres, de ugyanolyan vadregényes ... És nézze csak, itt Kassahámornál már kiszélesül a völgy és mennyi kedvesség van a tájban, mennyi a megnyugtató szépség és kellem a folyó csendesült hullámaiban!

— Látja, uram — folytattam-, itt nálunk nem érzi az ember, hogy a teremtés játékos kedvvel vagy talán haraggal csak kemény köveket, kietlen sziklákat tornyozott a magasba. A Steinernes Meer roppant hegyvilóga az égbe tör. Már a neve is lehangol, kietlen és megfélemlít. Amikor ott jártam,, minduntalan azt éreztem, hogy havas orkánjaival és lavináival fenyeget: ember, maradj lenn a völgyben, bújj meg kicsiny viskóidban, ne merészkedj ormaimra! Zúgó lavinákkal, sziklagörgeteggel megbüntetlek, ha dacolsz velem !

Müller úr nem felelt, a száján kétkedő, fanyar mosolygás ült, de a tekintetével biztatott, hogy mondjam tovább.

— A mi hegyeink közt szelídebben jár a szél is — engedtem a biztatásnak. — Vannak öregeink, akik értik tovasurranó beszédét, a nyugalom, a pihenés, a békesség csöndes énekét, amit fák és füvek, kövek és források susognak megfáradt fülébe. A mi hegyeink közt nem tikkad el a vándor, útján mindenfelől hall csobogást, lent patakok kísérik és fent a magasban — azt hinné, hogy meddő a szikla — de a szomjan epedő ott is bővizű forrást lel. üdítő, tiszta vizeket, melyeknek íze hol savanykás, hol meg pezsgőn szénsavas. Oly bőséggel önti őket a hegy, hogy a vállalkozó szellem szállodákat, üdülőhózakat, sátortáborokat képzel rögtön köréjük.

Már estébe hajlott az idő, vonatunk közeledett közös úticélunk felé, és én szót szóba öltve folytattam hegyeink dicséretét. Nem tudtam megállni, szünetet parancsolni nyelvemre, annyira elkapott, magával ragadott a hév. Még nem szóltam Körmöcről, Selmecrőt, hallgattam bányavároskáink romanitkájáról és forradalmi múltjáról, nem idéztem kies fekvésüket, utcáik tisztaságát, az udvarok erotikus árkádsorát, nem beszéltem Jakab mester csodálatos oltáráról Lőcse dómjában, Bártfa városházának grádicsáiról, a szepesi városok legendás tegnapjáról, s a jelent, az impozáns nagy építkezéseket, a kassai Vasmű kohóerdejét sem emlegettem, csak a tájak megnyugtató, áldott szépségét, amely alig-aíig foglalható szavakba, mert a legtalálóbb jelző is nehézkes, nem adja vissza a havasi napkelték piruló fényeit, ezerjófüves illatát s pihentető sugárzását.

Csak mondtam tovább a magamét: ki kell szállnia az expresszvonat kényelmes fülkéjéből, el kell hagynia a repülőgép kabinját, az autót is kerülnie kell — kövecses hegyi utakon, keskeny ösvényeken, zúqó fenyvesek felett, a serkedő friss szélben, a hegyek gerincén kell járnia annak, aki szomjas szívvel magába akarja fogadni a jni hegyvilágunk ezer rejtett titkát és szépségeit.

, EGRI VIKTOR